A szatmári kiegyezés, 1711

Bánkúti Imre

A füg­get­len és ren­di Ma­gyaror­szág álom­ké­pe összeom­lott, mert meg­va­ló­sí­tá­sá­nak bel­ső és nem­zet­kö­zi fel­té­te­lei hiá­nyoz­tak. A szat­má­ri egyez­ség a ren­di ál­lam ön­ál­ló­sá­gá­nak csak egy ré­szét men­tet­te meg. Ma­gyaror­szág for­mai­lag ön­ál­ló ál­lam ma­radt, ame­lyet az ural­ko­dó sa­ját tör­vé­nyei sze­rint kor­mány­zott, vagyis kül­ső­leg csak per­szo­ná­lis unió for­má­já­ban kap­cso­ló­dott a Habs­burg Bi­ro­da­lom má­sik ré­szé­hez.

Va­ló­já­ban ezt a köz­jo­gi kap­cso­la­tot sok te­rü­le­ten a reál­unió jel­le­mez­te, ilyen volt a ha­dügy, a kül­po­li­ti­ka, a pén­zügy. A szat­má­ri kiegye­zés komp­ro­misszum volt, an­nak min­den jó és rossz ol­da­lá­val. Egy­részt le­mon­dást je­len­tett bi­zo­nyos po­li­ti­kai cé­lok­ról, más­részt vissza­sze­rez­ve az ál­la­mi­ság je­len­tős ré­szét, moz­gás­te­ret biz­to­sí­tott más po­li­ti­kai te­vé­keny­ség­re. Mindez Ká­ro­lyi Sán­dor és Pálffy Já­nos po­li­ti­ku­si nagyságát dicséri. 

Tör­té­net­írá­sunk a szat­má­ri egyez­ség lét­re­jöt­tét a Pálffy Já­nos fő­pa­rancs­nok ál­tal Ká­ro­lyi Sán­dor­nak írt 1710. no­vem­ber 14-ei le­vél­től szá­mít­ja, va­ló­já­ban az ezt kö­ve­tő hat hó­nap csak egy hosszabb fo­lya­mat drá­mai be­fe­je­ző fel­vo­ná­sa volt. 

Nö­vek­vő bé­ke­vágy, si­ker­te­len tár­gya­lá­sok

A 17. szá­za­di Habs­burg-el­le­nes tá­ma­dá­sok­ban gya­kor­lat­tá vált, hogy szin­te már a fegy­ve­res harc­cal egy idő­ben megin­dult a nyílt vagy bi­zal­mas tár­gya­lás is a fe­lek kö­zött. Így volt ez most is: I. Li­pót már 1704. ja­nuár 2-án meg­bíz­ta Szé­ché­nyi Pál ka­lo­csai ér­se­ket a fel­ke­lők­kel va­ló tár­gya­lás­sal. Az 1704-ben Gyön­gyö­sön, majd Sel­mec­bá­nyán le­zaj­lott meg­be­szé­lé­sek­nél fon­to­sabb volt a Nagy­szom­bat­ban 1706-ban foly­ta­tott tár­gya­lás­so­ro­zat. Eb­be már ha­tá­ro­zot­tan beavat­ko­zott a hol­land és az an­gol dip­lo­má­cia is (Jan Ja­cob Ha­mel-­Bru­y­ninx és Geor­ge Step­ney bé­csi kö­ve­tek), hogy szö­vet­sé­ge­sük a bé­ke­kö­tés­sel tel­jes ere­jét a nyu­ga­ti had­szín­te­rek­re kon­cent­rál­has­sa.

1706-ra a ren­di-nem­ze­ti füg­get­len­sé­gi há­bo­rú ala­ku­lá­sá­ban vi­lá­go­san ki­raj­zo­ló­dott né­hány olyan ten­den­cia, ame­lyek alap­ján prog­nosz­ti­zál­ha­tó volt a vég­ki­fej­let. A szem­ben ál­ló fe­lek hely­ze­te ugyanis ala­po­san meg­vál­to­zott 1703 óta. Nem ala­kult ki a fel­ke­lés ve­ze­tői ál­tal bi­zo­nyos­ra vett fran­cia ka­to­nai fö­lény, sőt Fran­ciaor­szág vé­de­ke­zés­be szo­rult, s tá­mo­ga­tá­sa sem bi­zo­nyult olyan bő­ke­zű­nek, mint gon­dol­ták. XIV. La­jos sze­rény pénz­se­gélyt nyúj­tott ugyan, de nem­zet­kö­zi­leg ha­tá­lyos szer­ző­dést nem volt haj­lan­dó köt­ni.

A fel­ke­lés bel­ső hely­ze­te sem ala­kult ked­ve­zően. Az el­hú­zó­dó há­bo­rú fi­nan­szí­ro­zá­sá­ra az or­szág sze­rény gaz­da­sá­gi po­ten­ciál­ja elég­te­len­nek bi­zo­nyult. Az ideig­le­nes megol­dás­nak szánt réz­pénz 1706-ra sú­lyos inf­lá­ciót idé­zett elő. No­ha a fel­ke­lők az el­ső évek­ben lét­szám­fö­lény­ben vol­tak, négy nyílt csa­tá­ban ve­re­sé­get szen­ved­tek. Nem is tud­ták szi­lár­dan el­fog­lal­ni az egész or­szá­got, a csá­szá­ri had­erő kulcs­fon­tos­sá­gú pon­to­kat őr­zött meg, ame­lye­ken ke­resz­tül kap­cso­la­tot tart­ha­tott er­dé­lyi csa­pa­tai­val. Ek­kor­ra ki­de­rült az is, hogy Rá­kó­czi­nak nem si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­nia a ren­di-nem­ze­ti egy­sé­get sem: a ka­to­li­kus klé­rus szin­te tel­jes egé­szé­ben, a fő­úri rend pe­dig túl­nyo­mó több­sé­gé­ben, sőt a ne­mes­ség és a vá­ro­sok egy ré­sze is hű ma­radt a ki­rály­hoz. Így te­hát a füg­get­len­sé­gi harc egy­ben pol­gár­há­bo­rú is volt, ami­nek érez­he­tő kö­vet­kez­mé­nyei majd 1708-tól je­lent­kez­nek. A kon­fö­de­rá­ció bá­zi­sát a ne­mes­ség (fő­ként a pro­tes­tán­sok), va­la­mint a ka­to­nás­ko­dók, a vi­téz­lő rend (több­sé­gé­ben pro­tes­tán­sok) ké­pez­ték. A pa­raszt­ság kez­de­ti re­mé­nyei hely­ze­té­nek ja­vu­lá­sá­ra ha­mar szertefoszlot­tak, sőt érez­nie kel­lett nem­csak a nagy lét­szá­mú had­se­reg el­lá­tá­sá­nak ter­heit, ha­nem az or­szág had­szín­tér­ré vá­lá­sá­nak rom­bo­ló ha­tá­sát is. Nem cso­da, hogy a bé­csi hol­land kö­vet már 1704-ben ál­ta­lá­nos bé­ke­vá­gyat ta­pasz­talt, ami­kor Ber­csé­nyi­hez uta­zott.

1706-ban a tár­gya­lá­so­kon a kon­fö­de­rá­ció de­le­gá­ció­ja 23 pont­ból ál­ló kö­ve­te­lést ter­jesz­tett elő, ame­lyek lé­nye­gé­ben a tör­té­nel­mi­leg kiala­kult és az ab­szo­lút kor­mány­zat ál­tal fel­szá­mo­lan­dó ren­di al­kot­mány res­tau­rá­lá­sát kí­ván­ták, de né­hány pont­ról tud­ha­tó volt, hogy az udvar szá­má­ra el­fo­gad­ha­tat­la­nok – s nem is fe­lel­tek meg a ka­to­nai és dip­lo­má­ciai erő­vi­szo­nyok­nak (1. pont: több or­szág ga­ran­tál­ja a meg­kö­tött bé­két; 2. pont: Er­dély ön­ál­ló­sá­ga sa­ját fe­je­del­me alatt; 3. pont: az 1681-es és 1867-es or­szág­gyű­lé­sek ha­tá­ro­za­tai­nak el­tör­lé­se, az Arany­bul­la el­lenál­lá­si zá­ra­dé­ká­nak visszaál­lí­tá­sa; 4. pont: az ide­gen had­se­reg ki­vo­ná­sa). A töb­bi kér­dés­ben re­mény volt lé­nye­ges en­ged­mé­nyek, komp­ro­misszu­mok eléré­sé­re, de mi­vel az el­ső négy pont­hoz Rá­kó­czi ra­gasz­ko­dott, a kon­fe­ren­cia ered­mény­te­le­nül vég­ző­dött. 

A kiegye­zés 1706-ban reá­lis al­ter­na­tí­va volt, a szat­má­ri bé­ké­nél lé­nye­ge­sen ked­ve­zőbb fel­té­te­lek­kel, s azt a két köz­ve­tí­tő is sza­va­tol­ta vol­na. A ku­dar­cért tör­té­net­írá­sunk – a ku­ruc pro­pa­gan­dát kö­vet­ve – ki­zá­ró­lag az ud­vart tet­te fe­le­lős­sé.

A bé­ke­tár­gya­lá­sok­ról ér­de­mes idéz­nünk két pro­mi­nens részt­ve­vőt. 1706 nya­rán, a tár­gya­lá­sok köz­ben Ber­csé­nyi Mik­lós is en­ge­dé­keny­ség­re kér­te Rá­kó­czit. „A nagy Is­te­nért ké­rem Nagy­sá­go­dat, ne vár­juk az ext­re­mi­tást in his cir­cum­stan­ti­is! Ad­dig jobb, míg utá­nunk jár­nak, mint da­ra­bolt grá­di­cson, ál­la­pod­junk meg, ha le­het, könnyen le­het s job­ban le­het azután föl­jebb men­nünk. Ha­zá­mat, nem ma­ga­mat né­zem.” Az egyik köz­ve­tí­tő, a ta­pasz­talt és ak­kor még a ma­gya­rok­kal ro­kon­szen­ve­ző hol­land Ha­mel-­Bru­y­ninx ké­sőbb (1712. jú­nius 22.) ezt ír­ta: „a vak ma­gyar kon­fö­de­rá­ció sze­ren­csét­len ve­ze­tői el­vesz­tet­ték azt az időt és al­kal­mat, amely ne­he­zen jön vissza, és ne­kem az a vé­le­mé­nyem, hogy né­ha in­kább tü­rel­mes­nek kell len­ni, meg­vár­va a jobb kö­rül­mé­nye­ket, mint­sem erő­sza­kol­ni akar­ni bi­zo­nyos dol­go­kat ked­ve­zőt­len hely­zet­ben, ame­lyen nem le­het úr­rá len­ni.”

