A szovjet szuperhatalmiság kialakulása

Deák András

A bi­po­lá­ris rend­szer kiala­ku­lá­sa, alap­ve­tő jel­lem­vo­ná­sai­nak meg­szi­lár­du­lá­sa egy­beesett a Szov­jetunió ké­ső sztá­li­ni kor­sza­ká­val. Az 1945 és 1953 kö­zöt­ti idő­szak­ban nem­csak a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús szö­vet­ség bom­lott fel, de kör­vo­na­la­zód­tak a hi­deg­há­bo­rú alap­ve­tő is­mér­vei is, ame­lyek az­tán az egész kor­szak­ban meg­ha­tá­ro­zóak ma­rad­tak. Ugyanak­kor fel­tű­nő, hogy a szov­jet szu­per­ha­tal­mi kor­szak kül­po­li­ti­ká­ját a kon­ti­nui­tás, a fo­lya­ma­tos­ság jel­lem­zi.

Egyál­ta­lán nem ál­lít­ha­tó, hogy Sztá­lin kez­det­től tu­da­to­san ké­szült vol­na az Egye­sült Ál­la­mok­kal va­ló konf­ron­tá­ció­ra. Két­ség­te­le­nül tu­dott a Szov­jetunió bel­ső gyen­ge­sé­gé­ről, il­let­ve pon­to­san ér­zé­kel­te a meg­lé­vő ame­ri­kai fö­lényt. Mindezek a té­nyek azon­ban épp­hogy óva­tos­ság­ra, a konf­ron­tá­ció ke­rü­lé­sé­re in­tet­ték a szov­jet fel­ső ve­ze­tést. Sztá­lin – a fris­sen nyil­vá­nos­ság­ra ke­rült do­ku­men­tu­mok sze­rint – is­mer­te az ame­ri­kai had­ve­ze­tés 1945-ös, 1948-as és 1949-es, a Szov­jetunió el­len vi­se­len­dő há­bo­rú­ra vo­nat­ko­zó ter­veit. Ezek ugyan – kez­det­ben legalábbis – sem­mi­lyen konk­rét po­li­ti­kai tar­tal­mat nem hor­doz­tak, de jól mu­tat­ták, hogy az ame­ri­kai had­ve­ze­tés mi­lyen mennyi­ség­ben vet­ne be nuk­leá­ris és ha­gyo­má­nyos erő­ket egy ilyen konf­lik­tus­ban. Eb­ből a mér­leg­ből nem volt ne­héz le­von­ni azt a kö­vet­kez­te­tést, hogy a Szov­jetunió egy ilyen össze­csa­pást nagy bi­zo­nyos­ság­gal el­vesz­te­ne. A szov­jet fel­ső ve­ze­tés ódz­ko­dott bár­mi­lyen na­gyobb fegy­ve­res konf­lik­tus­tól, legalábbis az atom­bom­ba so­ro­zat­gyár­tá­sá­nak bein­du­lá­sáig, 1949 vé­géig, 1950 ele­jéig. Vég­ered­mény­ben a ko­reai konf­lik­tus volt az el­ső olyan eset, ami­kor a Kreml, köz­ve­tett és óva­tos for­má­ban ugyan, de nem riadt vissza a ka­to­nai erő­pró­bá­tól.

Kezdeti visszafogottság

A szov­jet kül­po­li­ti­ka, bár a há­bo­rú be­fe­je­zé­se utá­ni alap­ve­tően új hely­zet­ben sem­mi­képp sem kí­vánt köz­vet­le­nül fel­lép­ni, óva­to­san, de ha­tá­ro­zot­tan ki­ta­po­gat­ta moz­gás­te­ré­nek ha­tá­rait, il­let­ve a meg­lé­vő sta­tus quo kor­lá­tait. A Kreml ugyan nem mert meg­koc­káz­tat­ni egy na­gyobb konf­lik­tust, de ki­sebb kí­sér­le­te­ket tett be­fo­lyá­sa ki­ter­jesz­té­sé­re. E pró­bál­ko­zá­sok ja­va­részt a Bal­kán­hoz és a Kö­zép-Ke­let­hez köt­he­tőek.

