A Marshall-terv: Európa újjáépítésének programja

Gazdag Ferenc

Nyugat-Európa az elmúlt 45 év alatt példátlan gazdasági és társadalmi fellendülésen ment keresztül, országai a gazdasági és politikai integráció magas fokára jutottak. S ebben nem kis szerepe volt annak az Európai Rekonstrukciós Programnak, amit a világ Marshall-tervként ismer.

Amikor George Marshall 1947. június 5-én harwardi beszédében egy új segélyprogram körvonalait vázolta, az Egyesült Államok külügyminiszterét mind gazdasági, mind ideológiai és közvetlen politikai tekintetben az amerikai érdekek vezérelték. Mégis, beszédében Marshall leszögezte, hogy a terv csak közös európai akaratra alapozva valósítható meg. A franciák és az angolok villámgyorsan reagáltak: egy hét sem telt el, s már úton voltak a meghívók a június 27-i angol–francia–szovjet külügyminiszteri megbeszélésre. A franciák itt a három ország képviselőiből álló igazgató bizottság alakítását javasolták az európai igények egyeztetésére és a gazdasági helyreállítás irányítására. Az angolok egyetértettek a tervvel, de további államok bevonására tettek javaslatot. Az angolok és a franciák egyaránt elfogadták az Egyesült Államoknak azt a kívánságát, hogy ellenőrizhesse a küldött segélyek és hitelek felhasználását.

Moszkva: Nyet

A szovjeteknek eleve ellenszenves volt a terv: attól tartottak, hogy a segélyprogram révén az európai államok fölött álló hatalmi szervezet jönne létre, amely az amerikai érdekek európai érvényesítésének eszközeként működne. Molotov szovjet külügyminiszter kifogásolta, hogy az amerikai elgondolás szerint Németországot is segélyeznék, és hogy az igényeket az európai államoknak közösen kellene megfogalmazniuk: ő inkább kétoldalú tárgyalásokat tartott volna megfelelőnek és semmiféle nemzetközi egyeztetésről és elenőrzésről nem akart hallani. A szovjet kifogások hátterében az állt, hogy a háborúból katonai nagyhatalomként kikerült Szovjetunió ellenségeinek tekintette a tőkés országokat, és úgy vélte, hogy az Egyesült Államok Európa, sőt az egész világ gazdasági és politikai leigázására törekszik.

Moszkva következetesen elutasította a tőkés világrendhez való kapcsolódás gondolatát, s inkább a háború utánra prognosztizált újabb gazdasági válságra és forradalmi hullámra készült. Ennek szellemében zárkózott el a Bretton-Woods-i egyezmények aláírásától, a világkereskedelmi egyezményhez való csatlakozástól, és ezért ellenezte az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának egyes funkciókkal való felruházását. Az amerikai „one world”-eszme és az európai biztonsági övezet létrehozását szorgalmazó szovjet érdek nemigen érthetett szót egymással. A Marshall-tervre mondott „nyet” tehát nem alkalmi döntés volt, hanem egy hosszú távú stratégia része. 1947. július 2-án a szovjet küldöttség elhagyta Párizst.

Július 12-én megkezdődött a Marshall-tervre igent mondó tizenhat állam: Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália, Svájc, Svédország és Törökország tanácskozása. Spanyolországot fasiszta múltja miatt nem hívták meg. A Kelet-európai országok és Finnország a Szovjetunió nyomására nem fogadták el a megbízást. Csehszlovákia és Lengyelország előbb ugyan jelentkezett, aztán Sztálin parancsára visszakozott. 1947 októberében a Szovjetunió létrehozta a kommunista pártok tájékoztató irodáját, a KOMIN–FORM-ot, és meghirdette – nyilván a Marshall-terv ellensúlyozására – a Kelet-Európa gazdasági újjáépítését célzó Molotov-tervet. (1949-ben ennek programja alapján alakult meg a KGST.) Európa kettészakadt.