Sza­po­ro­dó ku­dar­cok

Rá­kó­czi ra­gasz­ko­dott fel­té­te­lei­hez, s a há­bo­rú mel­lett dön­tött. Még min­dig bíz­va a fran­cia ígé­re­tek­ben, 1707-ben rö­vid er­dé­lyi tar­tóz­ko­dá­sa alatt el­fog­lal­ta a fe­je­del­mi szé­ket (ame­lyet azon­ban né­hány hó­nap múl­va vég­leg el­vesz­tett), majd Óno­don a bé­ke­pár­tot meg­fé­lem­lít­ve – de nem meg­sem­mi­sít­ve –, ki­mon­dat­ta a trón­fosz­tást, ab­ban a re­mény­ben, hogy XIV. La­jos vég­re nem­zet­kö­zi­leg ha­tá­lyos szer­ző­dést köt ve­le. Ugyanak­kor rá­kény­sze­rült az ad­dig ke­rült ezüst­pénz-adó­zás be­ve­ze­té­sé­re, mely­nek a pa­raszt­ság­ra ne­he­ze­dő sú­lyát a köz­adó­zás kí­sér­le­té­vel igye­ke­zett eny­hí­te­ni – ke­vés ered­ménnyel. A po­rosz trón­örö­kös ki­rály­je­lölt­sé­gé­hez fű­zött újabb re­mény, pon­to­sab­ban il­lú­zió a ka­taszt­ro­fá­lis tren­csé­ni ve­re­ség­hez ve­ze­tett (1708. au­gusz­tus 3.). 

Az I. Pé­ter cár­ral meg­kö­tött var­sói szer­ző­dés (1707. szep­tem­ber) ered­mény­nek szá­mí­tott, de rea­li­zá­lá­sa a zűr­za­va­ros lengyel vi­szo­nyok és a nem ke­vés­bé bo­nyo­lult észa­ki há­bo­rú jö­vő­be­li ala­ku­lá­sá­tól füg­gött.

Emel­lett egy po­li­ti­kai for­du­lat is je­len­tő­sen érin­tet­te a kon­fö­de­rá­ciót: a ki­rály 21 év után 1708 feb­ruár­já­ra össze­hív­ta az or­szág­gyű­lést. Ez ke­ve­sebb fi­gyel­met kel­tett, a kon­fö­de­rá­ció ve­ze­tői – ma­ga Rá­kó­czi is – le­ki­csiny­lően, gú­nyo­san ír­tak a „gyű­lé­secs­ké­ről”, pe­dig ez fon­tos jel­zés volt a kon­fö­de­rá­ció ne­mes­sé­ge szá­má­ra az udvar po­li­ti­ká­já­ban kez­dő­dő for­du­lat­ról.

Nem cso­da, hogy a sá­ros­pa­ta­ki or­szág­gyű­lé­sen csak a vi­téz­lő rend je­len­lé­te tet­te le­he­tő­vé Rá­kó­czi­nak a há­bo­rú foly­ta­tá­sát a me­gyei ne­mes­ség­gel szem­ben. 1709-ben el­ve­szett a Du­nán­túl, 1710-ben pe­dig ka­pi­tu­lált Ér­sekúj­vár, miu­tán a fé­lig meg­nyert, fé­lig el­vesz­tett rom­há­nyi üt­kö­zet (1710. ja­nuár 22.) ré­vén csak ideig-ó­ráig tud­tak se­gí­te­ni az erős­ség­nek. Ezek­ben az évek­ben az egész or­szá­got, fő­leg a ke­le­ti fe­lét el­bo­rí­tot­ta a pes­tis, ir­tó­za­tos vesz­te­sé­get okoz­va a pol­gá­ri la­kos­ság­nak és a had­se­reg­nek egyaránt.

Az udvar po­li­ti­kai for­du­la­ta

A di­nasz­tia po­li­ti­kai for­du­la­ta, il­let­ve an­nak kez­de­te a nem­zet­kö­zi hely­zet­ben ke­re­sen­dő el­ső­sor­ban. A spa­nyol örök­ség meg­szer­zé­se nyil­ván ir­reá­lis volt, hi­szen az itá­liai bir­to­kok meg­tar­tá­sa is elég erő­fe­szí­tést kí­vánt. A Né­met Bi­ro­da­lom­ban is vol­tak fi­gyel­mez­te­tő je­lek. Ba­joror­szág már szem­be­for­dult a csá­szár­ral, s az egyelő­re szö­vet­sé­ges Po­roszor­szág ma­ga­tar­tá­sa is könnyen meg­vál­toz­ha­tott. Észa­kon a svéd nagy­ha­ta­lom, amely 1708-ban még dia­dalma­san har­colt az oro­szok el­len, amennyi­ben el­lenőr­zé­se alá von­ja Len­gyelor­szá­got, szin­tén fe­nye­ge­tést je­lentett. A tö­rök tá­ma­dás­tól pe­dig már a há­bo­rú kez­de­té­től tar­tott Bécs, a por­ta ugyanis sze­re­tett vol­na re­ván­sot ven­ni a kar­ló­cai bé­ké­ben el­szen­ve­dett te­rü­le­ti vesz­te­sé­ge­kért. Ilyen ki­lá­tá­sok­kal a di­nasz­tia nem foly­tat­hat­ta a nyílt ab­szo­lu­tiz­mus kí­sér­le­tét Ma­gyaror­szá­gon.

Mindez felér­té­kel­te a ma­gyar ren­dek ki­rály­pár­ti ré­szét, amely Ma­gyaror­szá­got benn akar­ta tar­ta­ni a Habs­burg Biro­da­lom­ban, de nem ad­ta fel a ren­di al­kot­mányt. Eh­hez meg kel­lett nyer­ni a kon­fö­de­rá­ció ne­mes­sé­gét is, ami a fel­ke­lés ka­taszt­ro­fá­lis hely­ze­te miatt nem volt ki­lá­tás­ta­lan. En­nek a – mond­juk la­banc – tá­bor­nak volt kiemel­ke­dő egyé­ni­sé­ge Pálffy Já­nos, a te­het­sé­ges és si­ke­res ka­to­na. Saj­nos, tör­té­net­írá­sunk ér­dek­lő­dé­sé­ben ez a té­ma­kör igen­csak pe­ri­fe­ri­kus he­lyet fog­lalt el, túl­sá­go­san is ha­tá­sa alatt áll­ván a Tha­ly-fé­le kon­cep­ció­nak.

Ez a po­li­ti­kai for­du­lat ter­mé­sze­te­sen hosszabb, el­len­té­tek­től és bel­ső klikk­har­cok­tól sem men­tes fo­lya­mat volt, hi­szen je­len­tős cso­por­tok­nak (ka­to­nák) po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi ér­de­kük (bir­tok­ado­má­nyok) fű­ző­dött az ab­szo­lu­tiz­mus meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz.

Pálffy ki­ne­ve­zé­se

A ki­rály­pár­ti ren­dek po­li­ti­kai sze­re­pé­nek nö­ve­ke­dé­sét je­lez­te, hogy I. Jó­zsef 1710. szep­tem­ber 26-án a ma­gyaror­szá­gi ha­dak ideig­le­nes fő­pa­rancs­no­ká­vá ne­vez­te ki gróf Pálffy Já­nos hor­vát bánt, tá­bor­na­gyot. Ki­ne­ve­zé­si ira­tá­ban po­li­ti­ká­ról ter­mé­sze­te­sen egy szó sincs, csak ka­to­nai felada­tok sze­re­pel­nek ben­ne. A ké­sőb­bi ese­mé­nyek azon­ban Pálffy na­gyon világos po­li­ti­kai prog­ram­já­ról ta­nús­kod­nak: 1. Megaka­dá­lyoz­ni a fel­ke­lés lik­vi­dá­lá­sá­nál a nyílt ka­to­nai mód­szert, mert egy ma­gyar Fe­hér­hegy és nyo­má­ban a nyílt ab­szo­lu­tiz­mus kiépí­té­se a la­banc arisz­tok­rá­cia és ne­mes­ség gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai ér­de­keit is ve­szé­lyez­tet­te vol­na. Szá­muk­ra sem volt kö­zöm­bös a ha­zai bir­tok­ál­lo­mány sor­sa, mert az nagy­részt né­me­tek, cse­hek és más kül­föl­diek ke­zé­re ju­tott vol­na. A ren­di ál­lam­ban vi­selt kü­lön­bö­ző tiszt­sé­gek fel­szá­mo­lá­sa pe­dig po­li­ti­kai sze­re­pü­ket je­len­ték­te­len­né tet­te vol­na. 2. En­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz szük­sé­ges volt a ne­me­si osz­tály egy­sé­gé­nek a hely­reál­lí­tá­sa a mo­nar­chiá­hoz tar­to­zás és a ren­di al­kot­mány biz­to­sí­tá­sa alap­ján. 

Ez az éppen csak kiala­ku­ló­ban lé­vő új po­li­ti­kai irány­zat azon­ban ek­kor még nem emel­ke­dett a hi­va­ta­los po­li­ti­ka rang­já­ra. Így Pálffy nem fel­ha­tal­ma­zást ka­pott el­kép­ze­lé­se meg­va­ló­sí­tá­sá­ra, ha­nem csak le­he­tő­sé­get a koc­káz­ta­tás­ra és la­ví­ro­zás­ra. Eb­ből fa­kadt több drá­mai for­du­lat az el­kö­vet­ke­ző hat hó­nap tör­té­ne­té­ben.

Ami­kor Pálffy 1710. no­vem­ber 10-én Pest­re ér­ke­zett, je­len­tős szá­mú, mintegy 50 000 fő­nyi had­erő fe­lett ren­del­ke­zett Ma­gyaror­szá­gon és Er­dély­ben. Ez há­bo­rút el­dön­tő erő le­he­tett, ha meg­fe­le­lően kép­zett, fel­sze­relt, el­lá­tott és ve­ze­tett egy­sé­gek­ből állt. Több tör­té­nész ép­pen e té­nye­zők hiá­nya miatt von­ja két­ség­be a csá­szá­ri had­se­reg ütő­ké­pes­sé­gét. Sőt olyan szél­ső­sé­ges vé­le­mény is akad, hogy a csá­szá­ri had­erő tu­laj­don­kép­pen fel­bom­ló­ban volt, s Pálffy kép­te­len lett vol­na a ku­ruc had­se­reg el­len tá­ma­dó­lag fel­lép­ni.

