A márciusi napok Erdélyben

Részletek báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozéfa emlékirataiból

Petneki Áron | Rubicon 1998/2.

Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő Aranyosgyéresen született 1812. április 21-én Wesselényi József báró ötödik leányaként. Emlékirataiban gyermekkorára mint keserű élményekkel teli időszakra emlékezik vissza. Az 1834-es kolozsvári erdélyi országgyűlés idején ment férjhez Bánffy Jánoshoz, a göttingeni egyetemen tanult fiatal erdélyi arisztokratához, aki az erdélyi szabadelvű ellenzék tagjaként Szék bányavároskát képviselte a diétán.

A fiatal házasok Berecztelkén laktak, Bánffy János udvarházában. A nyugodt vidéki életbe hozott alapvető változást az 1848-as forradalom, melyben Bánffy János képviselőként, majd Küküllő vármegye főispánjaként vett részt. Berecztelki házukat 1848. október 18-án a szomszéd falvak népe feldúlta, s a pusztítás és rablás még négyszer ismétlődött meg, nem kis mértékben a berecztelki lakosság közreműködésével. A Bánffy gyermekek közül pedig kettőt – Ferencet és Gézát – a kolera vitt el.

Az 1881-ben özvegységre jutott báró Bánffy Jánosné 1899. január 6-án halt meg Kolozsvárott. Emlékiratainak ’48-ra vonatkozó részét csak halála után 32 évvel adták ki, a teljes kiadás ma is várat magára. Szövegközlésünkben megtartottuk az eredeti helyesírást.

1848-ban, már talán március volt. Férjem olvassa, – nem tudom bizonyosan a Pesti Napló (tévesen Pesti Napló, 1848-ban csak Pesti Hírlapról lehet szó: a Pesti Napló csak 1850-ben indult meg) vezércikkéből, csak tudom, – hírlapból, hogy Magyarhonnak felelős minisztériumra volna szüksége, és már nem emlékszem tisztán, micsoda merész és hosszú sora következett az alkotmányos követeléseknek.

– Mennyi semmiség – szólék közbe türelmetlenül.

– Mi semmiség? – viszonzá hévvel férjem. – Hiszen Magyarország feltételek mellett adta magát Ausztria oltalma alá, s szabad alkotmányánál fogva mindehez joga van.

– Szivemből ohajtom, hogy megtörténjék – viszonzám, – de most nem arról van szó, hogy mit óhajtunk és mire van az országnak joga, hanem, hogy mit érhetünk el ily absolut és ellenséges kormány alatt, s a mi ily nagyon valószinütlen, igazán fecsegésnek tartom a hirlap-iróktól.

Férjem evvel rekeszté be beszédét:

– Természetes, hogy nem most hamarjában történendő; hanem csak ötven évet sem vetek belé s meg lesz.

Azonban olvasásunk tovább folytatva, látók, hogy nagy ingerültség uralkodik Párisban. Mire férjem megjegyzé:

– Meglátod, azok a bolond franciák ezt a királyukat is elkergetik.

S jövő postán vevők a februári események leirását. Tapasztalatból tudva, hogy a francia forradalom minden más rázkódásának előpostája, feszült figyelemmel néztünk elébe a történendő eseményeknek. A hirlapok hangulata alkalmas izgatott volt. Minég maga lovagolt férjem utánnak Szász-Régenbe, miért azután az ostoba postamester hitte, hogy előre tudta a bekövetkezett eseményeket.

Március közepén Kemény Pál irja férjemnek, hogy nevezetes újságot közöl vele és leirja Kemény Zsigónak, (báró Kemény Zsigmond (1814–1875) erdélyi politikus, 1847-től a Pesti Hírlap munkatársa, a szabadságharc idején képviselő és belügyminisztériumi tanácsos) – ugy tetszik Szász Károly tanárhoz, – Pestről intézett levelét, s mily nagy volt a csodánk, midőn egy pár sorban mind az ténynek mondatott, miről legalább egy fél évszázadig még álmodni sem merénk.

Férjem mindjárt Kolozsvárra indula. Ott a kedélyek alkalmasint felizgatva voltak, a közbeszéd tárgya a történtek és a történendők voltak; de biztossággal tájékozni még senki se tudá magát, sem a közelebbi teendőt. Ily körülmények közt érkeze egy sürgöny Komáromi Györgytől Pilihez, Bethlen Pálhoz, melybe a bécsi forradalmat és Magyarhonnak az Unió iránt való követelését jelenti. A mint elterjede ezen hir, mint egy villanyütés következtében, az egész értelmesebb közönség az idősb Bethlen Jánosnál (gr. Bethlen János (1792–1851) arisztokarata politikus, az erdélyi szabadelvű ellenzék vezére. Az unió egyik leglelkesebb szószólója, a köztársasági eszme híve) találá magát, mintegy hódolva felsőbb elmetehetségének. Mindenki ösztönszerűleg az ő véleményét kiváná hallani a teendőkről. Megjelent nála minden pártszinezetű egyén; ott volt Jósika Lajos is, az erdélyi kormánypárt feje. Rögtön elhatározták, hogy az Unió mellett egy hatályos nyilatkozatot tegyenek, mit a szabadelvű és kormánypárt két fejei, Bethlen János és Jósika Lajos a többség nevében aláirtak. A utolsó meg is bánta elhirtelenkedett tettét s talán vissza is húzta volna nyilatkozatát, ha sógora Bethlen Gábor és más jó emberei le nem beszéltek volna róla.