Az egyik je­len­tő­sebb cél­ki­tű­zés az Irán­ban meg­lé­vő szov­jet po­zí­ciók megerő­sí­té­se, eset­leg az or­szág észa­ki ré­szé­nek a Szov­jetunió­hoz csa­to­lá­sa lett vol­na. Ilyen re­mé­nyek­re legin­kább a szov­jet csa­pa­tok észak-­irá­ni je­len­lé­te jo­go­sí­tot­ta fel Moszk­vát, ame­lye­ket azon­ban egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús szov­jet–brit megál­la­po­dás ér­tel­mé­ben ki kel­lett vol­na von­ni 1945 után. Jól jel­lem­zi a kér­dés fon­tos­sá­gát, hogy a koor­di­ná­cióért fe­le­lős azer­baj­dzsá­ni el­ső tit­kár­nak, M. Ba­gi­rov­nak na­pon­ta kel­lett je­len­tést kül­de­nie Sztá­lin­nak a fej­le­mé­nyek­ről. A stra­té­gia fő ele­mei bi­zo­nyos mér­té­kig ha­son­lóak vol­tak a bal­ti­ku­mi megol­dás­hoz: a szov­jet csa­pa­tok passzív sze­rep­vál­la­lá­sa mel­lett aze­ri auto­nó­mia lét­re­ho­zá­sa észa­kon és ezál­tal az irá­ni köz­pon­ti kor­mány sakk­ban tar­tá­sa. Sztá­lin az 1946. feb­ruár–már­cius fo­lya­mán Moszk­vá­ban tár­gya­ló irá­ni mi­nisz­ter­el­nök­nek elég egyér­tel­mű uta­lást tett egy eset­le­ges, ál­ta­la ve­ze­tett ha­ta­lom­át­vé­te­li kí­sér­let­nél a szov­jet csa­pa­tok le­het­sé­ges tá­mo­ga­tó sze­re­pé­ről. Mindazonál­tal mind az irá­ni eluta­sí­tás, mind az eré­lyes an­gol­szász fel­lé­pés 1946 má­ju­sá­ban a szov­jet csa­pa­tok ki­vo­ná­sá­ra kény­sze­rí­tet­te Moszk­vát.

En­nél is vissza­fo­got­tabb, de két­ség­te­le­nül nem el­ha­nya­gol­ha­tó sze­re­pet ját­szott Moszk­va a gö­rög fel­ke­lők tá­mo­ga­tá­sa­kor. Annyi­ban két­ség­te­le­nül sze­ren­csé­sebb hely­zet­ben volt a Kreml, hogy a ju­go­szláv és az al­bán kor­mány tar­tot­ta a köz­vet­len kap­cso­la­tot a gö­rög kom­mu­nis­ták­kal, így nem kel­lett az irá­ni eset­hez ha­son­ló nyílt­ság­gal a po­rond­ra lép­nie. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy Gö­rögor­szág az an­go­lok, majd később az ame­ri­kaiak egyik neu­ral­gi­kus geo­po­li­ti­kai pont­ja volt, még a szov­jet ve­ze­té­sen be­lül is kü­lö­nö­sen tit­kos­nak szá­mí­tott a fel­ke­lők­nek kül­dött szov­jet se­gít­ség. Így a gö­rög fel­ke­lők szá­má­ra kri­ti­kus pe­rió­dus­ban, 1947 őszén kül­dött szov­jet tá­mo­ga­tás is csak a zsák­má­nyolt né­met kész­le­tek­ből, il­let­ve pénz­ből állt. Szov­jet gyárt­má­nyú fegy­ver­ze­tet Moszk­va sem­mi­lyen fel­té­te­lek mel­lett nem adott.

A Kreml ál­lás­pont­ja 1948 legele­jén, a gö­rög fel­ke­lők ál­tal lét­re­ho­zott ideig­le­nes kor­mány ki­kiál­tá­sá­val vál­to­zott meg ér­de­mi­leg. Ez rend­kí­vül ke­mény reak­ció­kat vál­tott ki az Egye­sült Ál­la­mok­ban. Ugyan­csak ek­kor­ra kör­vo­na­la­zó­dott a ké­sőb­bi konf­lik­tus Ti­tó­val. Mindezen fel­té­te­lek mel­lett nem lát­szott tá­mo­ga­tás­ra ér­de­mes­nek a gö­rög fel­ke­lők ügye, sőt ki­fe­je­zet­ten ter­hes­sé kez­dett vál­ni az egész kér­dés­kör. 1948 feb­ruár­já­ban Sztá­lin a ju­go­szláv és bol­gár ve­ze­tők­kel va­ló moszk­vai ta­lál­ko­zón nyíl­tan ki is mond­ta ezt a vé­le­mé­nyét: „nincs sem­mi­lyen esé­lyük a si­ker­re. Azt gon­dol­ják, hogy Nagy-B­ri­tan­nia és az Egye­sült Ál­la­mok – az az Egye­sült Ál­la­mok, amely a vi­lág leg­na­gyobb ha­tal­ma – hagy­ják, hogy el­vág­ják föld­kö­zi-ten­ge­ri fő szál­lí­tá­si út­vo­na­lai­kat! Ba­dar­ság. És ne­künk nincs flot­tánk. A gö­rög fel­ke­lést le kell ál­lí­ta­ni, mi­nél előbb.”