Pálffy je­len­té­sei­ből va­ló­ban sú­lyos gon­dok­kal küsz­kö­dő had­se­reg ké­pe bon­ta­ko­zik ki. En­nek reá­lis alapja volt. A Ha­di­ta­nács a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló erő­for­rá­so­kat a nyu­ga­ti had­szín­te­rek­re kon­cent­rál­ta, így a ma­gyaror­szá­gi csa­pa­tok ál­lan­dó pénz­hiánnyal, el­lá­tá­si gon­dok­kal küsz­köd­tek, a rossz te­rep­vi­szo­nyok közt a pes­ti­ses or­szág­ban a ki­me­rült ka­to­nák körében gya­ko­ri volt a be­teg­ség és a szö­kés. Ráadá­sul a csa­pa­tok szét vol­tak szór­va az or­szág­ban.

Mindez al­kal­mat adott Pálf­fy­nak arra, hogy je­len­té­sei­ben a hiá­nyos­sá­go­kat ki­dom­bo­rít­va, bi­zo­nyít­sa: nem ké­pes a ku­ruc had­erő el­len át­fo­gó ka­to­nai mű­ve­le­tek­re. Ez tak­ti­ká­já­nak mind­vé­gig meg­fi­gyel­he­tő ele­me ma­radt, amit az ural­ko­dó is, Sa­vo­y­ai Je­nő is tu­do­má­sul vett. 

A csá­szá­ri had­erő azon­ban eb­ben az ál­la­po­tá­ban is dön­tő fö­lény­ben volt a ku­ruc csa­pa­tok­kal szem­ben. A re­gu­la­ri­tás ép­pen az ilyen szi­tuá­ció­ban je­len­tett nagy előnyt, más­részt a csá­szá­riak legalább két-há­rom­szo­ros lét­szám­fö­lény­ben vol­tak. Pálffy pa­rancs­nok­sá­ga alatt tu­cat­nyi ta­pasz­talt, kép­zett tá­bor­nok állt, míg a kon­fö­de­rá­ció tá­bor­no­ki ka­ra 1710 őszén már nem lé­te­zett. Em­lék­ira­tai­ban ma­ga Rá­kó­czi fes­tett le­han­go­ló, de reá­lis ké­pet az Ér­sekúj­vár eles­te (1710 szep­tem­ber 24.) után szét­tö­re­de­zett, fel­bom­ló­ban lé­vő ku­ruc had­erő­ről. Az egész kon­fö­de­rá­ció, ben­ne a vi­téz­lő rend is tel­jes po­li­ti­kai bi­zony­ta­lan­ság­ban volt, a ko­mor va­ló­sá­got min­den­ki átél­te, a ki­bon­ta­ko­zás mód­ját azon­ban sen­ki sem tud­ta. 

1710 őszén Pálffy ké­pes lett vol­na a fel­ke­lést rö­vid idő alatt ka­to­nai esz­kö­zök­kel fel­szá­mol­ni. Po­li­ti­kai kon­cep­ció­já­nak meg­va­ló­sí­tá­sa, a ren­di tár­sa­da­lom egy­sé­gé­nek hely­reál­lí­tá­sa ér­de­ké­ben azon­ban el kel­lett ke­rül­nie a kuruc–la­banc el­len­tét sza­ka­dás­sá szé­le­sí­té­sét, vagyis a nyílt ka­to­nai győ­zel­met. A há­bo­rú le­he­tő­sé­gét csak mint nyílt vagy bur­kolt fe­nye­ge­tést hasz­nál­ta fel a tár­gya­lá­sok ki­kény­sze­rí­té­sé­re és le­foly­ta­tá­sá­ra. 

A ka­to­nai hát­tér

Pálffy tak­ti­ká­já­nak meg­fe­le­lően Ér­sekúj­vár ka­pi­tu­lá­ció­ja (1710. szep­tem­ber 24.) után a csá­szá­ri csa­pa­tok több osz­lop­ban megin­dul­tak a ku­ruc ha­ta­lom bá­zi­sát je­len­tő Észak­ke­let-­Ma­gyaror­szág fe­lé. Az ak­ció azon­ban nem öl­töt­te át­fo­gó és kon­cent­rált had­já­rat for­má­ját. A bé­csi há­bo­rús párt is elé­ge­dett le­he­tett, ugyanak­kor ez a kon­fö­de­rá­ció és ve­ze­tői szá­má­ra szin­tén egyér­tel­mű jel­zés volt. Az 1711. ja­nuár 11-ei fegy­ver­szü­ne­tig el­telt mintegy száz nap egyér­tel­műen bi­zo­nyí­tot­ta a két had­se­reg köz­ti erő­vi­szonyt.

Az elő­re­me­ne­te­lő csá­szá­ri had­osz­lo­pok egyi­ke meg­sze­rez­te Szol­nok vá­rát, mely­nek őr­sé­ge egy­sze­rűen meg­fu­ta­mo­dott (ok­tó­ber 17–20.) Ez­zel a csá­szá­riak biz­tos át­ke­lő­höz ju­tot­tak a Tiszán­túl és Er­dély fe­lé. Egy má­sik osz­lop a Mát­ra–Bükk fe­lől ha­lad­va no­vem­ber ele­jén To­kajt, Sá­tor­al­jaúj­helyt és Sá­ros­pa­ta­kot fog­lal­ta el, ez utób­bi­nál szétug­raszt­va Es­ter­há­zy An­tal csa­pa­tait (no­vem­ber 10.). Eb­ben a kör­zet­ben még Eger tar­tot­ta ma­gát tisz­tes ideig, tü­zér­sé­gi ost­rom után azon­ban az őr­ség kény­sze­rí­tet­te feladás­ra Pe­ré­nyi Mik­lós pa­rancs­no­kot (no­vem­ber 30.). A bá­nya­vá­ro­sok fe­lől ope­rá­ló egy­sé­gek no­vem­ber 26-án Já­szó­vá­rát és Krasz­na­hor­kát fog­lal­ták el, a Sze­pes­ség irá­nyá­ból elő­nyo­mu­ló ez­re­dek­nek pe­dig de­cem­ber 10-én Bárt­fa és Eper­jes hó­dolt meg. 1711 ele­jén már Ho­mon­nát, Sztrop­kót, Va­ran­nót, és Csics­va vá­rát is meg­száll­ták, s köz­vet­le­nül Ung­vár alá ju­tot­tak. A Bod­rog­köz­ből elő­tö­rő csa­pa­tok pe­dig Mun­kács kör­ze­té­ben tűn­tek fel. Er­re az ung­vá­ri őr­ség­ből Ebecz­ky Ádám ez­re­dé­vel átállt hoz­zá­juk. Egye­dül Kas­sa ma­radt még áll­va, de már be­ke­rít­ve és kö­rül­vé­ve.

1711. ja­nuár 1-jén Pálffy is megin­dult Pest­ről, s a Nagy­kő­rös–Szol­nok–Haj­dú­szo­bosz­ló út­vo­na­lon zord té­li idő­ben 9-én Deb­re­cen­be ér­ke­zett. Nem nagy erő volt ve­le: 3 lo­vas­ez­red, 2 grá­ná­tos­szá­zad és egy hu­szár­szá­zad. Út­já­ban in­kább a ke­mény hi­deg aka­dá­lyoz­ta, amely ko­moly vesz­te­sé­get oko­zott a ló­ál­lo­mány­ban, sem­mint a ku­ru­cok, akik csak egy íz­ben in­téz­tek si­ker­te­len raj­ta­ütést a hu­szár­szá­zad el­len. Ja­nuár 11-én Deb­re­cen­be ér­ke­zett az Er­dély­ből át­ve­zé­nyelt 3 lo­vas­ez­red és gya­log­ság, s az­nap ka­pi­tu­lált Sar­kad haj­dú­őr­sé­ge is. 

Pálffy va­ló­sá­gos kan­cel­lá­riát ho­zott ma­gá­val, szá­mos tit­kár­ral és ír­nok­kal, s et­től kezd­ve Deb­re­cen volt a fő­ha­di­szál­lá­sa. Nem­csak csa­pa­tai­val, ha­nem Béccsel és a „la­banc” ren­dek több tag­já­val is rend­sze­res kap­cso­la­tot kel­lett tar­ta­nia, nem is be­szél­ve az ek­kor már fo­lyó bé­ke­tár­gya­lá­sok­ról. De 1711. ja­nuár 11-étől, a fegy­ver­szü­net kez­de­té­től, amely tu­laj­don­kép­pen a ka­to­nai te­vé­keny­ség vé­gét je­len­tet­te, a tár­gya­lá­sok vet­ték át a fő­sze­re­pet.

A tár­gya­lá­sok kez­de­te

Pálffy tak­ti­ká­já­nak má­sik ol­da­la: a kon­fö­de­rá­ció ve­ze­tőit rá­ven­ni a tár­gya­lá­sok­ra. Úgy lát­ta cél­sze­rű­nek, hogy ő ma­ga lép­jen fel kez­de­mé­nye­ző­ként. Ezért Pest­re ér­kez­vén, né­hány nap múl­va két le­ve­let ír Ká­ro­lyi Sán­dor­nak. Két azo­nos szö­ve­gű, ere­de­ti, Pálffy aláírá­sá­val el­lá­tott pél­dányt is­me­rünk, de az egyik no­vem­ber 14-ei, a má­sik 17-ei dá­tum­mal ké­szült. Sze­rin­tünk er­re azért volt szük­ség, mert a kéz­be­sí­tés­sel Pálffy két sze­mélyt is meg­bí­zott.

