1919: A Magyarországi Tanácsköztársaság kérdőjelei

1919: A Magyarországi Tanácsköztársaság kérdőjelei

Révész Tamás

Az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvétel értékelése a mai napig megosztja a történészszakmát és a szélesebb közvéleményt is. Mind a napi sajtóban megjelenő publicisztikákban, mind a történeti művekben újra és újra felmerül a kérdés, hogy miként tudta egy maréknyi kommunista politikus a politikai élet margójáról magához ragadni és 133 napon keresztül megtartani a hatalmat. Valóban nemzeti célokért harcolt a rendszer a környező országokkal, vagy Kun Béla és társai mindvégig igazi keményvonalas kommunisták maradtak?

Felvonulók az Andrássy úton, Budapest, 1919. május 1.

Oroszországgal ellentétben Magyarországon a proletárdiktatúra kikiáltásakor nem került sor véres összeütközésekre, de még igazán komoly tömegdemonstrációkra sem. Az átmenet európai összehasonlításban is kimondottan békésen ment végbe. 1919. március 20-án Vix alezredes, a nagyhatalmak magyarországi megbízottja átadta a magyar kormánynak az antant új demarkációs vonalakat meghatározó jegyzékét. Ebből Károlyi Mihály számára is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a történelmi Magyarország szűnik meg, hanem igen jelentős tisztán magyarok lakta területeket is el fog veszteni az ország. Károlyi, látva a helyzet reménytelenségét, tisztán szociáldemokrata kormány megalakítására tett javaslatot. Az MSZDP-vezetőknek ekkorra azonban már más terveik voltak. A párt úgy döntött, hogy Szovjet-Oroszország támogatásának megszerzése érdekében a kommunistákat is be kell vonni a kormányba. Aznap éjszaka Landler Jenő vezetésével bementek a gyűjtőfogházba, és megállapodást kötöttek Kun Béláékkal. A fogva tartott kommunistákat kiengedték a börtönből, és kikiáltották a Magyarországi Tanácsköztársaságot.

Forradalom vagy puccs?

A proletárdiktatúra magyarországi megszületéséhez vezető útról az elmúlt száz évben alapvetően két szélsőséges nézet alakult ki. Az 1919 után berendezkedő, magát ellenforradalminak definiáló Horthy-rendszer az eseményekben elsősorban egy szűk, felelőtlen kör szándékos összeesküvését látta, amelyet részben vagy teljesen Oroszországból szerveztek és finanszíroztak. A moszkvai emigrációban született kommunista memoárok, majd az 1945 után megjelent propagandaművek a bolsevik eszmék széles társadalmi támogatásával és a tömegek alulról jövő nyomásával magyarázták a sikeres és békés forradalmat. A rendszer 1919. márciusi népszerűségét általában visszamenőleg, a proletárdiktatúra későbbi sikeres katonai mozgósításával próbálták igazolni.

Az eseményekkel kapcsolatban kialakult két magyarázat, a puccs és a forradalom azonban egyaránt több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Ha csak egy kis csoport akciójára került sor március 21-én, akkor hogyan tudták Kun Béláék megtartani a hatalmat egészen a román csapatok bevonulásáig? Ha viszont valóban forradalmi helyzet volt, akkor a KMP-nek miért kellett kiegyeznie a szociáldemokrata párttal, és miért nem söpörték el a kormányt egy „igazi” felkeléssel, mint Oroszországban?

Az elmúlt évtizedek kutatásaiból egyértelműen kitűnik, hogy a március 21-i fordulathoz – az egyes politikusok vitathatatlan egyéni felelősségén túl – leginkább kül- és belpolitikai okok összejátszása vezetett. Az antant nyomása alapjaiban ingatta meg a Károlyi-kormány Nyugat-barát politikáját, és szinte teljesen felszámolta a rendszer belső legitimitását. A kommunisták sikeréhez azonban szükség volt a belpolitikai erőviszonyok radikális átalakulására is.

Az első világháború előtt a politika a nagyon szigorú választójogi cenzus miatt alapvetően az elit ügyének számított. A hagyományos parlamenti pártok leginkább szűk körű klubok voltak, amelyek csak a választások idejére aktivizálódtak. Mai értelemben véve nem volt széles tömegbázisuk, tagjaikat nem tudták és nem is igazán akarták soha nagy számban mozgósítani. Ezalól csak az 1890-ben alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt jelentett kivételt. Ők már az 1910-es éveken számos nagyszabású demonstrációt és sztrájkot szerveztek, kezükben tartva az összes jelentős szakszervezetet. A szűk cenzus miatt azonban esélyük sem volt az országgyűlésbe bejutni. Pontosan emiatt a pártnak nem jöttek létre helyi választókerületi szervei, hanem továbbra is alapvetően üzemi és szakszervezeti alapon működött.

