A Raszputyin-gyilkosság

A Raszputyin-gyilkosság

A csodatevő cári kegyenc élete és halála

Bebesi György

Grigorij Raszputyin a 20. szá­zad ele­ji Oroszor­szág egyik leg­kü­lö­nö­sebb, leg­töb­bet vi­ta­tott, legel­lent­mon­dá­so­sabb, le­gen­dák­kal öve­zett fi­gu­rá­ja. A sze­gény pa­rasz­ti sor­ból szár­ma­zó és a cá­ri csa­lád bi­zal­ma­sá­vá vá­ló, ok­kult ké­pes­sé­gek­kel ren­del­ke­ző „szent em­ber”, aki egye­dü­li­ként volt ké­pes a gyer­mek cá­re­vics sú­lyos be­teg­sé­gé­nek gyó­gyí­tá­sá­ra, akit hír­be hoz­tak a cár­né­val, aki­nek bot­rá­nyos élet­vi­te­le egy or­szág be­széd­té­má­ja volt, s aki­nek éle­te bru­tá­lis gyil­kos­ság ré­vén ért vé­get, film­ren­de­zők és re­gény­írók fan­tá­ziá­ját ih­let­te meg. A cso­da­te­vő „szta­rec” sor­sá­ban egy­szer­re van ben­ne a felemel­ke­dő és el­bu­kó né­pi hős le­gen­dá­ja, a cá­ri csa­lád sú­lyos tra­gé­diá­ja és az összeom­lás előtt ál­ló Orosz Bi­ro­da­lom agó­niá­ja.

Raszputyin Szent­pé­ter­vár­tól 2700 ki­lo­mé­ter­re, a Pokrov­szko­je ne­vű, kis szi­bé­riai fa­lu­ban szü­le­tett, amely egy pi­ci­vel ked­ve­zőbb hely­zet­ben volt, mint a ko­ra­be­li fal­vak több­sé­ge, mi­vel út és folyó mel­lett fe­küdt. Grigorij a má­so­dik fiú volt a csa­lád­ban, előt­te már hat leány­test­vére szü­le­tett, de egyik sem ér­te meg a fel­nőtt­kort. Ap­ja, Jefim fu­va­ro­zás­sal és föld­mű­ve­lés­sel fog­lal­ko­zott, ép­pen ezért va­la­mi­vel jómó­dúbb volt a leg­több fa­lu­si csa­lád­nál, ami pél­dául ab­ban mu­tat­ko­zott meg, hogy ki­fe­szí­tett mar­ha­hó­lyag he­lyett va­ló­di üve­get te­he­tett há­za ab­la­kai­ba. Hogy mi­kor szü­le­tett, azt ne­héz meg­mon­da­ni, mert – ta­lán mí­to­sza erő­sí­té­se céljából – kü­lön­bö­ző al­kal­mak­kor kü­lön­bö­ző ko­rú­nak val­lot­ta ma­gát. Élet­rajz­írói az 1860-as évek­től az 1870-es éve­kig szá­mos dá­tu­mot kö­zöl­nek. And­rew Cook, az egyik leg­fris­sebb an­gol mo­nog­rá­fia szer­ző­je a tyu­me­ni le­vél­tár ada­tai alap­ján 1869. ja­nuár 10-re te­szi ezt a na­pot.

Gyer­mek­ko­rá­val kap­cso­lat­ban két alap­ve­tő ver­ziót tu­dunk el­kü­lö­ní­te­ni: az egyik alapja a csa­lád­ta­gok és ba­rá­tok em­lé­kei, akik Gri­go­rijt már gyer­mek­ko­rá­ban cso­dá­la­tos ké­pes­sé­gű­nek tar­tot­ták, a má­si­ké az Ideig­le­nes Kor­mány vizs­gá­ló­bi­zott­sá­gá­nak 1917-es jegy­zőköny­vei, ame­lyek őt a hely­be­liek val­lo­má­sai alap­ján ré­sze­ges, nap­lo­pó, tol­vaj em­ber­ként ír­ták le, akit el­ker­get­tek a fa­lu­ból. Mind­két kon­cep­ció rend­kí­vül el­fo­gult, az igaz­ság nyil­ván va­la­hol a ket­tő kö­zött van. Rend­kí­vü­li ké­pes­sé­gei kö­zül több he­lyütt em­lí­tik, hogy „sut­to­gott az ál­la­tok­kal”, így meg­nyug­tat­ta, sőt meg­gyó­gyí­tot­ta őket. Má­sik ok­kult ké­pes­sé­ge a jós­lás volt, ál­lí­tó­lag ké­pes volt meg­jó­sol­ni a fa­lu­siak ha­lá­lá­nak nap­ját, il­let­ve meg tud­ta ad­ni az el­tűnt tár­gyak le­lő­he­lyeit. A má­sik ol­dal ren­de­zet­len kül­se­jű, ré­sze­ges em­ber­nek ír­ja le, akit a fa­lu­siak csak „ta­kony­póc­nak” ne­vez­tek, olyan em­ber­nek, aki gyak­ran ki­von­ja ma­gát a kö­zös mun­ka alól, „mert csak néz és el­mél­ke­dik”. Ezenkívül fa- és prém­lo­pással is meg­vá­dol­ták.