Ha­son­lóan vissza­fo­got­tan lé­pett fel Moszk­va kez­det­ben a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai or­szá­gok­ban is. A tér­ség­ben foly­ta­tott szov­jet po­li­ti­kát bi­zo­nyos fo­kú ta­nács­ta­lan­ság, de legalábbis ki­vá­rás jel­le­mez­te. Nem vol­tak vi­lá­go­sak a kom­mu­nis­ta pár­tok esé­lyei, akár csak egy szov­jet­el­le­nes po­li­ti­kai kons­tel­lá­ció ha­ta­lom­ra ju­tá­sának a le­he­tő­sé­ge sem. Így egy­fe­lől Moszk­va tö­re­ke­dett bi­zo­nyos fé­kek, ga­ran­ciák beépí­té­sé­re ezek­ben az or­szá­gok­ban, ugyanak­kor ezen túl­me­nően alig­ha be­szél­he­tünk kiala­kult szov­jet kon­cep­ciók­ról. E stra­té­gia je­gyé­ben – bár a szov­jet po­li­ti­ka igye­ke­zett a he­lyi kom­mu­nis­ta pár­to­kat megerő­sí­te­ni, kép­vi­se­lői­ket az erő­szak­szer­ve­ze­tek élé­re jut­tat­ni – Sztá­lin ra­gasz­ko­dott a par­la­men­ti sza­bá­lyok be­tar­tá­sá­hoz, leg­fő­képp pe­dig a koa­lí­ciós kor­má­nyok lét­re­jöt­té­hez. Ami­kor Di­mit­rov­nak az 1946. ok­tó­be­ri bol­gár vá­lasz­tá­sok után le­he­tő­sé­ge lett vol­na egy­sé­ges kom­mu­nis­ta kor­mányt lét­re­hoz­ni, Sztá­lin meg­til­tot­ta ne­ki. Ha­son­lóan elítél­ték a „ba­los szek­tás­sá­got” a tér­ség töb­bi or­szá­gá­ban, köz­tük Ma­gyaror­szá­gon is.

A fordulópont

Lát­vá­nyos for­du­ló­pont volt eb­ben a po­li­ti­ká­ban 1947 nya­ra, a Mar­shall-terv meg­hir­de­té­se. Jel­lem­ző, hogy kez­det­ben a Kreml­ben sem volt egyér­tel­mű a kez­de­mé­nye­zés megíté­lé­se. Az el­ső moszk­vai reak­ció po­zi­tív volt er­re a fel­ve­tés­re, a Po­li­ti­kai Bi­zott­ság jó­vá is hagy­ta a szov­jet rész­vé­te­li szán­dék­ra vo­nat­ko­zó vá­laszt. Ugyanak­kor ez­zel pár­hu­za­mo­san az orosz hír­szer­zés – töb­bek kö­zött E. Be­vin­re hi­vat­koz­va – épp el­len­ke­ző­leg, ame­ri­kai po­zí­ció­nye­ré­si tö­rek­vés­ként ér­tel­mez­te a gaz­da­sá­gi szer­ve­zet lét­re­ho­zá­sá­nak szán­dé­kát. Ez el­dön­töt­te a kér­dést. Mo­lo­tov jú­lius 2-ai eluta­sí­tó köz­le­mé­nye lé­nye­gé­ben er­re az ér­ve­lés­re épült: „Tel­je­sen nyil­ván­va­ló, hogy az eu­ró­pai or­szá­go­kat pár na­gyobb ha­ta­lom ér­de­ké­ben alá­ve­tik, meg­foszt­ják ko­ráb­bi gaz­da­sá­gi ön­ál­ló­sá­guk­tól és nem­ze­ti füg­get­len­sé­gük­től. […] Ho­va ve­zet ez? Ma nyo­mást gya­ko­rol­hat­nak Len­gyelor­szág­ra, hogy ter­mel­jen több sze­net, akár a lengyel ipar töb­bi ága­za­tá­nak kor­lá­to­zá­sa árán is, mert eb­ben ér­de­kel­tek egyes eu­ró­pai ha­tal­mak. Hol­nap azt mond­ják, Cseh­szlo­vá­kiá­tól a me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés nö­ve­lé­sét és gé­pi­pa­rá­nak csök­ken­té­sét kell kö­ve­tel­ni, cse­ré­be pe­dig felajánl­ják a töb­bi eu­ró­pai ál­lam gé­peit. […] Mi ma­rad ak­kor ezen ál­la­mok gaz­da­sá­gi füg­get­len­sé­gé­ből és szu­ve­re­ni­tá­sá­ból?”