A le­vél­ben Pálffy nem ígért sem tár­gya­lá­so­kat, sem va­la­mi­fé­le ál­ta­lá­nos po­li­ti­kai ren­de­zést, egye­dül Ká­ro­lyit igye­ke­zett rá­ven­ni ar­ra, hogy miu­tán a fel­ke­lés ügye ka­to­nai­lag és dip­lo­má­ciai­lag el­ve­szett, egyé­ni­leg tér­jen vissza a ki­rály hű­sé­gé­re, ha csa­lád­ját, va­gyo­nát, rang­ját meg akar­ja men­te­ni. Telj­ha­tal­mat ka­pott, hogy Ká­ro­lyi­nak sze­mé­lyé­re és va­gyo­ná­ra tel­jes am­nesz­tiát ad­jon. Ar­ra kér­te Ká­ro­lyit, küld­je el hoz­zá meg­bí­zott­ját, aki­vel min­dent meg­tár­gyal­hat.

Pálffy le­ve­lé­vel kap­cso­lat­ban az el­ső fel­me­rü­lő gon­do­lat: Ká­ro­lyi sze­mé­lyé­nek ki­vá­lasz­tá­sa. A fő­pa­rancs­nok nyil­ván ala­po­san is­mer­te a kon­fö­de­rá­ció po­li­ti­kai vi­szo­nyait. Egy­részt évek óta har­colt a fel­ke­lők el­len, bő­ven ren­del­ke­zett te­hát sa­ját ta­pasz­ta­lat­tal, más­részt nyil­ván fon­tos in­for­má­ció­kat szer­zett a ki­rály­pár­ti ne­mes­ség ve­ze­tői­től. Tud­juk, hogy Pálffy je­len­tős se­gít­sé­get ka­pott bá­ró szlav­ni­cai Sán­dor Gás­pár­tól, aki a hát­tér­ből, szür­ke emi­nen­ciás­ként mind­vé­gig tá­mo­gat­ta őt. A ké­sőb­bi ese­mé­nyek bi­zo­nyí­tot­ták, hogy a vá­lasz­tás megala­po­zott volt, igaz, ek­kor a kon­fö­de­rá­ció tá­bo­rá­ban Rá­kó­czin kí­vül Ká­ro­lyi volt az egyet­len ak­tív, pos­si­bi­lis ka­to­nai és po­li­ti­kai sze­mély.

A má­sik el­gon­dol­kod­ta­tó kö­rül­mény: Pálffy alig­ha remélhette, hogy Ká­ro­lyi a fel­hí­vá­sá­nak ele­get té­ve átáll, sőt Rá­kó­czi tud­ta nél­kül egyál­ta­lán vá­la­szol. De va­ló­szí­nű­leg ép­pen ez volt a le­vél cél­ja: Ká­ro­lyin ke­resz­tül je­lez­ni Rá­kó­czi­nak a tár­gya­lá­si szán­dé­kot. An­nak el­le­né­re, hogy Pálffy ek­kor még nem ren­del­ke­zett fel­ha­tal­ma­zás­sal.

Ká­ro­lyi 1710. no­vem­ber 25-én kap­ta kéz­hez Pálffy le­ve­lét, s er­ről ter­mé­sze­te­sen tá­jé­koz­tat­ta Rá­kó­czit. A fe­je­de­lem ré­szé­ről et­től füg­get­le­nül már ko­ráb­ban is fel­me­rült a tár­gya­lás gon­do­la­ta, de cél­ja egé­szen más volt: idő­nye­rés, fegy­ver­szü­net kö­té­se, mint­hogy egy­re reá­li­sabb­nak vél­te az orosz se­gít­sé­get. Hoz­zá­já­rult, hogy Ká­ro­lyi vá­la­szol­jon Pálf­fy­nak, ami 1710. de­cem­ber 9-én meg is tör­tént. Ha Rá­kó­czi nem is, Ká­ro­lyi an­nál in­kább sie­tett vol­na, hi­szen a fel­ke­lés ka­to­nai hely­ze­te egy­re ka­taszt­ro­fá­li­sab­bá vált. Ezért egy Ba­ra­nyai Mi­hály ne­vű deb­re­ce­ni pol­gár­ral szó­ban üzent Pálf­fy­nak: „ha az ő ex­cel­len­ti­á­ja gyors mun­ká­ja ál­tal ezen bé­kes­ség­nek elő­vé­te­tő­dé­se re­mény­sé­get fog nyúj­ta­ni, ta­pasz­tal­ni fog­ja ő ex­cel­len­ti­á­ja, mi­kép­pen mind ő ex­cel­len­ti­á­ja mél­tó­sá­gá­nak meg­tar­tá­sá­ra, s mind nem­ze­tünk kí­vánt bé­kes­sé­gé­nek ki­mun­ká­ló­dá­sá­ra min­den te­het­sé­gem­mel fo­gok igye­kez­ni.”

Ek­kor lé­pett szín­re az a sze­mély, akiaz­tán je­len­tős sze­re­pet ját­szott a tárgya­lá­sok­ban: Ko­má­ro­mi Csip­kés György Bi­har me­gyei alis­pán és deb­re­ce­ni fő­bí­ró. Nem te­kint­he­tő egy­sze­rű le­vél­vi­vő­nek: bi­zal­mas szó­be­li üze­ne­te­ket is köz­ve­tí­tett, s több­ször ré­sze­se volt a leg­bi­zal­ma­sabb meg­be­szé­lé­sek­nek. Te­vé­keny­sé­ge nem is volt ve­szély­te­len: zord té­li idő­ben, két had­se­reg arc­vo­na­la közt, pusz­ta­sá­gon, út­ta­lan uta­kon, pes­tis­sel fer­tő­zött fal­va­kon át több száz ki­lo­mé­tert meg­ten­ni – eh­hez bi­zony bá­tor­ság és el­szánt­ság kel­lett.

Ko­má­ro­mi 1710. de­cem­ber 15-e kö­rül ad­ta át Ká­ro­lyi vá­lasz­le­ve­lét Pes­ten. Eb­ben Ká­ro­lyi ha­tá­ro­zot­tan meg­ta­gad­ta, hogy egyé­ni­leg áll­jon át, de biz­to­sí­tot­ta Pálf­fyt: „ha­zánk óhaj­tott bé­kes­sé­gé­nek ki­mun­kál­ko­dá­si­ban cse­kély te­het­sé­gem sze­rint fá­ra­doz­ni meg nem szű­nök.” Ko­má­ro­mi ál­tal szó­ban is kö­zöl­te: a fel­ke­lők nem fog­nak a csá­szár­hoz ke­gye­lem­ké­rő le­ve­let ír­ni, s nem fo­gad­ják el a nél­kü­lük tar­tott po­zso­nyi or­szág­gyű­lés vég­zé­seit.

Pálffy már de­cem­ber 17-én vá­la­szolt. Ál­lás­pont­já­ban lé­nye­ges vál­to­zás, hogy felad­ta a Ká­ro­lyi át­csá­bí­tá­sát cél­zó ter­vet, s el­fo­gad­ta a Rá­kó­czi be­vo­ná­sá­val foly­ta­tan­dó ér­de­mi tár­gya­lá­sok gon­do­la­tát: „az el­kez­dett dol­gok a mél­tó­sá­gos her­ceg­gel kö­zöl­tes­se­nek.” Van­nak azon­ban alap­el­vek, ame­lyek nem ké­pez­he­tik al­ku tár­gyát: „A mél­tó­sá­gos her­ceg az er­dé­lyi fe­je­de­lem­ség­ről em­lé­ke­ze­tet se te­gyen és trac­tá­ra se di­a­e­tát, se ar­mi­sti­ti­u­mot ne kí­ván­jon, mert csak a trac­ta és ar­mi­sti­ti­um is ne­he­zen fog megen­ged­tet­ni.” To­váb­bá „ja­val­ja a her­ceg­nek, hogy egy alá­za­tos le­ve­let ír­jon a fel­sé­ges csá­szár­nak, el­hi­tet­vén ma­gá­val, hogy mind a her­ceg­nek ma­gá­nak, mind köve­tői­nek nem­csak grá­ti­á­ja meg­lé­szen, ha­nem min­de­nik­nek jó­szá­gi is megada­tód­nak”. Vé­ge­ze­tül a ka­to­nai fö­lény han­goz­ta­tá­sa: „Ne bíz­zon a kül­ső ha­tal­mas­sá­gok­nak se­gít­sé­gek­ben és hi­te­ge­té­sek­ben, mert azok­ban meg­csa­lat­ko­zik, ha­nem ha va­la­mit akar, a do­log­gal ne kés­sen, mi­vel az ő fel­sé­ge ha­dai megin­dul­nak, és ha az ke­vés, lé­szen ő fel­sé­gé­nek 40 re­ge­ment­je is.” 

Ká­ro­lyi Nyír­bak­tán, Rá­kó­czi­tól va­ló el­vá­lá­sa után, de­cem­ber 23-án kap­ta meg Pálffy vá­la­szát, amely még min­dig a meg­hó­do­lást ja­va­sol­ta. Nyug­ta­lan­sá­ga fo­ko­zó­dott: a fe­je­de­lem Mun­kács­ra tá­vo­zott, nél­kü­le vi­szont nem vá­la­szol­hat. Ezért még az­nap fu­tár­ral pár sort kül­dött Pálf­fy­nak: „Mi­vel nem­csak ma­gam sze­mé­lyét il­le­ti, most ki­vált­kép­pen ne­héz és ve­sze­del­mes lé­vén ezen do­log, hir­te­len ma­ga­mat re­sol­vál­ni le­he­tet­len; ha­nem hogy hoz­zá kezd­hes­sek és egy kis időm le­hes­sen, ex­cel­len­ti­ád előtt alá­za­to­san kö­nyör­gök”, le­gyen tü­re­lem­mel. Majd Rá­kó­czi után ment, s ve­le együtt ál­lí­tot­ta össze a Ko­má­ro­mi­nak adott inst­ruk­ciót és vá­lasz­le­ve­let de­cem­ber 26-án. Az­nap kö­nyö­rög­ve kér­te a fő­bí­rót, hogy azon­nal in­dul­jon is­mét Pest­re. Pálffy azon­ban 1711. ja­nuár 1-jén elin­dult Pest­ről, s Ko­má­ro­mi csak ja­nuár 7-én tu­dott vele tár­gyal­ni, Nád­ud­var­ról Haj­dú­szo­bosz­lóig kí­sér­ve a Deb­re­cen fe­lé vo­nu­ló fő­pa­rancs­no­kot, aki vá­la­szá­ban fenn­tar­tot­ta ko­ráb­bi ál­lás­pont­ját. Vi­szont meg­mu­tat­ta Ko­má­ro­mi­nak az I.Jó­zsef ál­tal (de­cem­ber 22-én) kiál­lí­tott fel­ha­tal­ma­zást: ha Ká­ro­lyi a ki­rá­lyi ke­gye­lem el­le­né­ben hű­sé­get fo­gad, Pálffy biz­to­sít­sa, hogy bir­to­kait és fő­is­pá­ni mél­tó­sá­gát meg­tart­hat­ja.