Szent em­ber

Egy vé­let­len esemény for­du­la­tot ho­zott Rasz­putyin éle­té­ben. Egy teo­ló­gus­hall­ga­tót fu­va­ro­zott a ver­ho­tur­jei ko­los­tor­ba, s a ve­le va­ló be­szél­ge­tés, majd az ezt kö­ve­tő, há­rom hó­na­pos ko­los­tor­be­li tar­tóz­ko­dás olyan ha­tást tett rá, amely alap­ve­tően meg­vál­toz­tat­ta az éle­tét. Vé­get ért az if­jú­kor „vad, ko­rai és fék­te­len” idő­sza­ka, és a he­lyét lel­ki­leg mé­lyen megélt misz­ti­ciz­mus vet­te át, ami nem volt rit­ka a ko­ra­be­li Oroszor­szág­ban. In­nen­től kezd­ve nem fo­gyasz­tott húst, cuk­rot és al­ko­holt, ren­ge­te­get me­di­tált, s időn­ként iz­ga­tott­ság­gal, nyug­ta­lan­ság­gal ve­gyes ro­ha­mok tör­tek rá.

Har­minc­éves ko­ra kö­rül ab­ban ta­lál­ta meg éle­te ér­tel­mét, hogy jár­ta a vi­dé­ket, és ön­kén­tes pré­di­ká­tor­ként az Oroszor­szág­ban eret­nek­ség­nek szá­mí­tó óhi­tet, a szent orosz ke­resz­tény kul­tú­rát pro­pa­gál­ta, af­fé­le ön­je­lölt mes­siás lett. Ilyesfajta ku­ruzs­lók­ból, va­rázs­lók­ból szin­tén akadt bő­ven ak­ko­ri­ban. Szent Si­me­on hí­vé­nek szá­mí­tott – ez a 17. szá­za­di, ké­sőbb szent­té ava­tott szer­ze­tes a böj­tö­lés­be halt be­le –, majd egy hír­hedt szek­tá­hoz, a hlisz­tek­hez csat­la­ko­zott.

Ha hin­ni le­het a kor­ban el­ter­jedt plety­ká­nak, Raszputyin Pokrovszkoje fa­lu­ban, egy is­tál­ló alatt tit­kos, spe­ciá­lis gyón­ta­tó­he­lyi­sé­get ala­kí­tott ki, ahol a hoz­zá for­du­ló, fő­ként nő­ne­mű hí­ve­ket, akik el­ső­sor­ban há­zas­ság­tö­rést val­lot­tak be ne­ki, „a bűn új­bó­li el­kö­ve­té­sé­vel” kú­rál­ta, „kiűz­te be­lő­lük az ör­dö­göt”, majd ter­mé­sze­te­sen felol­do­zást adott. Tet­te mindezt an­nak el­le­né­re, hogy sem­mi­fé­le hi­va­ta­los teo­ló­giai kép­zett­sé­ge nem volt, és pap­pá sem szen­tel­ték fel. Mai or­vo­si szem­mel néz­ve Raszputyin fel­te­he­tő­leg nim­fo­má­niás volt, azaz a ne­mi kielé­gít­he­tet­len­ség be­teg­sé­gé­ben szen­ve­dett, amely­nek a val­lá­sos ra­jon­gás és a hliszt szek­ta el­vei re­mek kiélé­si te­re­pet biz­to­sí­tot­tak. A tit­kos val­lá­si kö­zös­ség má­sik fő te­vé­keny­sé­gé­ben, a jö­ven­dö­lés­ben is erős­nek mu­tat­ko­zott, leg­töb­bet han­goz­ta­tott jós­la­ta sze­rint „ka­taszt­ró­fa le­beg a bi­ro­da­lom fe­lett”. Ek­ko­ri­ban kezd­ték „szta­rec­nek”, „öreg­nek” ne­vez­ni, holott még csak har­minc kö­rül volt, ám en­nek a szó­nak a je­len­té­se az orosz­ban jó­val több: szent em­bert je­lent, „aki előtt meg­nyíl­nak az ég csa­tor­nái”.

A tár­sa­dal­mi felemel­ke­dés: a fő­vá­ros, a cá­ri csa­lád

Raszputyin felemel­ke­dé­se vá­rat­lan és na­gyon gyors volt. Hí­re ment, hogy az ál­ta­la tar­tott tit­kos szeán­szok so­rán ké­pes a hall­ga­tó­ság tag­jai­nak jel­le­mét és cél­jait ki­ta­lál­ni. Ez az in­for­má­ció el­ju­tott a ka­za­nyi ar­chi­mand­ri­tá­hoz, aki aján­ló­le­ve­let adott ne­ki egy szent­pé­ter­vá­ri püs­pök­höz, hogy ké­pes­sé­geit a fő­vá­ros­ban is megis­mer­hes­sék. Új pat­ró­nu­sa nem sok­kal a fő­vá­ros­ba ér­ke­zé­se után be­mu­tat­ta őt Fe­o­fan püs­pök­nek, a cár­né gyón­ta­tó­já­nak. Fe­o­fan meg­hív­ta, hogy lak­jon ná­la, in­nen­től kezd­ve rö­vid idő alatt megis­mer­te a pé­ter­vá­ri tár­sa­ság krém­jét s szá­mos fon­tos ud­va­ri em­bert is, köz­tük Mi­li­cát, az egyik mon­te­neg­rói nőt, aki a ki­rály­né bi­zal­ma­sa volt. A cá­ri ud­var­ban ek­ko­ri­ban ural­ko­dó misz­ti­kus lég­kör na­gyon is ked­ve­zett Rasz­pu­tyin­nak.