A Mar­shall-terv ki­hir­de­té­se kap­csán kiala­kult vál­ság volt az el­ső je­len­tő­sebb nyil­vá­nos konf­lik­tus a szov­jet–ame­ri­kai kap­cso­la­tok­ban, ami­kor már egy­mást ke­zel­ték el­len­fél­ként. Egy­részt a szov­jet ve­ze­tés a há­bo­rú utá­ni sta­tus quo meg­sér­té­se­ként, a meg­szállt nyu­ga­ti or­szá­gok ame­ri­kai alá­ve­té­se­ként, sa­ját fe­le­lős­sé­gi te­rü­le­té­re va­ló be­tö­ré­si kí­sér­let­ként ér­té­kel­te ezt a kez­de­mé­nye­zést, más­részt szem­be­sül­nie kel­lett az­zal a ténnyel, hogy a se­gé­lyek öt­le­te igen­csak po­zi­tív vissz­hang­ra lelt ezek­nél a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai kor­mány­za­tok­nál. Moszk­va et­től kezd­ve a kom­mu­nis­ta pár­tok ad­dig kiala­kí­tott po­zí­cióit ki­hasz­nál­va, azok be­fo­lyá­sát üte­me­sen szé­le­sít­ve szer­vez­te meg a ha­ta­lom­át­vé­telt és ala­kí­tot­ta ki a blok­kot. Va­ló­szí­nű­leg a kér­dés­ben leg­to­vább ma­kacs­ko­dó Jan Ma­sa­ryk cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­ter fog­lal­ta össze leg­szem­lé­le­te­seb­ben a Kreml­ben ka­pott szi­go­rú dor­gá­lás után a szov­jet ál­lás­pont­ban vég­be­ment gyö­ke­res vál­to­zás lé­nye­gét: „mint sza­bad mi­nisz­ter utaz­tam Moszk­vá­ba, és mint sztá­li­ni la­káj tér­tem vissza!” Et­től kezd­ve fo­ko­za­to­san szű­kí­tet­ték ezen or­szá­gok moz­gás­te­rét, és fo­lya­ma­to­san az elő­tér­be tol­ták a he­lyi kom­mu­nis­ta pár­to­kat. Az 1947. szep­tem­be­ri Zsda­nov-­be­széd, a szov­jet blokk lét­re­ho­zá­sá­nak ideo­ló­giai megala­po­zá­sa vég­képp egyér­tel­mű­sí­tet­te ezt a moszk­vai for­du­la­tot.

A szu­per­ha­tal­mi­ság az ideo­ló­giá­ban

A vi­lág­há­bo­rú utá­ni szov­jet ideo­ló­gia egyik köz­pon­ti kér­dé­se a kom­mu­niz­mus­ba va­ló át­me­net prob­lé­má­ja ma­radt. Jel­lem­ző a kér­dés kö­rü­li bi­zony­ta­lan­ság­ra, hogy ezen át­me­net főbb is­mér­veit és üte­me­zé­sét csak 1961-ben, a XXII. kong­resszu­son el­fo­ga­dott hrus­cso­vi párt­prog­ram­ban fek­tet­ték le. A kom­mu­niz­mus­ba va­ló át­me­net eb­ben a meg­fo­gal­ma­zás­ban min­den te­kin­tet­ben ma­gán hor­doz­ta a szu­per­ha­tal­mak kö­zöt­ti ver­sen­gés jel­lem­vo­ná­sait. Nem vé­let­len, hogy an­nak főbb mér­föld­kö­veit az Egye­sült Ál­la­mok ter­me­lé­si mu­ta­tói­nak szá­za­lé­kai­ban ha­tá­roz­ták meg. Így 1970-re felül kí­ván­ták múl­ni az Egye­sült Ál­la­mok össze­sí­tett ipa­ri, il­let­ve egy fő­re ju­tó me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lé­si mu­ta­tóit, sőt, húsz év alatt az ipar ter­me­lé­keny­sé­gét az ame­ri­kai két­sze­re­sé­re sze­ret­ték vol­na emel­ni.

Ugyanak­kor a kom­mu­niz­mus épí­té­sé­nek ilyen, a hi­deg­há­bo­rú kö­ze­gé­be he­lye­zett ér­tel­me­zé­se ko­ránt­sem volt a kez­de­tek­től jel­lem­ző. Már csak azért sem, mert az „ug­rás a kom­mu­niz­mus­ba” jel­sza­va már sok­kal ko­ráb­ban, az 1939-es XVIII. kong­resszu­son fel­buk­kant, és Sztá­lin sze­mé­lyi tit­ká­ra már ek­kor megad­ta az át­me­net­hez szük­sé­ges idő­sza­kot: „Pár­tunk­nak a szo­cia­liz­mus épí­té­se ér­de­ké­ben foly­ta­tott húsz­éves mun­ká­ja már meg­hoz­ta ered­mé­nyét – felépí­tet­tük a szo­cia­lis­ta tár­sa­dal­mat. Még húsz év mun­ka meg­hoz­za an­nak leg­ma­ga­sabb fo­kát – a kom­mu­nis­ta tár­sa­dal­mat.”

A há­bo­rú je­len­tet­te kény­szer­szü­net után vi­szony­lag ha­mar fel­buk­kant az új párt­prog­ram öt­le­te, amely­ben a szo­cia­liz­must felépí­tett­nek nyil­vá­ní­ta­nák, míg a kom­mu­niz­mus táv­la­tait elér­he­tő kö­zel­ség­be emel­nék. A leg­főbb prob­lé­má­vá ez­zel kap­cso­lat­ban a kom­mu­nis­ta épí­tés is­mér­vei­nek de­fi­niá­lat­lan­sá­ga, il­let­ve a kom­mu­niz­mus és az ál­lam vi­szo­nya vált. Te­kin­tet­tel a kér­dés je­len­tő­sé­gé­re, mind­két vo­nat­ko­zás­ban a leg­na­gyobb le­ni­ni ta­nít­vány, Sztá­lin út­mu­ta­tá­sá­ra volt szük­ség.