A fellendülés alapja

A párizsi értekezleten részt vevő országok 1947. szeptember 22-én hozták nyilvánosságra a gazdaságaik állapotáról készült közös jelentést, és 28 milliárd dollárban jelölték meg az általuk igényelt támogatás összegét. Az amerikai törvényhozás ebből 17 milliárd dollárt hagyott jóvá. 1948. április 16-án Párizsban 16 ország alá is írta a Marshall-segély európai szervezetének (OEEC – Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete) alapokmányát. A dokumentumot Németország három nyugati és Trieszt angol-amerikai zónája nevében is aláírták. A szervezet Miniszteri Tanácsának elnöke Paul Henri Spaak, végrehajtó bizottságának főtitkára pedig R. Marjolin lett. Az OEEC kidolgozta az európai újjáépítés programját és ajánlásokat tett a segélyekről. Ezekről az Egyesült Államok később kétoldalú szerződéseket kötött az egyes országokkal.

A Marshall-segély keretében érkező hitel és áru jelentős mértékben hozzájárult Nyugat-Európa újjáépítéséhez, gazdasági modernizációjának felgyorsulásához. A fellendülés – az első világháború utánival szemben – tartósnak bizonyult, és az úgynevezett jóléti államok kialakulásához vezetett. Ezzel nyilvánvalóvá vált az Európa két fele közti fejlődésbeli különbség. A belső fogyasztás növekedése biztos alapul szolgált a segélyezett országok politikai megszilárdulásához.

A Marshall-terv segítségével oldódtak meg az 1946 decemberében rögzített valuta-paritások egyensúlytalanságaiból keletkezett problémák is. Az OEEC tanácsa amerikai ösztönzésre már 1948 és 1949 folyamán is tett lépéseket a valuta-politikai együttműködés létrehozására és a kétoldalú fizetési forgalom többoldalúvá tételére. A sterlingövezet konzerválására törekvő angolok ellenállásának leküzdésére az OEEC országok 1950. szeptember 19-én létrehozták az Európai Fizetési Uniót (EPU). A 350 millió dollár amerikai induló tőkével feltöltött szervezet a nemzetközi fizetőeszközök hiánya mellett is meg tudta teremteni a többoldalú elszámolás feltételeit, és megakadályozta a hiányokra hivatkozó gazdasági bezárkózás kialakulását. A gazdasági struktúrák összehangolódása képezte a nyugat-európai országok pénznemei közötti konvertibilitás alapját.

Föderalizmus, vagy funkcionalizmus

A Marshall-terv politikai filozófiája szerint a nemzeti piacok ellentéteinek és újabb európai konfliktusok kiküszöbölésének leghatékonyabb eszköze a föderális fejlődés beindítása Nyugat-Európában. Az OEEC-t az Egyesült Államok emiatt – nem is titkoltan – a nyugat-európai föderális kormány előzményeként kezelte, és Amerikába látogató elnökét, Jean Monnet-t államfőnek kijáró fogadtatásban részesítette. A világháború utolsó éveiben a tengeren túl és Európában is megerősödtek az Európai Egyesült Államok létrehozását célul kitűző politikai csoportok, élükön R. Coudenhove-Kalergi-vel és Winston Churchill-lel. A háború után az ellenállási mozgalmakból kinőtt kereszténydemokrata pártok (pl. a francia MRP, az olasz DC és a nyugatnémet CDU) voltak a föderalizmus gondolatának élharcosai. Franciaországban és Belgiumban a szocialista-szociáldemokrata pártok is a terv támogatóivá váltak. Habár az új politikai struktúrák később nemzeti irányban mozdultak el, a nyugat-európai gazdasági együttműködés amerikai patronálása ennek ellenére is jelentős tényezővé tudta tenni a föderalisták csoportját.

A Marshall-terv felerősítette a föderalisták és a régi berendezkedéseket védő úgynevezett funkcionalisták amúgy is feszülő ellentéteit. A föderalisták táborát Franciaország vezette. Ez a tábor az OEEC intézményeinek nemzetek feletti befolyást kívánt biztosítani: olyan Európát képzelt el, amely államok feletti parlamenttel és kormányzattal rendelkezett volna. A másik oldalon Anglia és az északi államok csak jóval korlátozottabb integrációt tartottak elfogadhatónak. Elgondolásuk szerint az OEEC Miniszteri Tanácsában minden tagállamnak vétójoggal kellett volna bírnia. A közös parlamentnek nem törvényhozó, hanem csupán tanácskozó szerepet szántak. Ehhez hasonló viták nem csak az OEEC-vel, hanem szinte valamennyi új európai intézménnyel, így az Európa Tanáccsal kapcsolatban is felmerültek. Végül is a föderalizmussal rokonszenvező Olaszország, Franciaország, Benelux-államok és Német Szövetségi Köztársaság lépett az európai integráció útjára, s – 1957-ben – a Közös Piac létrehozójává váltak.

