A hidegháború • Bipoláris világ született

Gyarmati György

A fasiszta őrületen győzedelmeskedő nagyhatalmak megnyerték a háborút, de képtelenek voltak megteremteni a békét. Az első világháborút a rosszul megkonstruált békerendszer miatt húszéves válság követte, ám a századközép világégése egy negyvenéves háborúban folytatódott. A második világháború szinte lezáratlanul torkollott a fegyverekkel újjászerkesztett világ újabb, globális erőpróbájába, a hidegháborúba.

Az egyes háborúkat követően a rákövetkező időszak status quo-ját megformáló békekonstruktőrök rendre valamifajta – persze a győztesek érdekeinek megfelelő – „örök békében” gondolkodnak. Ha az egyes békék „jóságát” a következő, hasonló méretű konfliktusig tartó békekorszak hosszúsága szerint értékelnénk, akkor kontinensünk újkori történelmében még mindig a Szent Szövetség Európája vinné el a pálmát. Azok a történelmi dinasztiák, melyek összefogva térdre kényszerítették Napóleont, az 1815-ös bécsi kongresszuson „százéves békét” komponáltak. A szarajevói trónörökös-gyilkosságig (1914) nem került sor Európa egészének egyidejű mundérba parancsolására.

Rozoga béketákolmányok

Ehhez képest igencsak gyorsan erodálódó rozoga konstrukciónak tekinthetők a dinasztiákat döntő utódok „modern”, huszadik századi béketákolmányai. Foch marsall az első világháborút követő Párizs környéki békerendszert egyszerűen „egy húsz évre szóló fegyverszünet”-nek minősítette, s jóslata tragikus módon beigazolódott. A neves történész, E. H. Carr a könyve címével is találóan summázta, hogy a két világháború között időszak leginkább egy „húszéves válság”-ként értelmezhető.

A békecsinálók iskoláját végzők közül ennél is kevésbé dicsekedhetnek bizonyítványukkal azok a győzők, akiknek a második világháború utáni békemű megalkotása volt a diplomamunkájuk. A háború véres harcterein „szakmai” felkészültségből és áldozatkészségből egyaránt eminensen vizsgázó győztesek bizony csúfos kudarcot vallottak, amikor az új világrend alapokmányait – a békeszerződéseket – kellett (volna) elkészíteniük. És ebben még csak nem is a legyőzöttek ellenszegülése gátolta őket. A totális háborúban a győzelem és a vereség is „totális” volt.

A korábbi nagy háborúkat követő béketárgyalások sem voltak mentesek a győztesek közötti súrlódásoktól, érdekellentétektől. A vesztésre álló fasiszta vezérek kedvező alkupozícióra várva, még a harcok során a „nagy koalíció” szétesésében reménykedtek. Erre azonban csak a triumfálást követően került sor. Akkor viszont olyan végletesen kerültek egyre inkább oppozícióba a háborút győztesen megvívó szövetségesek, amilyenről talán még – az ebből hasznot húzni reméló – Hitler sem álmodott. Még a harcok elültét követően szokásos államközi rituálé, a hadifoglyok hazatérése sem ért véget, amikorra az egykori szövetségesek – újra mobilizálva háborús arzenáljukat – már ellenségként néztek farkasszemet egymással. És a békekötés a legyőzött ellenség vezető hatalmaival – Németországgal és Japánnal – a győztesek között élesedő konfrontáció miatt hiúsult meg. 

Deformált béketudat

Minek tekintsük a második világháborút követő évtizedeket, ha a „béke” – bármily törékeny – formális egyezményeit sem tudták tető alá hozni a győztesek? Persze van erre – többé-kevésbé – egyezményes fogalmunk: a hidegháború. Kényes egyensúlytalanságban, háború és béke határmezsgyéjén kényszerült élni a földi civilizáció egésze. Ebben a nagyon is kiszolgáltatott helyzetben az vált szinte természetes – nem is tudatosuló – önvédelmi reflexszé, hogy fokozatosan új jelentéstartalommal ruháztuk fel a háború és béke fogalmát.

A második világháborút át- és túlélő generációkat oly mértékben sokkolta a századközép világégésének iszonyata, hogy „béketudatuk” számára elviselhető volt, ha csak egy-egy – másik, távoli – országot borítottak lángba az egyre modernebb fegyverrendszerek. Megtapasztalva, hogy milyen pusztításra képes egy világháború, majd megismerkedve az atom pusztító erejével, mindazt, ami még nem egy „totális atomháború”, igyekeztek csupán a béke csorbulásának, de nem megszűnésének elkönyvelni. Végtére is a rohamtempóban fejlődő haditechnika pusztító erejéhez képest az elmúlt évtizedekben az emberiség – látszólag – „csak” lokális és önkorlátozó háborúkat vívott. És századunk folyamán az erőszak – fegyverzajtól mentes időszakokban is – oly mértékben szervesült mindennapjainkba, hogy mindazt, ami nem a már ismert totális háború, azt a „béke” végletesen relativizálódott jelentéstartományában igyekszünk értelmezni.