Már most a volt feladatjok a vezetőknek, hogy a városi közönségnél kieszközöljenek egy határozott nyilvánulást az Unió mellett, a nélkül hogy az forradalmi jelenetté fajuljon. A fő szerepvivés természetesen a tanuló ifiúságnak jutott. E végre a tanárok és az ifiúság által kedvelt emberek, úgy mint Hosszu Gábor (Hosszu Gábor gr. Bethlen Gábor bizalmas elnevezése volt saját társadalmi körében), Bethlen Gábor stb. okosan elkészítették. Igy történt március 19-én (helyesen március 21-én) Kolozsvárt a nagyszerű demonstráció.

Férjem, ki most tölté legelőbb névnapom távol tőllem, irá nekem, hogy bezzeg úgy meg inneplék a József napot, hogy soha el nem felejthetik. Valójában szívemelő is volt ezen nyilvánulása a nép örömének; inkább egy hála-ünnephez hasonló; csak a nemzet tiszta öröme, óhajtása nyilvánult, nem vegyült még akkor semmi aljas szenvedély közibe. A vagyonosabb osztály sem gondola anyagi vesztével, a vagyontalan nem érzett irigységet, gyanut. Szép nap volt az. A köz nemzeti öröm testvéri szeretetet kölcsönöze a külömböző osztályoknak; vajha némely éretlen démagóg, csupa szereplésviszketegségből soha nem vezette volna tévútra a jámbor kolozsvári közönséget! – De az egyenetlenségnek, gyanusitgatásnak később ott is elhintett magva mindazonáltal még sem terme oly keserű gyümölcsöt, mint szokott más nemzeteknél forradalmi alkalmakkor.

Midőn férjem haza érkezve Kolozsvárról, nem győze nekünk eleget beszélni az ott történtekről; még kis gyermekeink is körüle gyülének, szájtátva hallgatni a sok szép, nagy dolgokat. Mindennek örültem, csak az nem tetszett, mikor azt mondá, hogy apasszuk kiadásunkat, mivel az úrbériség megszüntével nagyot csökkent a földesurak jövedelme. Nem volt inyemre, megvallom, mert elég nélkülözéssel éltünk már ezelőtt, s most csak egy néhány évtől fogva, mióta férjem nagyatyja (Losonczi id. Br. Bánffy János – 1841) halála által több vagyonhoz jutottunk, terjeszkedtünk egy kevéssé költségünkben. De az első feljajdulás után mindjárt megértettem a kimélés szükséges voltát, s büszkén mondhatom, hogy egy nő is osztályomból nem kezdett jobb kedvvel s több eréllyel a háztartási budget leszállításához. Mindjárt más nap, mint egy győzelem-mosollyal parancsolám ki ebédre a három félét, a szokott öt féle helyett; s igy egyébbe is lejebb szállánk, mi képzelhetni, sok kellemetlenséget szült a cselédség közt. […]

A földmives osztálynál is nagy volt a várakozás s fájdalom, bizalmatlanság a földesurak irányában. Mi gyakran kivántuk őket felvilágosítani reményteljes jövőjük felől, de nem úgy vették, mint kellett volna. A reájok nézve idves változtatásokat a császárnak vélték köszönhetni és se meg nem értették, se el nem hitték a nemességnek áldozatra készségét. A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer: „Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok”, és elsorolá neki az úrbéres osztály (által) nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő s kétkedőleg kérdé:

– „De úgyé, azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád léányát?”

– „Nem bizony” – felelém neki – „még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyémeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, a ki tanult, csak olyannal kiván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos. Nem is ér a semmit, hidd el, legjobb mindnyájunknak, ha megmaradunk, hová a Gondviselés helyeztetett.”

Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lőn, hogy az én asszonyom rögtön elfuta a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit – úgy mond – éppen úgy megillet már, mint báróját. Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözötjeket és hogy nem saját kezüleg müveljük a földöt; városon pedig szidták az urakat, s a mi furcsább, éppen a vargák a fényűzésért, pedig ők gazdagodtak meg utána.