A bir­to­kai sor­sát min­dig szí­vén vi­se­lő és a po­li­ti­kai vál­to­zá­so­kat csal­ha­tat­la­nul ér­zé­ke­lő Ká­ro­lyi megér­tet­te, hogy kö­ze­leg a dön­tés ide­je. Ha csak egyé­ni, csa­lá­di vagy va­gyo­ni ér­dek­ből tár­gyalt vol­na: cél­ját elér­te. Ő azon­ban a fel­ke­lés le­zá­rá­sát Rá­kó­czi nél­kül le­he­tet­len­nek tar­tot­ta, s bí­zott ab­ban, hogy rá tud­ja ven­ni az ér­de­mi po­li­ti­kai tár­gya­lá­sok­ra.

Most elég kri­ti­kus hely­zet­be ke­rült: ki­tért a hű­ség­nyi­lat­ko­zat le­té­te­le elől, ugyanak­kor igye­ke­zett rá­ven­ni a tá­bor­na­gyot csa­pa­tai leál­lí­tá­sá­ra, hogy időt nyer­jen a Rá­kó­czi­val va­ló meg­be­szé­lés­re, aki­vel kap­cso­la­ta egyelő­re meg­sza­kadt, mert a fe­je­de­lem 1711. ja­nuár 9-én „egy­ne­hány na­pi con­fe­ren­ti­á­ra” Len­gyelor­szág­ba tá­vo­zott (ami­ről per­sze Pálffy nem tu­dott).

Ko­má­ro­mi szin­te na­pon­ként for­dult a két tá­bor­nagy kö­zött. Ká­ro­lyi Pálf­fy­hoz (Nyír­bak­ta 1711. ja­nuár 9.): „vá­la­szo­mat mél­tóz­tas­sék ex­cel­len­ti­ád iga­zán szí­vé­re ven­ni és ró­lam min­den bal­gya­na­ko­dást el­ven­ni; ab­ban bi­zo­nyos le­het, hogy min­den csa­lárd­sá­got és ra­vasz­sá­got fél­re­te­vén, kí­vá­nom ex­cel­len­ti­ád szán­dé­kát nem­ze­tünk ja­vá­ra kö­ze­lí­te­ni, ame­lyet idő nél­kül le­he­tet­len vé­ghez vin­ni.” Inst­ruk­ció Ko­má­ro­mi­nak: „Mindezek­re néz­ve mind időm­nek, mind pe­dig se­cu­ri­tá­som­nak kell len­ni, mert kü­lön­ben a ha­dak­tól el nem me­he­tek, az­zal pe­dig ő ex­cel­len­ti­á­ja kö­te­les­sé­gé­nek ele­get tett, hogy megin­dult és a Ti­szán ál­tal­jött: mél­tóz­tas­sék csak annyi időt en­ged­ni, amed­dig er­ről an­nak he­lyén re­la­ti­ót te­hetek…” Deb­re­cen­ből vissza­tér­ve, január 12-én Ko­má­ro­mi je­len­tős ered­mény­ről szá­molt be: „Nyolc na­pi res­pi­ri­u­ma megen­ged­te­tik Nagy­sá­god­nak, csak az alatt a dol­go­kat kö­ze­lít­se, mindazonál­tal az ne tar­tas­sék frigy­kép­pen, ha­nem csak egy­más kö­zött va­ló vég­zés­nek.”

A fegy­ver­szü­net­nek azon­ban fel­té­te­lei vol­tak, ame­lye­ket per­sze Ká­ro­lyi azon­nal el­fo­ga­dott: Sar­kad átadá­sa és a csá­szá­ri csa­pa­tok be­kvár­té­lyo­zá­sa  a Ti­sza­lök–Nyír­egy­háza–Nagykálló– Nyír­bá­tor–Nagy­ká­roly vo­na­lig ter­je­dő térségben. Károlyi megígér­te, hogy a fegy­ver­szü­net le­jár­táig sze­mé­lye­sen meg­je­le­nik Pálffy fő­ha­di­szál­lá­sán: „ke­resz­té­nyi pa­ro­lám­ra fo­ga­dom, ha az adott ter­mi­nus­nál ha­ma­rább is le­het, ezen mu­ta­tott jó­a­ka­rat­já­ra néz­ve is a ter­mi­nust sem vá­rom, el­me­gyek és be­csü­le­tét ő ex­cel­len­ci­á­já­nak megol­tal­ma­zom.” (Gyu­laj, 1711. ja­nuár 12.) 

A va­jai ta­lál­ko­zás

Ezek­ben a na­pok­ban Pálffy több je­len­tést kül­dött Bécs­be, s is­mét nyo­ma­ték­kal fej­te­get­te csa­pa­tai ne­héz­sé­geit (idő­já­rás, te­rep, hi­deg, el­lá­tás, pes­tis stb.), ame­lyek a fegy­ver­szü­net meg­kö­té­sét szük­sé­ges­sé tet­ték. Ja­nuár 19-én bi­zal­mas mi­nisz­te­ri ér­te­kez­let tár­gyal­ta je­len­té­seit, meg­le­he­tő­sen eluta­sí­tó han­gu­lat­ban. Rá­kó­czi­val nem tár­gyal­hat, ezután csak ar­ról te­gyen je­len­tést, hogy Rá­kó­czi ke­gye­lem­re megad­ta ma­gát, fő tö­rek­vé­se a Ká­ro­lyi­val va­ló meg­egye­zés­re irá­nyul­jon. 

Ká­ro­lyi gond­jai sem vol­tak ki­seb­bek. Mun­kács­ra sie­tett, de Rá­kó­czit már nem ta­lál­ta ott, s ezért 13-án le­ve­let kül­dött utá­na, ha­za­hí­va a fe­je­del­met, de az 17-én kö­zöl­te, hogy nem in­dul vissza, nem hagy­ja fél­be tár­gya­lá­sait, „amellyek­tül ha­zánk sze­ren­csé­je függ…” Ká­ro­lyi ezt a le­ve­let a fegy­ver­szü­net le­jár­táig nem kap­ta meg, ezért 19-én újabb le­ve­let me­nesz­tett a fe­je­de­lem után: igyek­szik a fegy­ver­szü­ne­tet ja­nuár 25-éig ki­ter­jesz­te­ni, de fé­lő, hogy Pálffy megin­dul a ha­dak­kal, ezért Vay Ádám­mal és Sennyey Ist­ván­nal egyetért­ve úgy határozott: „ha még Deb­re­cen­ben ér­het­ném [Pálffyt], men­jek el hoz­zá s je­lent­sem meg, hogy Fel­sé­ged ma­ga kí­ván vel­le szem­ben len­ni…” Pálffy ja­nuár 21-én tény­leg meg­kezd­te fel­vo­nu­lá­sát Kál­ló irá­nyá­ba, de a ke­mény hi­deg és szél miatt csak Tég­lá­sig ju­tott el, ahol –meg­könnyeb­bü­lé­sé­re – Ká­ro­lyi meg­je­lent ná­la. Ez volt a két tá­bor­nagy el­ső sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sa. 

Mi­vel Ká­ro­lyi to­vább­ra is a csá­szá­ri had­se­reg megál­lí­tá­sát tar­tot­ta a leg­fon­to­sabb­nak, Pálffy min­den fel­té­te­lét el­fo­gad­ta: Ecsed, Só­lyom­kő kiürí­té­sét és csa­pa­tai vissza­vo­ná­sát egé­szen Szat­má­rig. No­ha fel­ha­tal­ma­zá­sa nem volt, kö­zöl­te: Rá­kó­czi haj­lan­dó meg­hó­dol­ni és ke­gyel­met kér­ni, ezért ta­lál­ko­zót ja­va­sol a fe­je­de­lem és Pálffy kö­zött.

Pálf­fyt ez meg­lep­te, de azt gon­dol­ván, hogy a ja­vas­lat­té­tel Rá­kó­czi hoz­zá­já­ru­lá­sá­val tör­tént, be­leegye­zett a sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás ter­vé­be, és a fegy­ver­szü­ne­tet is 5 nap­pal meg­hosszab­bí­tot­ta. Je­len­té­se nyo­mán Bécs­ben ja­nuár 29-én a mi­nisz­ter­ta­nács telj­ha­tal­mat adott ne­ki: sze­mé­lye­sen tár­gyal­hat Rá­kó­czi­val, megígér­he­ti ne­ki a ke­gyel­met sze­mé­lyé­re és va­gyo­ná­ra. (A csá­szá­ri jó­vá­ha­gyást ja­nuár 31-én pos­táz­ták Pálf­fy­nak.). Az udvar te­hát, Pálf­fyt kö­vet­ve, lé­pett egyet elő­re: hoz­zá­já­rult a Rá­kó­czi­val va­ló tár­gya­lás­hoz, bár nem ál­ta­lá­nos, ha­nem csak sze­mély­re kor­lá­to­zott egyez­ség­re gon­dolt. Pálffy köz­ben Ká­ro­lyi ké­ré­sé­re –bár meg­sej­tett va­la­mit Rá­kó­czi tá­vol­lé­té­ről – vo­na­kod­va ugyan, de ja­nuár 30-áig ki­ter­jesz­tet­te a fegy­ver­szü­ne­tet. Azon már nem is kell meg­le­pőd­nünk, hogy Sa­vo­y­ai Je­nő­nek kül­dött 28-ai je­len­té­sé­ben hosszan fej­te­get­te, hogy csa­pa­tai­val a nagy hi­deg miatt sem­mi­kép­pen sem tud tá­mad­ni, ezért kény­sze­rült er­re.