Az orosz udvar ko­ráb­ban is hí­res volt ok­kul­tiz­mus­ra va­ló fo­gé­kony­sá­gá­ról, szá­mos pa­lo­tá­ban ren­dez­tek éj­sza­kán­ként asz­tal­tán­col­ta­tó, ha­lott­lá­tó szeán­szo­kat. Mindez csak felerő­sö­dött, ami­kor Hes­se­ni Ale­xand­ra né­met her­ceg­nő lett az új cár­né a pra­vosz­lá­vi­á­ra va­ló át­té­ré­se után Ale­xand­ra Fjo­do­rov­na né­ven. Az őt kis­ko­rá­tól jól is­me­rő Geor­gi­na Bu­cha­nan, a pé­ter­vá­ri an­gol kö­vet fe­le­sé­ge sze­rint „nai­van együgyű” volt, s mindeh­hez még „hajt­ha­tat­lan és fenn­hé­já­zó ma­ga­biz­tos­ság” is tár­sult. Az új cár­né a jobb tár­sa­ság meg­ve­té­sét már ak­kor ki­vív­ta, ami­kor fér­je beik­ta­tá­sa után, a hí­res Ho­din­ka me­zei tra­gé­dia nap­ján, 1896. má­jus 18-án, ami­kor is a ke­nyér­osz­tás­ra vá­ró tö­meg­ben pá­nik tört ki, s kö­zel 1400 em­bert ta­pos­tak agyon, es­te mo­so­lyog­va ke­rin­gő­zött a fran­cia nagy­kö­vet­ség bál­ján. A cár­né nem so­kat tö­rő­dött Pé­ter­vár ér­té­kei­vel és kin­csei­vel, alig moz­dult ki a pa­lo­tá­ból, vi­szont jö­vő­be­lá­tók­kal, gyó­gyí­tók­kal, sar­la­tá­nok­kal vet­te kö­rül ma­gát, s leg­fon­to­sabb cél­ja volt, hogy jó fe­le­ség­ként fiú utó­dot szül­jön a bi­ro­da­lom és fér­je szá­má­ra.

1904 nya­rán a cár­né vé­gül négy lány után fiú utód­nak adott éle­tet, de ha­mar el­ter­jedt, hogy a kis­fiú va­la­mi­fé­le ti­tok­za­tos be­teg­ség­ben szen­ved. A he­mo­fí­liát, a vér­zé­keny­sé­get még alig is­mer­te a kor or­vos­tu­do­má­nya, s na­gyon ne­he­zen si­ke­rült a kórt a cá­re­vics­nél diag­nosz­ti­zál­ni. Ál­la­po­tát ál­lam­ti­tok­ká nyil­vá­ní­tot­ták.

A cá­ri csa­lád a szta­re­cet 1905. ok­tó­ber 20-án is­mer­te meg sze­mé­lye­sen, mi­köz­ben ja­vá­ban zaj­lott az el­ső orosz for­ra­da­lom, és II. Mik­lós ép­pen há­rom nap­pal ko­ráb­ban ír­ta alá Oroszor­szág el­ső al­kot­má­nyát. Ek­kor Raszputyin még csak a cár­né­ra tett mély be­nyo­mást, az ural­ko­dó ke­gyét el­ső­re nem si­ke­rült el­nyer­nie, de a cár fel­je­gyez­te nap­ló­já­ba: „Ma együtt teáz­tunk Sztan­ká­val és Mi­li­cá­val [a mon­te­neg­rói nők­kel], és megis­mer­ked­tünk Gri­go­rij­jal a To­bolsz­ki kor­mány­zó­ság­ból, Is­ten bal­gá­já­val.”

A pet­ro­grá­di bot­rány­hős, a cá­re­vics gyó­gyí­tó­ja, a cár­né ke­gyen­ce

Raszputyin ked­vét nem vet­te el a ku­darc, úgy gon­dol­ta, hogy in­teg­rá­ló­dik Szent­pé­ter­vár éle­té­be, s majd új­ból meg­pró­bál az ural­ko­dó­pár kö­ze­lé­be jut­ni. Mi­vel sze­mé­lye kö­rül megér­ke­zé­se óta óriá­si hisz­té­ria ala­kult ki, nem volt ne­héz új szál­lást ke­res­nie és új kap­cso­la­to­kat épí­te­nie. A ma­gas ter­me­tű, hul­lá­mos, vál­lig érő ha­jú, sza­kál­las, hip­no­ti­kus te­kin­te­tű, pa­raszt­ru­hás szta­rec el­ké­pesz­tően nép­sze­rű lett a fő­vá­ro­si dá­mák kö­ré­ben, több for­rás is em­lí­ti, hogy bi­zo­nyos höl­gyek a le­vá­gott kö­röm­da­rab­jait gyűj­töt­ték, és azt be­varr­ták az al­só­ne­mű­jük­be.

Raszputyin el­köl­tö­zött Fe­o­fan püs­pök­től, és Ol­ga Lah­tyi­ná­nál ka­pott la­kosz­tályt, aki hír­hedt volt tár­sa­sá­gi kö­rök­ben („Pet­ro­grád nő­sté­nyo­rosz­lán­já­nak” ne­vez­ték), mi­köz­ben fér­je ma­gas hi­va­talt töl­tött be a cá­ri ud­var­ban. A bot­rá­nyos, sza­do­ma­zo-­jel­le­gű kap­cso­la­tuk­ról szó­ló plety­kák­kal te­le volt a fő­vá­ros, mégis en­nek a ké­tes hí­rű, ám rend­kí­vül jól in­for­mált hölgy­nek kö­szön­het­te a szta­rec, hogy ér­te­sült a cá­re­vics ál­lam­ti­tok­ként őr­zött ál­la­po­tá­ról, és meg­lát­ta eb­ben a le­he­tő­sé­get.