Ha az éppen magunk mögött hagyott négy évtized történetéről lehántjuk azokat az ideológikus szólamokat, melyek az egyik oldalon „a bolsevik újbarbarizmus feltartóztatása”, a „rab népek felszabadítása”, míg a másik oldalon a „gyarmati népek felszabadítása”, vagy a „békés egymás mellett élés” álszent formulájával jellemezhetők, akkor egy közismert – és a dolog lényegére tapintó – tételhez jutunk. A századunk második felét kitöltő hidegháború a világ újrafelosztásáért folyó véres küzdelem volt. A berlini blokád, a koreai háború, Szuez és a Közel-Kelet, Kongó, Kuba, Vietnam, Chile, Kambodzsa, Angola, Afganisztán, Nicaragua, hogy csak a jelentősebbeket említsük, mind-mind a szembenálló szuperhatalmak „felségterületének” kiterjesztését vagy éppen megőrzését célozták. A négy évtizeden keresztül szinte egymást érő, gyakran egymást át is fedő „helyi” konfliktusok láncolata olyan globális méretű valóságos világháború volt, melyet a Szovjetunió és az Egyesült Államok egyre táguló érdekeltségi övezeteiben, különböző kontinensek ütközőzónáiban vívott egymással.

Redukált világháború

A hidegháború nem a második világháború utáni „békés világrendet” fenyegető jelenség volt. Hol van az a nagy háborúkat követően rendre megalkotott, egyeztetett békerendszer, amelyet úgymond a hidegháború sodort volna veszélybe? A jaltai, a potsdami csúcskonferenciák, az 1945–46-os külügyminiszteri értekezletek sorozata, a párizsi békekonferencia ennek előkészítését szolgálta ugyan, de a „mellékvesztesekkel” végül is aláiratott békeszerződések körüli súrlódások, főleg pedig a súlyos konfliktussá váló „német kérdés” és a „japán probléma” – melyek évtizedekig rendezetlenek maradtak – egy béke nélküli állapotot tartósítottak. Szinte kezdettől fogva beváltatlanok maradtak a Jaltában közzétett „Felszabadított Európa Charta” irányelvei. A fokozódó szuperhatalmi szembenállás közepette alakot öltő status quo a jaltai nyilatkozat megcsúfolása volt, s azzal szöges ellentétben formálódott Európa sorsa. Ezért is történelmietlen „jaltai világrendről”, „Jaltában felosztott Európáról” beszélni.

Ily módon a második világháborút követően egy rendezetlen, béke nélküli „exlex” állapot állandósult. A hidegháború ennek következtében nem egy „redukált béke”, hanem egy négy évtizedes redukált világháború korszakát jelenti. Redukált volt területileg és a közvetlen résztvevőket tekintve, mivel a hadviselő „főhatalmak” helyett csupán az általuk támogatott politikai mozgalmak, rendszerek vívták. És korlátozott volt felszereltségében is, mivel nem – vagy csak kivételesen – juttattak a harcolóknak katonai „csúcstechnikát”. A legfejlettebb, leghatékonyabb arzenál tömeges alkalmazása már a civilizáció egészének pusztulásával fenyegetett volna. Ez kényszerítette a nagyhatalmakat arra, hogy a legfeszültebb konfliktushelyzetekben (l. cikkünket a kubai rakétaválságról – a szerk.) is kerüljék az egymással szembeni közvetlen háborút.

*

A nemzetközi politika elemzői szerint az elmúlt egy-két évben a „hidegháború véget ért”. Ha ez a megállapítás néhány évtized múltán is helytállónak bizonyul, akkor valóban igazolódhat egy napjainkban elterjedő új történelmi korszakolás. A történetírásban már általánosan elfogadott a nagy francia forradalomtól az első világháborúit terjedő időszakra a „hosszú 19. század” elnevezés. Akkor a jövő históriás könyveibe a rákövetkező nyolc évtizedet a „rövid 20. század” formulával jegyzik majd be. Sommásan pedig azt állapíthatják meg utódaink, hogy e rövid 20. század három világháború évszázada volt.

Megjelent a Rubicon 1991/4. lapszámában

Szeretne többet megtudni a hidegháború történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

 

Előző cikk Az Európa-gondolat és a hidegháború
Következő cikk Az úri középosztály a dualizmus korában