Sztá­lin 1952 ok­tó­be­ré­ben, a XIX. párt­kong­resszus elő­es­té­jén meg­je­lent, A szo­cia­liz­mus gaz­da­sá­gi prob­lé­mái a Szov­jetunió­ban cí­mű cik­ké­ben fek­te­tett le pár alap­ve­tést e kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­ra. Eb­ben a ta­nul­mány­ban nem­csak ki­je­len­tet­te, hogy a kom­mu­niz­mus felépít­he­tő ka­pi­ta­lis­ta kör­nye­zet­ben is, de ho­má­lyo­san fel­vá­zol­ta azo­kat a gaz­da­sá­gi fel­té­te­le­ket is, ame­lyek mel­lett ez be­kö­vet­kez­het. Mindazonál­tal a XIX. kong­resszus so­rán nem fo­gad­tak el új prog­ra­mot, ami­nek egyik leg­főbb oka a gaz­da­sá­gi kér­dé­sek ki­mun­ká­lat­lan­sá­ga mel­lett az ál­lam el­ha­lá­sá­ról val­lott ideo­ló­giai dog­ma prob­lé­má­ja volt, ugyanis a sztá­li­ni re­zsim­nek nem fe­lelt meg egy ilyen ví­zió.

A kom­mu­niz­mus vi­szo­nyai kö­zött az ál­lam meg­lé­té­re a leg­főbb in­do­kot a ka­pi­ta­lis­ta, im­pe­ria­lis­ta kör­nye­zet­ben vél­ték meg­lel­ni az ideo­ló­gu­sok. Az el­len­sé­ges ideo­ló­giai, ka­to­nai, gaz­da­sá­gi kör­nye­zet­ben in­do­kol­ha­tó­nak tűnt az ál­lam el­ha­lá­sá­ról szó­ló ta­nok hát­tér­be szo­rí­tá­sa. „A szo­cia­lis­ta ál­lam­ra vo­nat­ko­zó sztá­li­ni ta­ní­tás an­nál is na­gyobb je­len­tő­ség­gel bír – fo­gal­maz­ta meg Vi­sinsz­kij 1947-ben –, hogy vé­get vet az ál­la­munk sze­re­pé­ről, a me­cha­niz­mu­sai­ról, a fel­de­rí­té­sé­ről val­lott le­ki­csiny­lő vé­le­mé­nyek­nek, ame­lyek sze­rint mindezek­nek va­la­mi­kor ha­ma­ro­san a mú­zeum­ban len­ne a he­lyük. Az er­ről foly­ta­tott lo­cso­gás­ból jól ki­hal­lat­sza­nak a troc­kis­ta–bu­ha­ri­ni­sta áru­lók sza­bo­tőr-pro­vo­ka­tív el­mé­le­tei­nek fel­hang­jai.”

Ez ter­mé­sze­te­sen nem szá­mí­tott új gon­do­lat­nak, sőt az 1929-es sztá­li­ni ál­lam­for­ra­da­lom köz­pon­ti esz­mé­je volt. Mindazonál­tal míg a szo­cia­lis­ta ál­lam­nak vol­tak nép­ne­ve­lő, gaz­da­sá­gi funk­ciói is, ad­dig a kom­mu­nis­ta épí­tés kor­sza­ká­ban egy­re na­gyobb je­len­tő­ség­re tett szert a kül­ső – és nem bel­ső – el­len­sé­gek­kel va­ló küz­de­lem. Ugyanak­kor jel­lem­ző a sztá­li­ni kor­szak „óva­tos­sá­gá­ra”, hogy eb­ben az idő­szak­ban nem nyil­vá­ní­tot­ták a szo­cia­liz­must felépí­tett­nek. A ké­ső sztá­li­ni kor­szak cent­ra­li­zá­ciós po­li­ti­ká­já­nak sok­kal in­kább meg­fe­lelt a foly­to­nos­ság, sem­mint az ideo­ló­giai szem­pont­ból két­ség­te­le­nül koc­ká­za­tos ce­zú­ra vál­la­lá­sa.