Mi­vel tud­ta, hogy a cá­ri pár nagy hí­ve Szent Sze­ra­fim püs­pök­nek – aki­nek te­te­me nem bom­lott el, hoz­zá imád­koz­tak fiú­gyer­me­kért, s Sze­ra­fim ikon­ja ott lóg a la­kosz­tá­lyuk­ban –, egy év­vel ké­sőbb olyan ürüggyel je­lent­ke­zett a cá­ri pár­nál, hogy ren­del­ke­zik egy cso­da­te­vő erek­lyé­vel, ver­ho­tur­jei Szent Si­mon ikon­já­val.

A Lah­tyi­na ál­tal írt aján­lás­ra az ural­ko­dó és hit­ve­se fo­gad­ta, és a szta­rec­nek ezút­tal sze­ren­csé­je volt: a cá­re­vics­nek ép­pen ro­ha­ma volt, Raszputyin éne­kelt ne­ki, imád­ko­zott ér­te, et­től a kis­fiú meg­nyu­go­dott és elaludt. Így Rasz­putyin im­má­ron az egész udvar előtt bi­zony­sá­gát ad­ta, hogy cso­dák­ra ké­pes. Et­től kezd­ve nél­kü­löz­he­tet­len­né vált a cár­né szá­má­ra, sőt miu­tán 1909-ben meg­halt Jo­hann atya, a cá­ri csa­lád val­lá­si ve­ze­tő­je, át­vet­te a cár­né gyón­ta­tó­já­nak sze­re­pét, an­nak el­le­né­re, hogy er­re teo­ló­giai ké­pe­sí­té­se nem volt.

Éle­te a to­váb­biak­ban a há­bo­rú ki­tö­ré­séig sa­já­tos ket­tős­sé­get mu­tat: a cá­ri csa­lád­ban cso­dá­la­tos gyó­gyí­tó ké­pes­sé­ge ré­vén meg­be­csült em­ber­ré vált, ugyan­ak­kor so­ro­za­tos fő­vá­ro­si bot­rá­nyai az or­szág egyik leg­hír­hed­tebb fi­gu­rá­já­vá tet­ték. Ha­ma­ro­san új sze­re­tő­je lett, Ol­ga Vi­ru­bo­va, a cár­né új bi­zal­ma­sa, aki­hez né­hány ko­ra­be­li visszaem­lé­ke­zés sze­rint az ural­ko­dói hit­vest több mint ba­rá­ti vi­szony fűz­te. Raj­ta kí­vül Rasz­pu­tyin­nak szá­mos más sze­re­tő­je volt. Ké­sőbb sa­ját la­kás­ra tett szert, ahol szin­tén több hölggyel élt együtt. Ren­ge­te­get járt für­dők­be, aho­vá min­dig el­kí­sér­te va­la­me­lyik ba­rát­nő­je, ha ép­pen nem ér­tek rá, né­hány pros­ti­tuált.

Po­krovsz­ko­jé­ben szép eme­le­tes há­zat épí­tet­tek, hogy mél­tó mó­don tud­ja fo­gad­ni a Pet­ro­grád­ból ér­ke­ző hölgy­ven­dé­ge­ket. Ön­ként vál­lalt absz­ti­nen­ciá­já­val már rég fel­ha­gyott, gyak­ran járt mu­lat­ni a legelő­ke­lőbb ét­ter­mek­be, pél­dául az Asto­ri­á­ba vagy a Vil­la Rhod­ba, ahol gyak­ran oko­zott bot­rányt vi­sel­ke­dé­sé­vel, nem­egy­szer ki is kel­lett dob­ni. Ha már a jobb ét­ter­mek­ből ki­ha­jí­tot­ták, a vá­ros ha­tá­rá­ba, a szi­ge­tek­re járt, a ci­gá­nyok­hoz, akik­nek ze­né­jét na­gyon sze­ret­te, s ott foly­tat­ta a ti­vor­nyá­zást. Kü­lö­nö­sen az édes bort imád­ta. Jö­ven­dő­mon­dás­sal, gyó­gyí­tás­sal és kor­rup­cióval ke­re­sett ko­moly ösz­sze­ge­ket, ja­vas­la­tá­ra ne­vez­tek ki fon­tos tiszt­sé­gekbe em­be­re­ket, ami­nek min­­dig meg­kér­te az árát. Kao­ti­kus élet­vi­te­le sze­rint éj­jel ál­ta­lá­ban fenn volt, nap­köz­ben kér­vé­nye­ző­ket fo­ga­dott, leg­több­ször már dél­ben ré­szeg volt.

Nagy kér­dés – s er­re már szá­mos el­mé­let szü­le­tett –, hogy ho­gyan haj­tot­ta vég­re cso­dáit, ho­gyan volt ké­pes egy he­mo­fí­liás kis­fiút gyó­gyí­ta­ni. Eb­ben a be­teg­ség­ben nem elsősorban a kül­ső sé­rü­lés ve­szé­lyes, mert azt el le­het szo­rí­ta­ni vagy össze le­het varr­ni, a bel­ső vér­öm­le­nyek­be azon­ban a be­teg be­le­hal­hat. Raszputyin fel­te­he­tően ren­del­ke­zett hip­no­ti­kus ké­pes­sé­gek­kel, sze­mé­lyi­sé­gé­nek min­den for­rás sze­rint óriá­si ki­su­gár­zá­sa volt, s ami­kor éne­kelt a cá­re­vics­nek, be­szélt hoz­zá, a fiú meg­nyu­go­dott, így va­ló­szí­nű­leg csök­kent az erek­ben a nyo­más, ol­dó­dott a stressz, olyan anya­gok sza­ba­dul­tak fel, ame­lyek se­gí­tet­ték a vér­zés megszűnését, s így vé­get ért a ro­ham. Ami­re a tu­do­mány nem tud ma­gya­rá­za­tot ad­ni, s ahol mai ki­fe­je­zés­sel át­csú­szunk a pa­ra­nor­má­lis je­len­sé­gek te­rü­leté­re, az az a tény, hogy Rasz­­putyin a cá­re­vics vér­zé­sét táv­ira­ti­lag, il­let­ve te­le­fo­non is el tud­ta ál­lí­ta­ni, meg tud­ta gyó­gyí­ta­ni.