A Tanácsköztársaság kikiáltása. Garbai Sándor és Kun Béla beszél a Kossuth téren, 1919. március 23.

Az első világháború azonban minden szempontból gyökeres fordulatot hozott. A kormányzatnak az Osztrák– Magyar Monarchiában – ahogy a többi hadviselő országban – elemi érdeke volt, hogy az ipari munkásság támogassa a háborús erőfeszítéseket. Pontosan emiatt számos területen kompromisszumra kényszerültek az addig szinte teljesen elutasított szociáldemokrata párttal. 1916-tól az üzemekben a bérek és a munkakörülmények miatt fellépő feszültségek kezelésére panaszbizottságokat állítottak fel, amelyekben a hadsereg, a munkáltatók és a munkások egy-egy képviselője kapott helyett. Ezekben a bizottságokban a munkavállalókat szinte minden esetben a helyi szociáldemokraták képviselték, így befolyást szereztek olyan kérdések eldöntésére, mint a munká­sok elbocsátása, betegszabadságolása vagy éppen a katonai szolgálat alóli felmentése.

1915-től szintén igen komoly gondot okozott a kormánynak a nagyvárosok élelmezése. A munkáskerületek esetében ezért kénytelenek voltak a szociáldemokraták szövetkezeti bolthálózatára támaszkodni, amely sikeresen látott el több ezer embert az olyan Budapest környéki iparvárosokban, mint Csepel vagy Kispest. Nem csoda, hogy a tulajdonképpen a párt részeként működő szakszervezetek taglétszáma rohamosan növekedni kezdett, 1918-ban már elérte a 721 437, 1919 júliusában pedig az 1,4 millió főt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ország nagyvárosaiban és különösen Budapesten a lakosság jelentős részének mindennapi élete szorosan kötődött a szociáldemokrata párthoz vagy annak valamelyik szervéhez.

„Minden a miénk!” Dekoráció a Margitsziget bejáratánál, 1919. április 13.

A hirtelen hatalmasra duzzadt párt azonban agyaglábon álló óriásnak bizonyult. A szociáldemokratáknak 1918-ra sem volt egységes vezetőségük, az egyes politikusok leginkább a hátországukat jelentő szakszervezetekhez, esetleg a párt lapjához, a Népszavához kötődtek. Pozíciójuk is elsősorban a saját üzemeikben dolgozó munkások támogatásától függött. Az 1919 márciusában kialakult válságos pillanatban sok szociáldemokrata vezető számára az egyes üzemekben megerősödő kicsi, de hangos kommunista frakció lényegesen nagyobb fenyegetésnek tűnt, mint amilyen valójában országos szinten lehetett. A kommunistákkal történő kiegyezés így egyszerre tűnt megoldásnak a külső támogatás hiányára – az Oroszországgal való szövetség révén – és kínált lehetőséget saját hátországuk megnyugtatására. Kun Béláéknak ebben az értelemben nem volt szükségük arra, hogy az egész országban népszerűek legyenek, elég volt erős pozíciókat szerezniük a hirtelen nagyra növő, de meglehetősen gyenge lábakon álló szociáldemokrata pártszervezetben.

A proletárdiktatúra társadalmi bázisa

Szabad választások vagy közvélemény-kutatások hiányában a rendszer társadalmi támogatottságát igen nehéz felmérni. Azt azonban viszonylag nagy biztonsággal lehet tudni, hogy a budapesti nagyüzemekben a Tanácsköztársaság mindvégig viszonylag népszerű maradt. Nem véletlen, hogy a rendszer fennállása alatt mindvégig komoly hangsúlyt helyeztek a főváros élelmiszer-ellátásának biztosítására, s egyúttal a munkások bérét is jelentősen megemelték. Ez azonban nem jelentette feltétlenül azt, hogy az iparban dolgozók mind elkötelezettek lettek volna a kommunista eszmék iránt.

A Vörös Hadsereg toborzóplakátja, 1919.