Rendszerbiztonsági szempont

A hidegháború kezdetével az Egyesült Államok gazdaságilag és politikailag egyaránt szilárd Nyugat-Európa kialakulásában és a további szovjet térnyerés megakadályozásában vált érdekeltté. A Marshall-terv gazdasági téren is sikeresnek bizonyult, ám még nagyobb súllyal esett a latba politikai téren. Nyugat-Európa legsúlyosabb gondjai a második világháború után a biztonság-politikában jelentkeztek. A Szovjetunió feltűnően késlekedett az Európa közepén állomásozó erőinek csökkentésével, s a Vörös Hadsereg jelenléte közvetlen fenyegetést jelentett a nyugat-európai országok számára. Anglia és Franciaország tétova kísérletet tett a hatalmi egyensúlyi politika restaurálására (1947. március, Dunkerque), ám német békeszerződés híján mit sem ért a németellenesség paragrafusokba foglalása. Később regionális védelmi egyezménnyel próbálkoztak (1948. március, Brüsszel), végül pedig az atom-monopóliummal rendelkező Egyesült Államok bevonása hozott megoldást (1949. április 4., Washington: Észak-Atlanti Szerződés Szervezete – NATO).

Közkeletű hiedelmekkel ellentétben a NATO létrehozásának javaslata nem amerikai, hanem angol részről hangzott el. Sőt, az Egyesült Államok részvételéhez előbb módosítani kellett az amerikai alkotmányt (1948, Vandenberg-javaslat) is. A biztonságpolitikai viták során 1947–48-ban – a nemzeti ellentétekkel szemben – egyre inkább előtérbe került a rendszerbiztonsági szempont. A hidegháború kiéleződésével az Egyesült Államokból Nyugat-Európába áramló segélyek egyre nagyobb katonai támogatással párosultak.

A hidegháborús pszichózis döntő mértékben hozzájárult a nyugatnémet gazdaság talpraállításához és Nyugat-Európa vérkeringésébe való visszakapcsolásához. A három nyugati zóna egyesítése (1948. január 1.) és a Nemzetközi Ruhr-hatóság megszervezése után megindult a nyugatnémet ipar helyreállítási folyamata, amely az 1948. június 20-i valutareform után jelentősen felgyorsult. A rendszerbiztonság kérdésének megoldódásával – a NATO létrejöttével – a föderalizmust ellenző erők megerősödve léphettek színre. Méginkább láthatóvá váltak a „kis Európa” és a „nagy Európa” kétféle elképzelésének választóvonalai.

Marshall-segély 1948-1951 (millió dollár)

Ország Közvetlen segély Adomány feltételekkel hitel összesen %
Ausztria 488 4 492 4,8
Belgium + Luxemburg 8 476 52 537 5,2
Anglia 1799 530 346 2675 26,2
Dánia 191 9 31 231 2,3
Franciaország 1807 61 191 2060 20,0
NSZK 953 219 2 1174 11,4
Görögország 386 1 387 3,8
Izland 10 4 3 17 0,2
Írország 11 128 139 1,4
Olaszország 873 84 74 1034 10,0
Hollandia + Indonézia 711 32 151 893 8,7
Norvégia 153 11 35 199 1,9
Portugália 8 25 35 0,4
Svédország 82 20 103 1,0
Svájc
Trieszt 30 30 0,3
Törökország 17 71 89 0,5
Egyéb 51 51 0,3
Nem megjelölt 116 116 1,1
Összesen: 7537 1591 1132 10 260 100,0

A Marshall-segély értéke és összetétele 1948. április 3. – 1951. december 31. (millió dollár)

teljes összeg %
Élelmiszer, takarmány, trágya 3209,5 32,1
Üzemanyag 1552,4 15,5
Gyapot 1397,8 14,0
Egyéb nyersanyag és félkésztermék 1883,1 18,8
Dohány 444,5 4,4
Gépek és járművek 1428,1 14,3
Egyéb 88,9
Összesen: 10 0004,3 100,0

 

Megjelent a Rubicon 1991/9. lapszámában

Szeretne többet megtudni a hidegháború történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

Előző cikk A Marshall-terv
Következő cikk Az Európa-gondolat és a hidegháború