Ál­lít­sá­tok meg Rasz­pu­tyint!

Ha Raszputyin csak egy cso­dá­la­tos ké­pes­sé­gű gyó­gyí­tó lett vol­na, bé­ké­ben él­het­te vol­na az éle­tét, ám a cár­né­hoz fű­ző­dő za­va­ros kap­cso­la­ta,  bot­rá­nyos élet­vi­te­le és kor­rup­ciós ügyei ha­mar el­le­ne han­gol­ták a köz­vé­le­ményt. A mo­nar­chis­ta po­li­ti­ku­sok at­tól tar­tot­tak, hogy a szi­bé­riai pa­raszt óriá­si be­fo­lyá­sa a cá­ri ud­var­ban le­já­rat­ja a Ro­ma­nov-­há­zat, ma­gát a cá­ri párt, s le­rom­bol­ja az amúgy is sú­lyos vál­ság­gal küz­dő mo­nar­chia te­kin­té­lyét.

Elő­ször a rend­kí­vül jó ké­pes­sé­gű mi­nisz­ter­el­nök, Szto­li­pin for­dult el­le­ne, majd 1910-ben a Szent Szi­nó­dus el­nö­ke, Szab­ler. Míg ko­ráb­ban Raszputyin ne­vét ti­los volt leír­ni a saj­tó­ban, és min­den rá vo­nat­ko­zó anya­got ki­cen­zú­ráz­tak, ezt most felol­dot­ták, sőt Szto­li­pin az orosz po­li­ti­kai rend­őr­ség, az Oh­ra­na meg­fi­gye­lé­se alá he­lyez­te a szta­re­cet. Az el­ké­szült, nem ép­pen hí­zel­gő je­len­tést be­mu­tat­ták az ural­ko­dó­nak, aki fe­le­sé­ge nyo­má­sá­ra nem szám­űz­te a cso­da­te­vőt, de Raszpu­tyin min­den­kép­pen jobb­nak lát­ta, ha tá­vo­zik az udvar­ból, s Je­ru­zsá­lem­be za­rán­do­kolt. Egy év­vel ké­sőbb Szto­li­pint meg­gyil­kol­ták, s meg­je­len­tek olyan el­mé­le­tek, hogy a po­zí­ció­ja vissza­szer­zé­sén ügy­kö­dő szta­rec­nek kö­ze le­he­tett a me­rény­let­hez. Min­de­ne­set­re be­fo­lyá­sos el­len­sé­ge ha­lá­la után visz­sza­tért Pet­ro­grád­ra.

Ezután a klé­rus pró­bált lép­ni. Rasz­putyin ko­ráb­bi tá­mo­ga­tói kö­zül Her­mo­gen püs­pök és Ili­o­dor szer­ze­tes­pap szá­má­ra is nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy a szta­rec te­vé­keny­sé­ge az egy­ház te­kin­té­lyét is sú­lyo­san aláás­sa, ezért egy­há­zi bí­ró­ság elé idéz­ték. 1911-ben el­csal­ták a ja­rosz­la­vi temp­lom­ba, ott tár­gya­lást tar­tot­tak, s miu­tán „Grigorij atya” ta­gad­ta a vá­da­kat, ala­po­san meg­ver­ték, meg­fe­nye­get­ték, hogy ha te­vé­keny­sé­gét nem fe­je­zi be, megölik. Raszputyin bosszút állt: be­pa­na­szol­ta az ural­ko­dó­ház­nál bán­tal­ma­zóit, ami­nek ered­mé­nye­kép­pen Her­mo­gen püs­pö­köt le­vál­tot­ták, Ili­o­dort pe­dig szám­űz­ték.

Nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy a cár­né áll­ha­ta­tos tá­mo­ga­tá­sa miatt bár­mi­fé­le fel­lé­pés Raszputyin el­len ku­darc­ra van ítél­ve, ezért 1914-ben a rend­ből idő­köz­ben kiug­rott egy­ko­ri ba­rát­ja, Ili­o­dor – aki is­mét pol­gá­ri ne­vét, a Tru­fa­no­vot vi­sel­te – me­rény­le­tet szer­ve­zett el­le­ne. Szá­mos olyan nő élt Oroszor­szág­ban, akit Rasz­putyin meg­becs­te­le­ní­tett, aki­nek visz­szaélt a nai­vi­tá­sá­val, val­lásos hi­té­vel. Kö­zü­lük az egyik, Fe­o­ni­ja Gu­sze­va vál­lal­ta, hogy meg­öli a szta­re­cet. 1914 nya­rán a szi­fi­lisz­ben szen­ve­dő nő fel­ke­res­te meg­ron­tó­ját po­krovsz­ko­jei há­zá­ban, s a múlt­­ra hi­vat­koz­va pénzt kért tő­le, majd meg­kí­sé­rel­te szí­ven szúr­ni. A dö­fés azon­ban le­csú­szott, s bár Raszputyin élet­ve­szélye­­sen meg­se­be­sült, a tyu­me­ni kór­ház­ban, aho­vá sze­­ké­ren, hat­órás zöty­kö­lő­dés után ju­tott el, meg­men­tet­ték az éle­tét.