Orosz na­cio­na­liz­mus, szov­jet pat­rio­tiz­mus

A kom­mu­nis­ta ideo­ló­gia mel­lett a szov­jet ál­lam új gon­do­la­ti tar­ta­lé­ko­kat is lelt a tár­sa­da­lom moz­gó­sí­tá­sá­ra. Na­gyon ér­de­kes je­len­ség, hogy mi­köz­ben Moszk­va ki­fe­je­zet­ten in­ter­na­cio­na­lis­ta mezt öltött a kül­vi­lág fe­lé, meg­szer­vez­te és szo­ros­ra von­ta a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai test­vér­re­zsi­me­ket, kiala­kí­tot­ta a tá­bor­lo­gi­kát, ad­dig be­fe­lé, a szov­jet tár­sa­da­lom irá­nyá­ban min­den ko­ráb­bi­nál na­gyobb hang­súlyt ka­pott a pro­pa­gan­dá­ban a szov­jet pat­rio­tiz­mus, il­let­ve a ja­va­részt orosz or­na­men­ti­ká­jú na­cio­na­liz­mus. Mindezen je­len­sé­gek már a har­min­cas évek vé­gén fel­buk­kan­tak, a szov­jet pan­teon­ba las­san el­kezd­tek vissza­szi­vá­rog­ni az orosz kö­zép­kor hő­sei, de csak a hon­vé­dő há­bo­rú kény­sze­ré­ben vál­tak ezek a je­gyek ál­ta­lá­nos­sá és mar­káns­sá. Azon­ban a há­bo­rút kö­ve­tő sztá­li­ni idő­szak­ban nem­csak fenn­ma­radt a szov­jet ha­za­fi­ság mint a pro­pa­gan­da egyik kulcs­fon­tos­sá­gú ele­me, de si­ke­rült beil­lesz­te­ni az ideo­ló­gia rend­sze­ré­be is. Így az orosz nem­zet egy­re in­kább a kom­mu­niz­mus­ra haj­la­mo­sabb, az ide­gen el­nyo­más el­len a töb­bi nem­zet­nél na­gyobb el­szánt­ság­gal és si­ker­rel küz­dő nép jel­lem­vo­ná­sait vet­te fel, amely­nek már-már mintegy kül­de­té­se a szo­cia­lis­ta épí­tés min­tá­já­vá és terjesz­tő­jé­vé vál­ni a vi­lá­gon. En­nek meg­fe­le­lően a film­mű­vé­szet­ben, az iro­da­lom­ban, a kul­tú­ra egyéb te­rü­le­tein az orosz, a szov­jet em­ber egy­re in­kább a kom­mu­niz­mus ki­vá­lasz­tott zász­ló­vi­vő­jé­vé ala­kult, aki si­ker­rel ve­szi fel a har­cot a koz­mo­po­li­tiz­mus és a bur­zsoá rab­ság el­len.

Két­ség­te­len ugyanak­kor, hogy az orosz na­cio­na­liz­mus prog­ram­ját sok te­kin­tet­ben kielé­gí­tet­te a ké­ső sztá­li­ni Szov­jetunió. Nem­csak lét­re­ho­zott egy, a nyu­ga­ti­tól mar­kán­san kü­lön­bö­ző, az­zal sok pon­ton szem­ben ál­ló rend­szert, lát­vá­nyos gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai si­ke­re­ket ara­tott, de a szov­jet ha­tá­ro­kat ad­dig so­ha nem lá­tott mé­re­tek­ben ter­jesz­tet­te ki, pél­dát­lan stra­té­giai po­zí­ciók­ra tett szert. Mindezek igen­csak egy­be­cseng­tek a na­cio­na­lis­ta tá­bor ja­va ré­szé­nek kö­ve­te­lé­sei­vel. Nem vé­let­len, hogy az emig­ráns kö­rök – legin­kább az eu­rá­zsiai is­ko­la hí­vei – már a har­min­cas évek fo­lya­mán egy­re in­kább el­fo­gad­ták a sztá­li­ni Szov­jetuniót.

A szov­jet pat­rio­tiz­mus tér­nye­ré­sé­vel pár­hu­za­mo­san vol­tak a kom­mu­niz­mus­sal ke­vés­bé összeegyez­tet­he­tő kér­dé­sek is, ame­lyek ese­té­ben a sztá­li­ni ve­ze­tés fel­vál­lalt bi­zo­nyos konf­ron­tá­ció­kat az ideo­ló­giá­val és a moz­ga­lom­mal. Ilyen volt pél­dául a pra­vo­szláv egy­ház ügye. Az ál­lam és az egy­ház ki­bé­kü­lé­sé­nek a kez­de­te is a hon­vé­dő há­bo­rú idő­sza­ká­ra esett. A pra­vo­szláv egy­ház ak­tív részt­ve­vő­je volt a há­bo­rús erő­fe­szí­té­sek­nek, mintegy 200 mil­lió ru­bel­lel já­rult hoz­zá a Vö­rös Had­se­reg győ­zel­mé­hez. En­nek elis­me­ré­séül jött lét­re Sztá­lin és az egy­há­zi ve­ze­tés 1943. szep­tem­be­ri ta­lál­ko­zó­ja, amely mintegy le­ga­li­zál­ta, ál­la­mi­lag is elis­mer­te a pra­vo­szláv klé­rus je­len­tő­sé­gét és sze­re­pét. A ta­lál­ko­zó ered­mé­nye­ként nem­csak le­ga­li­zál­ták a pra­vo­szláv egy­há­zat, de az je­len­tős en­ged­mé­nyek­ben és tá­mo­ga­tás­ban is ré­sze­sült. Ha­ma­ro­san el­fo­gad­ták az egy­ház sza­bály­za­tát, pát­riár­kát vá­lasz­tot­tak, il­let­ve az ál­lam je­len­tő­sebb mű­em­lék­vé­del­mi és -hely­reál­lí­tá­si prog­ra­mot fo­ga­dott el, bő­ví­tet­ték a pra­vo­szláv ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek há­ló­za­tát. A legin­kább meg­le­pő azon­ban, hogy az egy­ház irá­nyá­ban foly­ta­tott tá­mo­ga­tó po­li­ti­ka egyál­ta­lán nem szűnt meg a vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­ző­dé­sé­vel, ha­nem a sztá­li­ni idő­szak vé­géig vál­to­zat­lan ma­radt.