A nagyüzemi munkások többsége elsősorban a munkahelyi szakszervezeti közösségekhez volt lojális. Az emberek ezeken az intézményeken keresztül juthattak hozzá legkönnyebben a szükséges élelmiszerhez, és kaphattak segítséget lakhatási helyzetük megoldásában vagy a munkaszerzésben. Így amíg a politikai elit jó viszonyt tudott ápolni a szakszervezeti vezetőkkel, addig számíthatott tagjaik támogatására. Ahol ez nem sikerült, a munkások hamar a rendszer ellen fordulhattak. 1919 júniusában például a dunántúli vasutasok sztrájkja majdnem teljesen lebénította az országot.

A Tanácsköztársaság támogatottsága a parasztság körében egyértelmű­en jóval kisebb volt. A nagybirtokokat ugyan kisajátították, de a sokszor be­ígért – és korábban egyes területeken már a megkezdődött – földosztást nem folytatták. Ehelyett termelőszövetkezeteket próbáltak létrehozni, ame­lyekbe azonban nem sokan akartak belépni. Az 1919 májusában kezdődő vörösterror és az elsősorban az ipari munkásság jobb ellátása miatt szükséges ismétlődő rekvirálások tovább csökkentették a rezsim népszerűségét. Ez elsősorban az erőszakos terménybegyűjtésnek leginkább kitett Duna–Ti­sza közében volt jellemző, ahol júliusban már számos helyen komoly lázadásokra került sor. Az ezek leverésére bevetett Lenin-fiúk kegyetlenkedései pedig még jobban elidegenítették a vidéki lakosságot a Tanácsköztársaságtól.

Lenin fiúk. Haiss Károly, Csonka László, Cserny József és Juhász Gábor

Ha csak ideiglenesen is, de a proletárdiktatúra fontos támogatói között találjuk a korábban a Habsburg-haderőben szolgáló hivatásos katonatiszteket is. Többségük a Forradalmi Kormányzótanács 1919. áprilisi felhívására csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Azt azonban nehezen állíthatnánk, hogy mindannyian meggyőződéses kommunistákká váltak volna. Közülük sokan, mint például Szombathelyi Ferenc, Sztójay Döme, később a Horthy-korszak meghatározó szereplőivé váltak. Ezeknek a katonatiszteknek a Tanácsköztársaság melletti kiállása mögött három fontos tényező állt.

Karl Marx gigászi fejszobra a Millenniumi emlékműre kerülés előtt, 1919

Az 1919-ben csatlakozók zöme pályafutása derekán járó őrnagy, ezredes vagy alezredes volt. Sokan közülük egyszerűen kiváló karrierlehetőséget láttak a Vörös Hadseregben, mivel a magas rangú tisztek nyugdíjazása révén korábban elképzelhetetlenül gyors előmenetelre számíthattak az új haderőben. Jelentős részük ráadásul a román és a csehszlovák csapatok által megszállt területekről származott, így nekik extra motivációt jelentett, hogy szűkebb szülőhazájuk visszaszerzéséért harcolhatnak. Mindezeken túl sok korábbi honvédtiszt döntésében személyes tényezők is jelentős szerepet játszottak. A Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Stromfeld Aurél korábban évekig a Ludovika Katonai Akadémián oktatott, így sokan egyszerűen korábbi tanáruk példáját követték és ezért álltak be a Tanácsköztársaság hadseregébe. Nem véletlen, hogy Stromfeld június végi lemondása után rengetegen otthagyták a szolgálatot, vagy egyszerűen átálltak az addigra Szegeden megszerveződött, Horthy Miklós-féle Nemzeti Hadsereghez.

A cikk teljes terjedelmében megjelent a Rubicon 2017/10. számában.

Következő lapszámunkban...

Proletárdiktatúra 1919

A hatalomátvétel krónikája • A Tanácsköztársaság alkotmánya, kormánya, hadserege és külpolitikája • Kommunista utópiák • Vörösterror • Lakásrekvirálás • A Nemzet Vértanúinak Emlékműve • Mi történt a magyar népbiztosokkal a Szovjetunióban • A proletárdiktatúra kiépítése a Szovjetunióban • Kommunista hatalomátvételi kísérletek Németországban

Ha idáig eljutott cikkünkben, bizonyára komolyan érdekli a történelem... Eltaláluk? Miért ne olvasna hát múltunk feltáratlan kérdéseiről minden hónapban?

Rubicon-előfizetőként pontosan ezt kapja: a történelem legjavát egy egész éven keresztül...

Vasárnapig pedig még van ideje előfizetni, hogy legfrissebb lapszámunkról se maradjon le!

» Megismerem a Rubicon-előfizetést! «

Következő cikk Új hadsereg, új tisztikar?