„Le­lö­vöm, mint egy ku­tyát”

1914-ben ki­tört az el­ső vi­lág­há­bo­rú, amely­be Orosz­or­szág be­kap­cso­ló­dá­sát az alap­ve­tően pa­ci­fis­ta és né­met­ba­rát Raszputyin el­le­nez­te, bár mi­vel ak­ko­ri­ban a me­rény­let utá­ni lá­ba­do­zá­sa miatt nem tar­tóz­ko­dott Pet­ro­grá­don, a had­ba lé­pést nem tud­ta megaka­dá­lyoz­ni. A szta­rec vé­lemé­nye, ta­ná­csai, ame­lyek a cár­nén keresz­tül nyo­ma­té­ko­sí­tott for­má­ban jutot­tak el az ural­ko­dó­hoz, azon­ban lé­nye­ge­sen be­fo­lyá­sol­ták a ha­di ese­mé­nye­ket, a ha­di­ter­ve­ket, az egyes tá­bor­no­kok sze­mé­lyes sor­sát, 1915-ben pél­dául Raszputyin taná­csá­ra vál­tot­ták le Nyi­ko­laj Nyi­ko­la­je­vics nagy­her­ce­get a had­se­reg fő­pa­rancs­no­ki poszt­já­ról, s vet­te át II. Mik­lós sze­mé­lye­sen az irá­nyí­tást. Szin­tén eb­ben az év­ben a cár­né a szta­rec ta­ná­csá­ra meg­pró­bál­ta elér­ni a du­ma mű­kö­dé­sé­nek fel­füg­gesz­té­sét, ami át­me­ne­ti­leg si­ke­rült is ne­ki.

Ugyanak­kor má­gi­kus, jö­­vő­be lá­tó ké­pes­sé­ge mint­­ha a há­bo­rús hely­zet­ben cser­ben­hagy­ta vol­na. Míg ko­ráb­ban jós­la­tai nagy szá­za­lék­ban tel­je­sül­tek, most szá­mos eset­ben nyil­ván­va­ló­vá vált a té­ve­dé­se, így a misz­ti­kus ké­pes­sé­gei­be ve­tett hit már az ud­var­ban is kez­dett meginog­ni. Mi­vel be­fo­lyá­sá­nak té­nye nyil­ván­va­ló volt, s té­ve­dé­seiért há­bo­rús kö­rül­mé­nyek kö­zött sok­kal sú­lyo­sabb árat kel­lett fi­zet­ni, a sze­mé­lye irán­ti gyű­lö­let egy­re nö­ve­ke­dett, ezért az Oh­ra­na meg­fi­gye­lé­se-vé­del­me alá he­lyez­ték, s kor­lá­toz­ták moz­gá­si kör­ze­tét. A szta­rec, ta­lán nem vé­let­le­nül, olyan jós­la­to­kat kez­dett ter­jesz­te­ni, hogy sze­mé­lyes sor­sa össze­függ a bi­ro­da­lom sor­sá­val, s ha ő meg­hal, ak­kor nem­so­ká­ra a cá­riz­mus is el­bu­kik.

Raszputyin sor­sát a sze­mé­lyét öve­ző ál­ta­lá­nos gyű­lö­le­ten túl az or­szág há­bo­rús szen­ve­dé­sei, a cá­ri pár mély­pont­ra süllyedt meg­be­csü­lé­se pe­csé­tel­ték meg, de a me­rény­let konk­rét ki­vál­tó oka az le­he­tett, hogy el­ter­jedt: rá akar­ja ven­ni az ural­ko­dót a né­me­tek­kel va­ló kü­lön­bé­ke meg­kö­té­sé­re.

Mo­nar­chis­ta kö­rök­ben már régóta szor­gal­maz­ták a be­fo­lyá­sos sar­la­tán el­tá­vo­lí­tá­sát az ud­var­ból, ám mint lát­tuk, bár­ki­nek, aki ez­zel pró­bál­ko­zott, kegy­vesz­tett­ség lett a sor­sa. 1916 no­vem­be­ré­ben és de­cem­be­ré­ben már szen­ve­dé­lyes szó­nok­la­tok hang­zot­tak el az új­ra en­ge­dé­lye­zett du­má­ban a kor is­mert po­li­ti­ku­sa, Mak­la­kov és az orosz szél­ső­jobb­ol­dal ve­zér­alak­ja, Pu­ris­ke­vics szá­já­ból, akik már min­den til­tás­sal szem­be­sze­gül­ve ne­vén ne­vez­ték a szta­re­cet, és el­tá­vo­lí­tá­sát, fe­le­lős­ség­re vo­ná­sát kö­ve­tel­ték. Pu­ris­ke­vics tet­te az el­hí­re­sült ki­je­len­tést, ami­kor du­ma­bé­li in­ter­pel­lá­ció­ja is med­dő­nek bi­zo­nyult: „Ak­kor le­lö­vöm, mint egy ku­tyát.”