Kolozsvárt nagy volt az élénkség. Az egész ország összegyűl az országgyülésére. Megnyilásánál jelen voltam, sok taszigálást és udvariatlanságot kell nekünk nőkül a férfi hallgatóságtól eltűrni. Az odatódult írnokok mind szükségesnek vélték magokat és nagyon méltatlankodtak, hogy amint ők mondák „helyöket” elfoglalók. Sokat nevettem éretlen megjegyzésöken. Kiáltozták, hogy ne bocsássanak több nőt a terembe, de midön Wesselényi Miklósné (Luz Anna, Wesselényi Miklós gräfenbergi ápolónője) lépett bé, megéljenezték, és pedig nem annyira férje érdeméért, hanem azért mint mondák, „hogy ő a népből származott”. Bizony, gondolám magamban, jobb lett volna a közt maradnia, mert semmiképpen sem volt közibénk való.

Igy tele el Erdélynek utolsó országgyülése, egy szüntelen tartó lelkesüléssel. Minden házról lobogtak a háromszínű zászlók, a falakra nagy betűkkel volt az Unio felfirkálva ottan-ottan vegyitve, vesszenek Jósikáék, s egyébb más, utcai politikával. Unio rivalgások, fáklyás zenék, macska-muzsikák, minden ilyes alkalmi demonstrációk szüntelen követték egymást. Nagy népcsoportozások, midőn egy egy bujtogatáson vesztett oláhot a városházhoz vittek. Hát még a népgyűlések, – hol a hon oltárára áldozni hivták a népet! De még csak megjárt volna, ha csak ezen ártatlan szóvirágoknál maradtak volna a szónokok, hanem fájdalom izgattak az aristokrácia ellen. Néha az is eszökbe jutott, hogy csak nekik lehet idvesszándékuk a hon megmentésére s olyankor a kormányzót (gr. Teleki József (1790–1855), történetíró) hanyagsággal, tétlenséggel vádolták. Lármás küldöttségek tudós tanárok vezetése alatt, mentek fegyvert követelni tölle a nemzetőrök számára. A szegény kormányzó, ki jól tudá, hányadán van a General Commandoval, (katonai főparancsnokság) kitől nem tuda semmiképen engedelmességet kieszközölni, de minek bevallását tiltá az okosság, míg tulfelől becsületes, egyenes jelleme ellenére volt az ötölés-hatolásnak, egész egykedvűséggel az iróasztalán álló két mordályra mutatott, mondván, hogy eddig elő nincsen fegyver rendelkezése alatt, hanem ezen két pisztolyt, mely sajátja, szivesen átengedi, ha kivánják. Igy vala képes Teleki József mindég mérsékeltsége és egyszerű szilárdsága által, a legbajosabb környülményekben is fenntartani tekintélyét. Emlékszem még ehez hasonló két zajos jelenetre, melybe a túl buzgolkodókat helyre igazitá, sajátos, egyszerű modorával. Az országos tanácskozó terembe, midőn az Unio tárgyalandó vala, oly nagy tömeg hallgató tódula bé, hogy a zaj és szünteleni nyomás miatt megakadályoztatott a higgadt tanácskozás. Teleki, minek utána az ajtón álló őrök nem tudának semmi rendet kieszközőlni, előre lépett és határozottan nyilvánitá, hogy ő az ülést feloszlatja, ha rögtön helyre nem áll a megkivánható csend és rend, mely esetben magának tulajdonitsa a hallgatóság, ha ezen idves lépés elhalasztatik, és erre rögtön csend lett s illő renddel elkezdődött a tanácskozás.

Máskor pedig, nem tudom micsoda nagyszerű demonstráció alkalmával a lakásához tóduló fiatalságnak igy szónokolt erkélyéről: „Helyesebb lesz, ha tanulásokat folytatják az urak és mindenki takarodjék haza, kötelességét telyesitni.”

Képzelhetni, mennyire megütődtek a takarodás szón, mit nálunk Erdélyben csak pirongatás alkalmával használnak; de minden esetre volt foganatja, mert rögtön mind eltakarodtak (1848. március 21-én történt, mikor Kolozsvár város közgyűlése határozatát és feliratát vivő küldöttséget nagy tömeg kísérte a Kormányszék épületében tartózkodó kormányzóhoz. Az épület a piarista templom mellett, a mai egyetem helyén állt. Az Erdélyi Híradó március 23-ai száma megjegyzi, a beszéd után „mindnyájan haza takarodtak”) Nem is csoda, ha megúnta Teleki a demonstrációkat, mert szünet nélkül folytak. Egykor minden háznál nemzeti lobogókat tüztek ki; szint úgy vetélkedtek a ház-tulajdonosok a lobogóik szépségök felett. Bezzeg nem úgy volt később, midőn az osztrákok visszahóditották; hitvány fekete-sárga rongyok mutatták, hogy a lelkesülést kényszer váltotta fel.

(Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékírata 1848–49-i élményeiről. Kiadja a losonczi báró Bánffy család. Sajtó alá rendezte és életrajzot írt hozzá Kelemen Lajos. Cluj – Kolozsvár, 1931. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt.)

Előző cikk Szálasi: A demagógia diadala Magyarországon
Következő cikk Bécsi élményeim