En­nek va­ló­szí­nű oka, hogy a pra­vo­szláv egy­ház na­gyon jól il­lesz­ke­dett a hi­deg­há­bo­rú vi­szo­nyai­ba. A Va­ti­kán­nal, il­let­ve a Szent­szé­ket tá­mo­ga­tó nyu­ga­ti ha­tal­mak­kal meg­lé­vő konf­lik­tu­sos vi­szony ele­ve kö­zös el­len­ség­ké­pet biz­to­sí­tott az egy­ház és az ál­lam szá­má­ra. A val­lá­si kö­rök­kel va­ló kiegye­zés ugyan­csak ko­hé­ziós erőt biz­to­sí­tott a blokk pra­vo­szláv or­szá­gai­ban, nem be­szél­ve az azon kí­vü­li or­szá­gok­ról. Így az egy­ház a sztá­li­ni idő­szak­ban egy­faj­ta kül­po­li­ti­kai funk­ciót is be­töl­tött. Csak 1945–46-ban mintegy 17 de­le­gá­ciót kül­dött Eu­ró­pa és a Kö­zel-Ke­let kü­lön­bö­ző or­szá­gai­ba, míg 13-at fo­ga­dott. Ugyanak­kor ez a po­li­ti­ka ért­he­tő okok­ból meg­döb­be­nést és el­lenér­zést vál­tott ki a párt­tag­ság és az ap­pa­rá­tus je­len­tős ré­szé­ben. Vi­szony­lag ma­gas szin­ten is ki­fo­gá­sol­ták a pó­pák presz­tí­zsé­nek, a ke­resz­te­lé­sek szá­má­nak nö­ve­ke­dé­sét, akár­csak az egy­ház­nak jut­ta­tott ál­la­mi tá­mo­ga­tá­so­kat. Azon­ban a hi­deg­há­bo­rú vi­szo­nyai kö­zött, az orosz nagy­ha­tal­mi­ság je­gyei­nek erő­sí­té­se­kor Sztá­lin fel­tét­le­nül igényt tar­tott a pra­vo­szláv egy­ház ka­rak­te­res, emb­le­ma­ti­kus sze­re­pé­re.