Ja­nuár 22-én Pálffy le­ve­let írt a fe­je­de­lem­nek: vár­ja a sze­mé­lyes meg­be­szé­lés­re. Ezt Ká­ro­lyi vit­te ma­gá­val, aki a len­gyelor­szá­gi Skol­jé­ben ta­lál­ko­zott a fe­je­de­lem­mel, s együtt tér­tek vissza Mun­kács­ra. A ha­zai ko­mor va­ló­ság ha­tá­sá­ra Rá­kó­czi is úgy lát­ta, hogy a fel­ke­lés ka­to­nai ve­re­sé­get szen­ve­dett, s a köz­han­gu­lat a bé­ke­kö­tés mel­lett van. Ki­je­len­tet­te, hogy haj­lan­dó ta­lál­koz­ni Pálf­fy­val, s a csá­szár­nak is megír­ja a kí­vánt le­ve­let. 

A Rá­kó­czi és Pálffy köz­ti tár­gya­lá­sok­ról köz­vet­len for­rá­sunk nincs. Pálffy je­len­té­se nem ma­radt fenn, Rá­kó­czi pe­dig csak jó­val ké­sőbb, Em­lék­ira­tai­ban és a Val­lo­má­sok má­so­dik köny­vé­ben szól a meg­be­szé­lé­sek­ről, meg­le­he­tő­sen rö­vi­den. Pálffy igye­ke­zett őt rá­ven­ni, hogy ír­jon hó­do­ló le­ve­let a csá­szár­nak. Ha ezt meg­te­szi, az ural­ko­dó biz­to­sít­ja a tör­vé­nye­ken ala­pu­ló sza­bad­sá­got, és ke­gyel­met ad azok­nak, akik fegy­vert fog­tak. „Ami pe­dig az én sze­mé­lye­met il­le­ti, nin­csen olyan be­csü­let, mél­tó­ság, ked­ve­zés és va­gyon, ame­lyet ne re­mél­het­nék, az er­dé­lyi fe­je­de­lem­ség ki­vé­te­lé­vel. Ar­ra kért, fon­tol­jam meg éret­ten ügyeim ál­lá­sát. Mert ha el­mu­lasz­tom azt, hogy a há­bo­rút olyan szer­ző­dés­sel fe­jez­zük be, mely biz­to­sít­hat­ja a nem­zet­nek tör­vé­nyeit és ki­vált­sá­gait, el­ke­rül­he­tet­le­nül fegy­ver­rel hó­dít­ják meg, s a császár ta­ná­csá­nak ez ürü­gyül szol­gál­hat ar­ra, hogy el­tö­röl­je min­den tör­vé­nyün­ket, mint ahogy Csehor­szág­ban tet­ték a prá­gai csa­ta után.” Rá­kó­czi e le­vél megírá­sát megígér­te, de a szer­ző­dés­ről ta­nács­koz­ni akart a kon­fö­de­rált ren­dek­kel. Kö­zöl­te, min­dent alá­ír, amit azok „ér­de­keik­kel megegye­ző­nek ta­lál­nak”. De ő ma­ga – legalábbis Em­lék­ira­tai sze­rint – nem hi­szi, hogy a „császár mi­nisz­te­rei” be­tart­ják a szer­ző­dést.

Két­ség­te­len, hogy Pálffy túl­lép­te ha­tás­kö­rét ezek­kel az ígé­re­tek­kel (a ja­nuár 31-ei fel­ha­tal­ma­zás még csak út­ban volt hoz­zá.) Bi­zo­nyos, hogy a va­jai ta­lál­ko­zás nem vál­tot­ta be Ká­ro­lyi és Pálffy vá­ra­ko­zá­sait. Így egyet­len ered­mé­nye az újabb két­he­ti fegy­ver­szü­net volt.

Rá­kó­czi vég­le­ges dön­té­se

A fe­je­de­lem és Ká­ro­lyi feb­ruár 1-jén Olcs­vá­ra ment, ahol a had­se­reg fő­tiszt­jei, a me­ne­kül­tek és a ne­me­sek kép­vi­se­lői fe­szül­ten vá­ra­koz­tak. Rá­kó­czi el­mond­ta: a ka­to­nai hely­zet úgy ala­kul­hat, hogy el kell hagy­niuk az or­szá­got. Pálffy ne­ki és Ká­ro­lyi­nak felaján­lot­ta a ke­gyel­met éle­tük­re és ja­vaik­ra, de ő ab­ból hí­veit sem akar­ja ki­re­kesz­te­ni. Sen­ki se kér­jen egyé­ni­leg ke­gyel­met, a köz­ke­gye­lem meg­nye­ré­se cél­já­ból a ku­ruc­ság „ezen jó­nak el­nye­ré­sé­ben egy­be­fo­gó s egyetér­tő le­gyen”. 

Vo­na­kod­va bár, de megír­ta az ígért le­ve­let is a csá­szár­nak. De ez nem az a hó­do­ló le­vél volt, amit Pálffy várt. Eb­ben egy szu­ve­rén ural­ko­dó fej­ti ki ön­tu­dat­tal sa­ját és or­szá­ga sé­rel­meit, a ren­di-nem­ze­ti füg­get­len­sé­gi há­bo­rú okait, jo­gos­sá­gát és cél­jait. Meg­bé­ké­lé­si szán­dé­ká­ra a le­vél tar­tal­má­ból nem, leg­fel­jebb megírá­sá­nak té­nyé­ből le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni. Pálffy több ki­fo­gást tett: 1. a cím­zést be­fe­je­ző sorok olya­nok, me­lyeket csak szu­ve­rén ural­ko­dók hasz­nál­nak; 2. a fel­ke­lés jo­gos­sá­gá­nak fenn­tar­tá­sa; 3. a kö­ve­te­lés, hogy min­den fel­ke­lő ne­mes kap­ja vissza bir­to­kát, azt leg­fel­jebb kér­he­tik. Fel­küld­te ugyan a le­ve­let Bécs­be, de tud­ta, hogy a csá­szár­nak nyil­ván nem fog­ják átad­ni.

Pálffy feb­ruár 5-ei le­ve­le ad­ta meg Rá­kó­czi­nak a dön­tő lö­kést ah­hoz, hogy el­ha­tá­roz­za: a cár se­gít­sé­gét előny­ben ré­sze­sí­ti a Pálf­fy­val foly­ta­tott tár­gya­lá­sok­kal szem­ben. Feb­ruár 6-án megír­ta Ber­csé­nyi­nek, hogy Len­gyelor­szág­ba in­dul. Dön­té­sé­hez hoz­zá­já­rul­tak Ber­csé­nyi ja­nuár–feb­ruá­ri le­ve­lei, me­lyek­ben a fő­tá­bor­nok egy­részt az orosz se­gít­ség bi­zo­nyos­sá­gá­nak hí­rét kö­zöl­te, más­részt fel­há­bo­ro­dás­sal ítél­te el a Pálf­fy­val va­ló ta­lál­ko­zást és tár­gya­lást.

Vé­le­mé­nyem sze­rint a feb­ruár 11–15-én tar­tott sa­lán­ki ér­te­kez­let­nek nem volt meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe Rá­kó­czi dön­té­sé­ben. A je­len­lé­vők, ne­me­sek és fő­tisz­tek azt ha­tá­roz­ták, amit Rá­kó­czi hal­la­ni akart: a nagy­szom­ba­ti bé­ke­kö­ve­te­lé­sek fenn­tar­tá­sát, Rá­kó­czi út­já­nak jó­vá­ha­gyá­sát. Val­lo­má­sai­ban vi­szont a fe­je­de­lem in­kább ér­zé­keny, könnyes bú­csú­nak ír­ja le utol­só ha­zai ta­nács­ko­zá­sát.

Rákóczi feb­ruár 18-án le­vél­ben kö­zöl­te Ká­ro­lyi­val: kül­föld­re tá­vo­zik, mi­vel Ily­vó­hoz „nem fe­let­tébb messze ta­lá­lom a cárt, az ki­tül Is­ten után függ bol­do­gu­lá­sunk­nak min­den re­mény­sé­ge”. Nem volt sze­ren­csés lé­pés: vég­leg el­szi­ge­te­lő­dött, mi­köz­ben há­rom hó­na­pig tét­le­nül vá­ra­ko­zott a cár­ra, aki ter­mé­sze­te­sen nem a ma­gya­rok meg­se­gí­té­sé­re, ha­nem a tö­rök el­le­ni há­bo­rú irá­nyí­tá­sá­ra ké­szü­lő­dött Len­gyelor­szág­ba.

Az udvar válasza

Feb­ruár má­so­dik fe­lé­ben és már­cius ele­jén szü­net állt be a tár­gya­lá­sok­ban. Pálffy a je­len­té­sei­re adott csá­szá­ri vá­lasz­ra várt, Ká­ro­lyit pe­dig Rá­kó­czi tá­vo­zá­sa kény­sze­rí­tet­te tét­len­ség­re. 

A Bécs­ben tar­tott ta­nács­ko­zá­sok nyo­mán meg­szü­le­tett az irány­elv a tár­gya­lá­sok foly­ta­tá­sá­ra. Esze­rint Rá­kó­czi­nak megad­ha­tó éle­té­re és bir­to­kai­ra a ke­gye­lem, de a con­fo­e­de­rá­tu­sok­nak nem, mert őket a ki­rály egyen­ként akar­ja el­bí­rál­ni. Ezután a le­teen­dő hű­ség­es­kü ha­tár­ide­jé­ről, Rá­kó­czi ha­zai vagy kül­föl­di la­kó­he­lyé­ről, fiai­nak el­bo­csá­tá­sá­ról szól a ren­del­ke­zés. Ká­ro­lyit rá kell ven­ni a hű­ség­es­kü le­té­te­lé­re. Ha Rá­kó­czi­val nem si­ke­rül meg­egyez­ni, Pálffy kezd­je meg a had­mű­vele­te­ket. Az egyé­ni­leg ke­gyel­met kérőknek sze­mé­lyük­re am­nesz­tiát ad­hat, bir­to­kaik ügye azon­ban kü­lön­bi­zottság elé fog ke­rül­ni. Kö­zöl­ték Pál­f­fy­val, hogy mel­lé­je ren­de­lik Karl Lo­cher von Lin­den­ha­imb ha­di­ta­ná­csost, aki­vel kö­te­les együtt­mű­köd­ni. 

A ki­rá­lyi inst­ruk­ció nem men­tes az el­lent­mon­dá­sok­tól: egy­részt elő­re­lé­pést je­lent a meg­tár­gyal­ha­tó kér­dé­sek bő­ví­té­sé­ben, más­részt még min­dig nem áll az ál­ta­lá­nos po­li­ti­kai ren­de­zés alap­ján. Ezek az alap­el­vek el­fo­gad­ha­tat­la­nok vol­tak Ká­ro­lyi és a ne­mes­ség szá­má­ra, s Pálffy sem ér­tett egyet ve­lük. Mind­ket­ten lát­ták, hogy ezek alap­ján nem le­het tar­tós ren­de­zést elér­ni.