Ugyaneb­ben az év­ben kez­dett for­má­lód­ni egy arisz­tok­ra­ták­ból és ka­to­na­tisz­tek­ből ál­ló cso­port, amely megelé­gel­ve az ered­mény­te­len fel­lé­pé­se­ket, ki­fe­je­zet­ten a szta­rec fi­zi­kai meg­sem­mi­sí­té­sé­re tö­re­ke­dett. A cso­port ala­pí­tó­ja Ju­szu­pov her­ceg volt. A 29 éves, ta­tár szár­ma­zá­sú fő­úr­nak sze­mé­lyes oka is volt a le­szá­mo­lás­ra: ap­ját, aki Moszk­va fő­kor­mány­zó­ja volt, Raszputyin nyo­má­sá­ra tá­vo­lí­tot­ták el tisz­té­ből. Ju­szu­pov könnyen meg­nyer­te ma­gá­nak a fe­ke­te­szá­zas szél­ső­jobb ala­pí­tó aty­ját, Pu­ris­ke­vi­cset, aki ké­sőbb át is vet­te a cso­port irá­nyí­tá­sát, va­la­mint Di­mit­rij Pav­lo­vics nagy­her­ce­get, a cár má­sod-u­no­ka­test­vé­rét, aki szin­tén gyű­löl­te Rasz­pu­tyint, és sze­mé­lye im­mu­ni­tást biz­to­sít­ha­tott a cso­port­nak. (Ro­ma­nov-­csa­lád­tag nem áll­hat ki­vég­ző­osz­tag elé!) Raj­tuk kí­vül be­vet­ték még a ki­csiny összees­kü­vő cso­port­ba Szu­ho­tyin fő­had­na­gyot a nagy­her­ceg kör­nye­ze­té­ből a na­pi felada­tok el­lá­tá­sá­ra, va­la­mint Pu­ris­ke­vics ja­vas­la­tá­ra La­za­vert dok­tort, aki­nek or­vo­si tu­dá­sá­ra – mi­vel mér­ge­zés­ben gon­dol­kod­tak – nagy szük­ség volt.

A gyil­kos­ság

A me­rény­let nap­ját de­cem­ber 16-ra tűz­ték ki, ek­kor tar­tóz­kod­tak va­la­meny­nyien egyide­jű­leg a fő­vá­ros­ban. A szta­re­cet csend­ben sze­ret­ték vol­na el­ten­ni láb alól, le­he­tő­leg bot­rány nél­kül, hogy az­tán le­gyen ide­jük a me­ne­kü­lés­re. Rasz­­pu­tyint na­gyon ne­héz volt ki­moz­dí­ta­ni jól őr­zött, Go­ro­ho­va­ja ut­ca 64. szám alat­ti la­ká­sá­ból, hi­szen Pro­ta­po­pov belügy­mi­nisz­ter Oh­ra­na-­je­len­té­se­kre tá­masz­kod­va sze­mé­lye­sen fi­gyel­mez­tet­te, hogy me­rény­let ké­szül el­le­ne. Ezért csalétek­nek hasz­nál­ták Ju­szu­pov cso­da­szép fe­le­sé­gét, Iri­nát. A szta­rec csil­la­pít­ha­tat­lan ne­mi ét­vá­gyá­ra épít­ve azt üzen­ték ne­ki, hogy a her­ceg­nő éj­sza­ka fo­gad­ni kí­ván­ja a Moj­ka ut­cai Ju­szu­pov-­pa­lo­tá­ban. A me­rény­lők na­gyon gon­do­san fel­ké­szül­tek. La­za­vert dok­tor be­sze­rez­te a cián­ká­lit, Pu­ris­ke­vics a fel­esé­gé­vel az Ale­xand­ra pia­con „be­vá­sá­rolt”, lán­co­kat, vas­go­lyó­kat vet­tek, hogy a te­te­met ezek se­gít­sé­gé­vel süllyesszék a Né­vá­ba. A fegy­ve­re­ket és a kel­lé­ke­ket a me­rény­let nap­jáig Pu­ris­ke­vics hí­res kór­ház­vo­na­tá­ban rej­tet­ték el, amellyel más­kor a fron­tot jár­ta. Ju­szu­pov pa­lo­tá­já­ból né­hány beava­tott szol­ga ki­vé­te­lé­vel min­den­kit el­tá­vo­lí­tot­tak.

A me­rény­let öt részt­ve­vő­je kö­zül hár­­man is megír­ták élet­raj­zu­kat, s mind­hár­man kiemelt he­lyen szá­mol­nak be a gyil­kos­ság­ról. Ezek a be­szá­mo­lók ap­róbb rész­le­teik­ben el­tér­nek egy­más­tól, de az ese­mé­nyek a kö­vet­ke­ző­kép­pen re­konst­ruál­ha­tók. Az omi­nó­zus éj­sza­kán Ju­szu­pov sze­mé­lye­sen ment autó­já­val Rasz­pu­tyi­nért, aki, is­mer­ve a her­ceg haj­la­mait, ezen egyál­ta­lán nem cso­dál­ko­zott. A so­főr La­za­vert dok­tor volt. Megér­ke­zé­se után a szta­re­cet a Moj­ka ut­ca 94. szám alat­ti Ju­szu­pov-­pa­lo­ta átépí­tett alag­so­rá­ban fo­gad­ták. Ju­szu­pov sü­te­ménnyel és bor­ral kí­nál­ta, bi­zo­nyos szí­nű sü­te­mé­nyek meg vol­tak je­löl­ve, ezek tar­tal­maz­ták a cián­ká­lit, va­la­mint különféle bor­okkal itat­ták, ame­lyek kö­zül ked­ven­cé­be, az édes Ma­dei­rá­ba tet­ték a mér­get.