A béke nyertese – A szov­jet ha­di­ipar

A hon­vé­dő há­bo­rú ide­jén kény­sze­rűen és kü­lö­nö­sebb rend­szer, kon­cep­ció nél­kül ha­di­ter­me­lés­re átál­lí­tott szov­jet gaz­da­ság a vi­lág­há­bo­rú vé­gé­re vál­ság­ba ju­tott. Az 1945-ös össz­ter­mék még a szov­jet terv­hi­va­tal ada­tai alap­ján is je­len­tős mér­ték­ben, mintegy 10%-kal visszaesett. Az el­ső „bé­ke­év” ilyen so­vány ered­mé­nye nem ma­gya­ráz­ha­tó pusz­tán a de­mo­bi­li­zá­ció át­me­ne­ti ha­tá­sá­val. A vi­lág­há­bo­rú ide­jén a ko­ráb­bi 20%-os be­fek­te­té­si rá­ta a nem­ze­ti össz­ter­mék mindössze 1%-ára esett vissza, ami ön­ma­gá­ban még csak a há­bo­rús rom­bo­lá­sok tö­re­dé­ké­nek a hely­reál­lí­tá­sá­ra sem volt ele­gen­dő. Ez az esz­köz­ál­lo­mány szin­te tel­jes amor­ti­zá­ció­já­hoz, a fej­lesz­té­sek el­ma­ra­dá­sá­hoz ve­ze­tett, ami­nek kö­vet­kez­mé­nyei épp a negy­ve­nes évek kö­ze­pén mu­tat­koz­tak meg. A szov­jet ha­di­gaz­da­ság­ról a bé­ke­ter­me­lés­re va­ló vissza­té­rés­nek te­hát a leg­sú­lyo­sabb gaz­da­sá­gi krí­zis kö­ze­pet­te kel­lett be­kö­vet­kez­nie. Mindez nem­csak a há­bo­rú ide­jén be­ve­ze­tett szi­go­rí­tá­sok, jegy­rend­szer el­tör­lé­sé­hez kap­cso­ló­dó re­mé­nye­ket fosz­lat­ta szét, de ép­pen az ál­la­mi el­lenőr­zés, sze­rep­vál­la­lás nö­ve­ke­dé­sé­hez ve­ze­tett. Az 1946-os éh­ín­ség, a pénz­re­form, az ipa­ri ter­me­lés átala­kí­tá­sa, a re­konst­ruk­ció vé­ghez­vi­te­le mind-mind köz­pon­ti irá­nyí­tást és szer­ve­zést fel­té­te­le­zett. En­nek meg­fe­le­lően a há­bo­rút kö­ve­tő és a la­kos­ság ál­tal is várt de­re­gu­lá­ció he­lyett épp­hogy egy ki­sebb köz­pon­to­sí­tá­si hul­lám zaj­lott le. Ez sok te­kin­tet­ben meg­könnyí­tet­te a ké­sőb­bi hi­deg­há­bo­rús fegy­ver­ke­zé­si haj­szá­ba va­ló zök­ke­nő­men­tes beil­lesz­ke­dést.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő cent­ra­li­zá­ció egyik fő nyer­te­sé­vé a ha­di­ipar vált. A Szov­jetunió ese­té­ben mind­máig nem is­mer­tek a nyu­ga­tiak­hoz ha­son­ló, na­gyobb mér­vű le­sze­re­lé­si, kon­ver­ziós el­kép­ze­lé­sek, fel­te­he­tő­leg ilye­nek nem is lé­tez­tek. Két­ség­te­len, hogy a há­bo­rú után je­len­tő­sen csök­ken­tet­ték a Vö­rös Had­se­reg lét­szá­mát, mér­sé­kel­ték a meg­lé­vő ka­to­nai esz­köz­ál­lo­mányt. Az 1945 nya­rán 11,3 mil­liós lét­szá­mot 1948 kö­ze­pé­re 2,8 mil­lió fő­re csök­ken­tet­ték. A had­se­reg mintegy száz­öt­ven­ezer te­her- és sze­mély­gép­ko­csit, egy­mil­lió lo­vat adott a ci­vil ter­me­lés­nek. Mindamel­lett már a kez­de­tek­től fog­va tö­re­ked­tek az új ka­to­nai fej­lesz­té­sek men­tén mo­der­ni­zál­ni a had­erőt. A há­bo­rú idő­sza­ká­ban lét­re­jött ha­di­ipa­ri struk­tú­ra, il­let­ve az eh­hez kap­cso­ló­dó igen­csak ha­té­kony és gyors gaz­da­ság­po­li­ti­kai dön­tés­ho­za­tal egy­for­mán fenn­ma­radt a szov­jet kor­szak egész to­váb­bi idő­sza­ká­ban.

A ha­di­ipa­ri fej­lesz­té­se­ket há­rom, kü­lön er­re a cél­ra lét­re­ho­zott spe­ciá­lis bi­zott­ság felügyel­te. A Be­ri­ja ve­ze­té­sé­vel mű­kö­dő cso­port alá tar­to­zott a nuk­leá­ris prob­le­ma­ti­ka és az atom­bom­ba előál­lí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó prog­ram, a Ma­len­kov el­nök­le­té­vel ve­ze­tett bi­zott­ság fog­lal­ko­zott a su­gár­haj­tá­sú re­pü­lő­gé­pek ki­fej­lesz­té­sé­vel, míg a Sza­bu­rov felügyel­te tes­tü­let a ra­dar­tech­no­ló­gia mo­der­ni­zá­lá­sá­val. Ezek a bi­zott­sá­gok telj­ha­tal­mat él­vez­tek a gaz­da­ság min­den te­rü­le­tén. Nem vé­let­len, hogy a köz­vet­le­nül a há­bo­rú vé­gén­-u­tán ki­vá­lasz­tott irá­nyok men­tén szin­te az egész szov­jet had­erőt le­cse­rél­ték a negy­ve­nes évek vé­gé­re. 1949 nya­rá­ra iszo­nya­tos erő­fe­szí­té­sek ré­vén el­ké­szült az el­ső szov­jet kí­sér­le­ti atom­bom­ba, a lé­gie­rő 65%-át 1950-re már su­gár­haj­tá­sú re­pü­lő­gé­pek al­kot­ták. 1949-re gé­pe­sí­tet­ték szin­te az egész had­se­re­get, a vé­de­lem ge­rin­cét adó lö­vész­ha­dosz­tá­lyok jár­mű­ál­lo­má­nyát több mint meg­há­rom­szo­roz­ták. Mindezt csak az erő­for­rá­sok arány­ta­lan össz­pon­to­sí­tá­sa és a pol­gá­ri ter­me­lés ha­di­ipar alá ren­de­lé­se ré­vén tud­ták elér­ni.

Megjelent a Rubicon 2002/9-10. lapszámában

Szeretne többet megtudni a hidegháború történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

Előző cikk Szabad Európa Rádió: A felszabadítási stratégia csődje
Következő cikk Az európai integráció és az amerikai katonai jelenlét