Pálffy feb­ruár 24-én Pes­ten ta­lál­ko­zott Lo­cher­rel, aki tá­jé­ko­zó­dás után úgy lát­ta, hogy a megegye­zés nem ki­lá­tás­ta­lan. Már­cius 6-án Deb­re­cen­be ér­kez­tek, s el­ha­tá­roz­ták, hogy oda­hív­ják Ká­ro­lyit, s ve­le tár­gyal­nak, ha szük­sé­ges, Rá­kó­czi ki­kap­cso­lá­sá­val, aki­nek meg­hó­do­lá­sá­ban Pálffy ek­kor már nem bí­zott. 

A ta­nács­ta­la­nul ma­radt Ká­ro­lyi hely­ze­te is bi­zony­ta­lan volt. Rá­kó­czi már­cius 3-án kelt le­ve­lé­ben el­ve­tet­te a tár­gya­lá­sok cél­sze­rű­sé­gét: „a bé­kes­ség dol­gát sen­ki egyéb a cár­nál vé­ghez nem vi­he­ti, aki­hez min­den ké­se­de­lem nél­kül fo­gom foly­tat­ni uta­mat.” Sze­rin­te vé­gül a tö­rök sem fog há­bo­rút in­dí­ta­ni az oro­szok el­len. Ká­ro­lyi már­cius 8-án és 10-én vá­la­szolt: a ne­mes­ség min­den­kép­pen el­fo­gad­ja a bé­két, a ka­to­na­ság nem óhajt kül­föld­re tá­voz­ni. A had­mű­ve­le­tek felújí­tá­sa bár­mi­kor vár­ha­tó, ezért tár­gyal­ni fog Pálf­fy­val.

Va­ló­ban, már­cius 11–14-e kö­zött Deb­re­cen­ben tár­gyalt Pálf­fy­val és Lo­cher­rel. Ez a négy nap a szat­má­ri megegye­zés lét­re­jöt­té­nek ta­lán leg­kri­ti­ku­sabb for­du­ló­pont­ja, te­le vi­ha­ros, a sza­kí­tá­sig fe­szü­lő vi­ták­kal, me­lyek­ben a fő­sze­rep­lők mel­lett részt vett Eber­gé­nyi Lász­ló al­tá­bor­nagy és Ko­má­ro­mi Csip­kés György is. Vé­gül Ká­ro­lyi meg­kap­ta Pálf­fy­tól a 7 pont­ból ál­ló ún. fi­na­lis re­so­lu­ti­ót, amely a ké­sőb­bi bé­ke­kö­tés el­ső vál­to­za­tá­nak te­kint­he­tő s már el­moz­du­lást je­len­tett a po­li­ti­kai ren­de­zés irá­nyá­ba. Ugyan­csak meg­kap­ta a császár de­cem­ber 22-ei ha­tá­ro­za­tát sze­mé­lyé­nek, tiszt­sé­gé­nek és ja­vai­nak meg­ke­gyel­me­zé­sé­ről. A tár­gya­lá­sok vé­gén Ká­ro­lyi le­tet­te a for­má­lis hű­ség­es­küt, s megígér­te, hogy a két hét­tel is­mét meg­hosszab­bí­tott fegy­ver­szü­net alatt fel­ke­re­si Rá­kó­czit, tá­jé­koz­tat­ja a tár­gya­lá­sok­ról és hű­ség­es­kü­jé­ről, mi­vel bí­zik ab­ban, hogy a fe­je­de­lem el­fo­gad­ja az új fel­té­te­le­ket.

A Ká­ro­lyit el­ma­rasz­ta­ló tör­té­né­szek közt ez az es­kü­té­tel a leg­sú­lyo­sabb vád­pont, s mint­hogy ké­sőbb nem kö­zöl­te Rá­kó­czi­val, va­ló­ban úgy tűnt, hogy elárul­ta a fe­je­del­met. Sze­rin­tünk az es­kü­té­tel a tár­gya­lá­sok min­den­kép­pen, még­pe­dig Rá­kó­czi be­vo­ná­sá­val va­ló foly­ta­tá­sá­nak ér­de­ké­ben tör­tént. Ezt az el­vet Pálffy is el­fo­gad­ta, sőt sür­get­te Ká­ro­lyit, hogy mi­nél előbb ta­lál­koz­zék a fe­je­de­lem­mel, aki­nek meg­nye­ré­sét mind­ket­ten fon­tos­nak tar­tot­ták, hi­szen ez a meg­kö­ten­dő egyez­ség el­fo­ga­dott­sá­gát mind a ma­gyar ren­dek kö­ré­ben, mind az udvar szá­má­ra, mind a nem­zet­kö­zi dip­lo­má­cia és köz­vé­le­mény előtt hi­te­le­seb­bé és sta­bi­lab­bá tet­te vol­na.

Vi­ta Stryj­ben

Út­ra ke­lé­se előtt Ká­ro­lyi össze­hív­ta a ku­ruc tisz­ti­kar kép­vi­se­lőit, akik egyér­tel­műen a bé­ke­fel­té­te­lek el­fo­ga­dá­sát aján­lot­ták. Rá­kó­czi kör­nye­ze­te (Es­terhá­zy An­tal, For­gách Si­mon, Vay Ádám) vi­szont el­len­sé­ge­sen fo­gad­ta, sőt egye­sek azt ja­va­sol­ták a fe­je­de­lem­nek, hogy tar­tóz­tas­sa le Ká­ro­lyit, aki eb­ben a lég­kör­ben nem tar­tot­ta ta­ná­csos­nak hű­ség­es­kü­jét be­je­len­te­ni. (Vi­szont sze­rin­tem nem tett Rá­kó­czi­nak sem újabb hű­ség­nyi­lat­ko­za­tot.) Azt azon­ban vi­lá­go­san lát­ta, hogy a fe­je­de­lem megin­gat­ha­tat­la­nul bí­zik az orosz se­gít­ség­ben, s más ter­ve nincs a há­bo­rú le­zá­rá­sá­ra. A tár­gya­lá­so­kat ugyan még ek­kor is idő­nye­rés­re al­kal­mas­nak, sőt szük­sé­ges­nek tar­tot­ta, s Pálffy 7 pont­já­ra össze is ál­lí­tot­ta el­len­ve­té­seit és kér­dé­seit, sőt ah­hoz is hoz­zá­já­rult – ha si­ke­rül a fegy­ver­szü­ne­tet áp­ri­lis 11. után­ra ki­ter­jesz­te­ni –, hogy áp­ri­lis 27-ére Huszt­ra gyű­lést hív­ja­nak össze, „mely ha szin­tén bé­ál­la­na is, még nem ál­mod­tam fe­lő­le: ha bé fo­gok­-é men­ni, vagy sem?”

 

Ká­ro­lyi áp­ri­lis 3-án hosszú le­ve­let írt a fe­je­de­lem­nek, amely­ben be­je­len­tet­te sa­ját prog­ram­já­nak vég­re­haj­tá­sát, vagyis hogy Rá­kó­czi sze­mé­lyes kö­ve­te­lé­sét, az er­dé­lyi fe­je­de­lem­sé­get nem te­szi a kiegye­zés fel­té­te­lé­vé. Ma­ga mö­gött tud­hat­ta a vi­téz­lő ren­det: „ők ide­gen or­szág­ra nem men­nek, kül­ső szol­gá­lat­ra ma­go­kat nem kö­te­lez­he­tik, mert az kon­fö­de­rá­ció­hoz hi­te­sek.” A cár­nak „elég könnyű ha­da lé­vén, rá­juk sem­mi szük­sé­ge, ha­nem mi­vel az kon­fö­de­rá­ció benn va­gyon az ha­zá­ban, így az erős­sé­gei is benn van­nak, amel­lett ma­rad­nak, ha ha­da­koz­ni va­ló ok ada­tik, ha­da­koz­nak; ha bé­kes­ség­re út nyit­ta­tik, av­val együtt bé­kél­nek s ha kik kon­fö­de­rá­tu­sok kül­ső or­szá­gok­ra ki­men­te­nek is, jöj­je­nek vissza s együtt ha­da­koz­za­nak s együtt bé­kéll­je­nek”. Miu­tán a ne­mes­ség is bé­két akart, vi­lá­go­san megír­ta Rá­kó­czi­nak: egyé­ni bé­kes­ség­re nem lép, de „ha uni­ver­sa­lis bé­kes­ség­re ta­lá­lok fa­kad­ni, Is­ten s az egész vi­lág s egész ke­resz­tény­ség előtt pro­tes­tá­lok, én oka ne le­gyek. Sen­ki pár­tos­nak, hi­tet­len­nek ne tart­son, mert az mit cse­le­ke­szem, egész nem­ze­tem­mel, nem­ze­tem utol­só ve­sze­del­mé­nek el­tá­voz­ta­tá­sáért, kén­te­len­ség­bül cse­le­ke­szem.”

Az el­ső szat­má­ri gyű­lés

A Rá­kó­czi ál­tal Stryj­ben átadott kér­dé­sek és el­len­ve­té­sek alap­ján Ká­ro­lyi újabb ja­vas­la­to­kat tett Pálf­fy­nak, aki azo­kat szin­te ki­vé­tel nél­kül jó­vá­hagy­ta. Ezt a mó­do­sí­tott ter­ve­ze­tet az 5–6-án le­zaj­lott szat­má­ri gyű­lés el­fo­gad­ta, mint­hogy Pálffy a köz­ben fel­me­rült igé­nye­ket (fő­leg a pro­tes­táns val­lás­gya­kor­lat­tal kap­cso­la­to­san) szin­tén be­le­fog­lal­ta ab­ba. Ká­ro­lyi áp­ri­lis 6-án le­vél­ben ér­te­sí­tet­te Rá­kó­czit a dön­tés­ről, a gyű­lés pe­dig 7-én há­rom­ta­gú kül­dött­sé­get me­nesz­tett a fe­je­de­lem­hez, ha­za­té­ré­sét kér­ve. Ugyanaz­nap uta­sí­tot­ták Es­ter­há­zy Dá­nielt, hogy ad­ja át Kas­sát a csá­szá­ri had­erő­nek.