Az alag­sor fö­löt­ti ré­szen a töb­bi me­rény­lő gra­mo­font hall­ga­tott, hogy az lent­ről egy tár­sa­sá­gi össze­jö­ve­tel hang­já­nak tűn­jön, Rasz­pu­tyint pe­dig meg­nyug­tat­ták, hogy a Ju­szu­po­va rög­tön ér­ke­zik. (Iri­na her­ceg­nő a me­rény­let nap­ján a Krím­ben tar­tóz­ko­dott). A tár­sa­ság szá­má­ra ha­ma­ro­san vi­lá­gos­sá vált, hogy baj van, mert a mér­gek va­la­miért nem ha­tot­tak. Raszputyin éne­kelt, kis­sé hab­zott a szá­ja, na­gyo­kat csuk­lott, és egy­re tü­rel­met­le­nebb lett. Ek­kor a me­rény­lők a B terv­hez nyúl­tak. Ju­szu­pov re­vol­ver­rel tért vissza a szo­bá­ba, és az ek­kor már a hely­ze­tet felis­me­rő, me­ne­kül­ni pró­bá­ló szta­re­cet le­lőt­te. Majd meg­könnyeb­bül­ten fel­men­tek az eme­let­re. Ju­szu­pov su­gár­ban hányt az ide­ges­ség­től, La­za­vert dok­tor szin­tén rosszul lett, ki­ment a ház­ból, és ki­fe­küdt a hó­ra.

Mintegy fél óra el­tel­té­vel zajt hal­lot­tak lent­ről, s ami­kor le­men­tek, döb­ben­ten lát­ták, hogy a szta­rec élet­ben van, és ki­me­ne­kül az ud­var­ra. Ek­kor Pu­ris­ke­vics vet­te kéz­be a dol­go­kat, utá­na­fu­tott, és sa­ját pisz­to­lyá­val újabb két lö­vést eresz­tett a sar­la­tán­ba, aki ezút­tal va­ló­ban meg­halt. Ju­szu­pov köz­ben ro­ha­mot ka­pott, le­ro­hant, és egy ko­ráb­ban Mak­la­kov­tól ka­pott gu­mi­bot­tal pép­pé ver­te a ha­lott fe­jét.

Miu­tán a lik­vi­dá­lás min­den volt, csak nem csen­des, a lö­vé­sek za­já­ra a szom­szé­dok ki­hív­ták a rend­őr­sé­get, de Ju­szu­po­vék az­zal há­rí­tot­ták el az ér­dek­lő­dést, hogy egy meg­va­dult ku­tyát lőt­tek le.

A me­rény­let utó­éle­te

Haj­nal­ban a me­rény­lők a te­te­met pok­róc­ba csa­var­ták, au­tó­ba tet­ték, és a Pet­rovsz­kij híd kö­ze­lé­ben a Né­vá­ba vá­gott lék­be dob­ták. Raszputyin el­tű­né­se nyo­mán za­jos bot­rány rob­bant ki a fő­vá­ros­ban, s egy nap alatt ki­de­rült, hogy a ke­gyen­cet meg­gyil­kol­ták. A rend­őr­ség nagy erők­kel ke­res­te a te­te­met. A me­rény­let­re pén­tek­ről szom­bat­ra vir­ra­dó éjjel ke­rült sor, a bú­vá­rok hét­fő haj­nal­ban hoz­ták a fel­szín­re a szta­rec ma­rad­vá­nyait. A jég­be fa­gyott te­te­met te­her­au­tó­ra rak­ták, és elin­dul­tak ve­le a vi­bor­gi ka­to­nai kór­ház­ba azo­no­sí­tás cél­já­ból. Idő­köz­ben azon­ban Pro­ta­po­pov belügy­mi­nisz­ter uta­sí­tást adott, hogy a cor­pust vi­gyék a Cseszt­minsz­kij men­hely­re, és a bon­co­lást azon­nal hajt­sák vég­re, mert fé­lő, hogy a Vi­bor­gi ke­rü­let­ben a hír­re ki­tör a lá­za­dás.

A bon­co­lást egy seb­ti­ben oda­pa­ran­csolt se­bész, Ko­szo­ro­tov pro­fesszor vé­gez­te. Megál­la­pí­tot­ta, hogy a te­te­men há­rom lőtt seb van, az egyik a há­ton, a má­sik ket­tő a fe­jen ha­tolt be, mindegyi­ket na­gyon kö­zel­ről ad­ták le, s az or­vos sze­rint mind­há­rom kü­lön-kü­lön is ha­lá­los volt. A bon­co­lás be­fe­je­zé­se után két hölgy je­lent­ke­zett a te­te­mért, azt azon­ban belügy­mi­nisz­te­ri pa­rancs­ra nem ad­hat­ták ki, csak a ru­háit. A vizs­gá­lat le­zá­rá­sát kö­ve­tően a holt­tes­tet gyor­san Carsz­ko­je Sze­ló­ba szál­lí­tot­ták, a vas­út­ál­lo­más­ról köz­vet­le­nül a temp­lom­ba vit­ték, ahol a cá­ri csa­lád papja, Izi­dor püs­pök ál­tal ce­leb­rált gyors gyász­mi­se után azon­nal el­te­met­ték.

Raszputyin föl­di ma­rad­vá­nyai azon­ban nem so­káig pi­hen­het­tek bé­ké­ben. Az egyik is­mert ver­zió sze­rint 1917 már­ciu­sá­ban ka­to­nák ás­ták ki a „szent ör­dög” te­te­mét, és a kö­ze­li er­dő­ben eléget­ték, hogy so­ha vissza ne tér­jen. Más fel­jegy­zé­sek sze­rint a te­stet Ke­rensz­kij, az Ideig­le­nes Kor­mány mi­nisz­ter­el­nö­ke ex­hu­mál­tat­ta, majd eléget­ték és tit­kos he­lyen szét­szór­ták a ma­rad­vá­nyo­kat.

Megjelent a Rubicon 2013/1. lapszámában

 

Szeretteit is érdekli a történelem? Adja az olvasás egész éves örömét ajándékba kedvezményes Rubicon-előfizetéssel! (7980 Ft helyett 6950 Ft)

Előző cikk Az úri középosztály a dualizmus korában
Következő cikk Út az 1921. évi sop­ro­ni nép­sza­va­zás­hoz