Rá­kó­czi, aki Len­gyelor­szág­ban tü­rel­met­le­nül vár­ta a biz­tos­ra vett ked­ve­ző dön­tést ho­zó fran­cia kül­döt­tet és a cárt, to­vább­ra is igye­ke­zett a ha­zai tár­gya­lá­so­kat el­nyúj­ta­ni. Ezért be­küld­te az or­szág­ba Rá­da­y Pált, aki újabb ja­vas­la­to­kat ál­lí­tott össze, majd 14–15-én a két ki­rá­lyi meg­ha­tal­ma­zot­tal (?) azo­kat lé­nye­gé­ben el­fo­gad­tat­ta – ki­vé­ve azt, hogy a ki­rály új­ra bo­csás­sa ki a ko­ro­ná­zá­si hit­le­ve­let. A tár­gya­lá­sok kö­vet­kez­mé­nye­ként Rá­da­y a fe­je­de­lem ne­vé­ben el­fo­gad­ta a kiegye­zé­si pon­to­kat.

Rá­kó­czi azon­ban újabb hí­rek ha­tá­sá­ra fél­be­sza­kí­tot­ta a tár­gya­lá­so­kat. Ér­te­sült, hogy az an­gol kor­mány meg­bí­zot­tat kül­dött Bécs­be „a mi bé­kes­sé­günk” elő­se­gí­té­sé­re, más­részt kö­ze­le­dett a cár, akit, mint Sennyey Ist­ván munkácsi pa­rancs­nok­nak áp­ri­lis 18-án írt le­ve­lé­ből ki­tű­nik, va­ló­ság­gal mes­siás­ként várt: „még jö­ve­te­le előtt tud­tom­ra ad­ta a cár, hogy re­sol­vál­ta a fran­cia ki­rállyal va­ló col­li­ga­ti­ót s ké­re­tett: ne pra­e­ci­pi­tál­jam a trac­tát, mert elér­kez­vén, kész min­den le­he­tő­kép­pen meg­se­gí­te­ni ben­nün­ket – me­lyet igen ti­tok­ban adom tud­tá­ra Ke­gyel­med­nek; – már pe­nig két na­pi já­ró­föld­nyi­re van ide s órán­ként vá­rom em­be­rem tu­dó­sí­tá­sát: hol le­he­tek szem­be vél­le?”

A szat­má­ri gyű­lés vissza­té­rő kö­ve­tei­vel pe­dig be­küld­te az or­szág­ba az ún. ku­ki­zó­wi kiált­ványt (áp­ri­lis 18.), amellyel a vi­téz­lő ren­det akar­ta el­tán­to­rí­ta­ni a megegye­zés­től. A kí­sér­let nem járt si­ker­rel, Ká­ro­lyi azon­ban érez­vén az eset­le­ges ve­szélyt, a bé­ke­fel­té­te­lek vég­ső meg­szö­ve­ge­zé­sé­ben e ré­teg ér­de­keit – el­ső­sor­ban per­sze a tisz­te­két – is rög­zí­tet­te.

Sok­kal fe­nye­ge­tőbb drá­mai for­du­lat tör­tént azon­ban Bécs­ben: áp­ri­lis 17-én vá­rat­la­nul meg­halt I. Jó­zsef. Pálffy tud­ta, hogy új ural­ko­dó trón­ra lép­te fel­for­gat­ja az ud­var­ban ad­dig kiala­kult ha­tal­mi struk­tú­rát, s jog­gal félt at­tól, hogy ez ve­szély­be so­dor­ja a tár­gya­lá­sok már-már si­ke­res be­fe­je­zé­sét. Fé­lel­me nem is volt alap­ta­lan. Az ad­dig ta­ka­rék­láng­ra ál­lí­tott há­bo­rús párt hir­te­len föléledt: a bi­got­tan val­lá­sos Ele­o­no­ra Mag­dol­na anya­csá­szár­né, I. Li­pót öz­ve­gye nem­csak Pálffy Ilo­nát tá­vo­lí­tot­ta el megalá­zó mó­don az ud­var­ból, ha­nem áp­ri­lis 20-án fel­men­tet­te telj­ha­tal­mú meg­bí­zá­sa alól Pálffy Já­nost. Pálffy 22-én tu­do­mást sze­rez­ve er­ről, a Ha­di­ta­nács­nál til­ta­ko­zott, mond­ván, hogy ez a tár­gya­lá­sos ren­de­zést tel­je­sen meg­hiú­sít­hat­ja. Lo­cher szin­tén tá­mo­gat­ta a tá­bor­na­gyot, Bécs­ben pe­dig Sa­vo­y­ai Je­nő lé­pett köz­be, nyil­ván pró­bál­ta a mo­nar­chiát az újabb za­var­tól meg­kí­mél­ni. Így a ré­gens csá­szár­né már áp­ri­lis 28-án hoz­zá­já­rult Pálffy telj­ha­tal­má­nak fenn­tar­tá­sá­hoz, s megígér­te: a meg­kö­ten­dő egyez­sé­get megerő­sí­ti és az új ural­ko­dó­val is megerő­sít­te­ti.

Pálffy és Lo­cher el­ha­tá­roz­ták, hogy a császár ha­lá­lát el­tit­kol­ják, vi­szont a tár­gya­lá­so­kat mi­nél ha­ma­rabb be­fe­je­zik. Ká­ro­lyi áp­ri­lis 25-ére össze­hív­ta a má­so­dik szat­má­ri gyű­lést, s pár na­pi in­ten­zív tár­gya­lá­sok után 29-én összeál­lí­tot­ták az egyez­ség vég­le­ges szö­ve­gét.

A szat­má­ri bé­ke né­ven is­mert do­ku­men­tum 11 pont­ból áll. Az el­ső és az utol­só pont lé­nye­gé­ben Rá­kó­czi sze­mé­lyé­vel fog­lal­ko­zik. Sze­mé­lyé­re a ke­gye­lem mel­lett biz­to­sí­tja min­den va­gyo­nát mind­két or­szág­ban. A hű­ség­es­kü le­té­te­lé­re az okirat há­rom­he­tes ha­tár­időt ad, de vá­rait kö­te­les azon­nal átad­ni, azok őr­sé­gét a császár sa­ját költ­sé­gén fog­ja tar­ta­ni. Ha e fel­té­te­lek tel­je­sí­té­se után nem akar az or­szág­ban lak­ni, Len­gyelor­szág­ban is él­het, de a császár iránt kö­te­les hű­sé­get ta­nú­sí­ta­ni. Ez eset­ben fiait az udvar sza­ba­don bo­csát­ja. Szük­ség ese­tén a hű­ség­es­kü le­té­te­lé­re ha­lasz­tást is kér­het. Vissza­jö­ve­te­lé­re „ki­rá­lyi szó alatt tel­jes se­cu­ri­tás ada­tik”.

A töb­bi pont ál­ta­lá­nos és tel­jes sze­mé­lyi és va­gyo­ni am­nesz­tiát ad min­den részt­ve­vő­nek, s ez el­len a jö­vő­ben sen­ki és sem­mi­fé­le ha­tó­ság nem lép­het fel. A 10. pont ki­mond­ja: nincs aka­dá­lya an­nak, hogy a jö­vő or­szág­gyű­lé­sen a sé­rel­mek előadas­sa­nak vagy a nem­zet ér­de­két szol­gá­ló ja­vas­la­to­kat ter­jessze­nek elő. A 2. pont a köz­ka­to­nák­nak is tel­jes ke­gyel­met ad. „To­váb­bá, ha va­la­mely nem ne­mes ka­to­nák ezen há­bo­rú­ban ér­de­me­ket sze­rez­tek és elő­lép­te­tés­re mél­tók­nak bi­zo­nyúl­tak, az ilye­nek, mint­hogy már elő­ző­leg a ren­dek és a köz­ség ál­tal sza­ba­do­sok­nak is­mer­tet­tek el, ő leg­szen­tebb fel­sé­ge telj­ha­tal­má­nál fog­va ilye­nek­nek te­kin­ten­dők, mindazonál­tal a föl­des­urak jog­sé­rel­me nél­kül.”

Össze­vet­ve a feb­ruár 18-ai mi­nisz­ter­ta­ná­csi uta­sí­tá­sok­kal, a kü­lönb­ség lé­nye­gi: ez nem ka­pi­tu­lá­ciós ok­mány, nem a ka­to­nai győ­zel­met ara­tott fél dik­tá­tu­ma. Ká­ro­lyi­nak és Pálf­fy­nak si­ke­rült elér­ni, hogy a do­ku­men­tum ál­ta­lá­nos, po­li­ti­kai jel­le­gű el­ve­ket is tar­tal­maz­zon. Lé­nye­gé­ben vé­ve a ren­di ér­de­kek biz­to­sí­tá­sa, a ne­me­si jo­gok és a ha­gyo­má­nyos ren­di ha­tal­mi szer­ve­ze­tek re­sti­tu­ci­ó­ja ad­ja a kiegye­zés alap­ját. Ti­pi­kus komp­ro­misszum­ról van te­hát szó. A ren­di al­kot­mány és ál­la­mi­ság egy ré­szé­nek biz­to­sí­tá­sa fe­jé­ben le kel­lett mon­da­ni a kon­fö­de­rá­ció­ról és Rá­kó­czi fe­je­de­lem­sé­gé­ről, míg a nagy­bir­to­kos Rá­kó­czi nagy­vo­na­lú am­nesz­tiá­ban ré­sze­sült. A megál­la­po­dás vé­get ve­tett a nyolc éve fo­lyó füg­get­len­sé­gi (és polgár-) há­bo­rú­nak, hely­reál­lí­tot­ta a ma­gyar ren­dek egy­sé­gét, elis­mer­te a di­nasz­tia örö­kö­sö­dé­si jo­gát, va­la­mint az 1681. és 1687. évi tör­vé­nye­ket.

Megjelent a Rubicon 2004/1. számában

Szeretne többet megtudni a Rákóczi-szabadságharcról? Bővebben is olvashat róla 2013/9-10. lapszámunkban. Rendelje meg szerkesztőségünktől IDE KATTINTVA!

2013/9-10. Napóleon

Előző cikk Új hadsereg, új tisztikar?
Következő cikk Szálasi: A demagógia diadala Magyarországon