Az Európa-gondolat és a hidegháború

Borhi László

A világ számára néhány éve Európa egyet jelentett Nyugat-Európával, míg Kelet-Európát gyakran lefelejtették Európa térképéről. Miközben lerakták az Európa-ház alapjait, Európa kettészakadt.A hidegháború Arthur Schlesinger amerikai történész szerint két mereven szembenálló blokk közötti élethalálharc volt a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetésével.

Ez az értelmezés továbbfejleszti George Kennan – ismert amerikai diplomata és politológus – meghatározását, amely a hidegháborút szovjet–amerikai ellentétként fogja fel. Ám a második világháború után Nyugat és Kelet között kialakult ellenségeskedés nem írható le pusztán történeti megközelítésben: vizsgálatakor szociológiai szempontoknak is helyet kell kapniuk. Talán egyedülálló jelenség a történelemben, hogy a világ két térsége között minimálisra csökkenjenek a korábban meglévő politikai, gazdasági, tudományos és kulturális kapcsolatok, s szinte megszűnjön a tudományos információ, valamint a tőke és az áru kölcsönös áramlása. E különös vesztegzár ma már a múlté, ám a sok évtizedes elszigeteltség maradandó nyomokat hagyott Kelet-Európa testén.

A nagy válság tanulsága

A mára létrejött gazdasági integráció nem pusztán a nyugat-európai országok erőfeszítéseinek a gyümölcse. Sikerét az Egyesült Államok politikája segítette elő. A gazdasági integrációra való törekvés eszmei alapja az az – egyébként vitatott – liberális elképzelés, amely szerint a különböző országok közti politikai harmónia forrása a gazdasági együttműködésük nyomán kialakuló interdependencia, azaz kölcsönös függőség. A liberális közgazdasági elméletek a második világháború után nagy hatást gyakoroltak az amerikai gondolkodásra. Amerikában úgy vélték, hogy a második világháború egyik legfőbb oka az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság volt, melynek katasztrofálissá válását a gazdasági nacionalizmus idézte elő. Az első világháború következménye volt, hogy az állam Európa sok országában mind nagyobb szerepet vállalt a pénzügyi rendszer alakításában, és kezébe vette a nemzetgazdaság irányítását. Ez a liberális elveken nyugvó világgazdasági rendszer szétforgácsolódásához vezetett.

A Nagy Válságot az idézte elő, hogy a hanyatló Anglia már nem, az egyre erősödő Egyesült Államok pedig még nem volt képes vezető szerepet játszani a világ kereskedelmi és pénzügyi politikájában. S bár az USA volt a világ legnagyobb hitelezője, az amerikai defláció az egész világon pénzhiányt és válságot teremtett. A világgazdasági anarchia pedig lehetővé tette, hogy egyes államok nacionalista, másokkal szemben ellenséges gazdaságpolitikát folytassanak. Ahogy a politológus Robert Gilipin írja, „a New Deal, a fasizmus (és) a nácizmus többre értékelte a belpolitikai autonómiát és az anarchiát, mint a liberális internacionalizmust.” Így hát beköszöntött a gazdasági ellenségeskedés káros korszaka: a saját érdekeikért körömszakadtukig harcoló sterling-, arany- és dollártömbök meg az önellátásra törekvő birodalmak (Németország és Japán) világa: A Föld országai egymás ellenében törekedtek gazdasági problémáik megoldására.

A második világháború után a nyugati hatalmak általában két gazdasági célt tűztek maguk elé: a kormány gazdasági életbe avatkozásával a jóléti állam megteremtését (pl. a Beveridge-terv Angliában) és a stabil világgazdasági rendszer létrehozását. Ez utóbbival kívánták megakadályozni a harmincas évek gazdasági nacionalizmusának visszatérését. Már az 1944-ben megtartott Bretton–Woods-i konferencia is ezt a célt szolgálta. Az itt elfogadott rendszer biztosította az egyes országok nagymérvű szabadságát nemzeti gazdaságpolitikájuk kidolgozásában, ugyanakkor fix árfolyamok megállapításával gátat szabott a harmincas évekre jellemző, romboló hatású devizaleértékeléseknek. A rendszer működésének ellenőrzésére és a kifizetési mérleg hiánnyal küszködő országok kölcsönökkel való támogatására létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot (IMF).

Európa átszervezése

Az állam gazdasági önállóságára és a stabil nemzetközi gazdasági rendszer megteremtésére irányuló – s egymásnak ellentmondó – törekvéseket a deficit nemzetközi kezelésével és az átváltási árfolyamok módosításával valósították meg. A Bretton–Woods-i rendszer kompromisszumot alakított ki a nemzetgazdaságok és a nemzetközi gazdaság között. Kidolgozói – a világhírű angol közgazdász M. Keynes és az amerikai H. D. White – egyszerre akarták megakadályozni a nemzetgazdaságok alárendelődését a világgazdaságnak, valamint azt, hogy a nemzetközi stabilitás egyes országok belpolitikájának a függvénye legyen. Ezért az állam – tevékenységének nemzetközi szabályozása mellett – viszonylag jelentős szerepet kapott, elsősorban a teljes foglalkoztatás biztosítására.

A nemzetközi pénzügyi rendszer funkciója kettős volt: egyrészt a kereskedelmi ügyletekhez szükséges fizetőképességet biztosította (fix átváltási árfolyamok dollárhoz kötése), másrészt lehetőséget nyújtott a fizetési mérleg javítására. Ezek az intézkedések elvben hosszú időre jóleső elégedettséggel töltötték volna el a Nyugat vezető közgazdászait. A háború utáni keleti fejlemények folytán azonban már e körültekintő lépések sem biztosíthatták a gazdasági kapcsolatok harmóniáját: új szempontok figyelembevételére volt szükség.

1947-ben az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában úgy látták, hogy a Szovjetunió Nyugat-Európát fenyegető terjeszkedő politikát folytat. Nem katonai támadástól, hanem a szovjet irányítás alatt álló nyugat-európai kommunista pártok fokozódó tevékenységének hatásáról tartottak. A nyugat-európai országok gazdasági helyzete 1947-ben válságosra fordult. Félő volt, hogy Olaszországban vagy Franciaországban a hangulatot kihasználó kommunista pártok magukhoz ragadják a hatalmat. Ennek elkerülésére született a Marshall-terv, más néven Európai Rekonstrukciós Program (ERP).

A program keretében adott 17 milliárd dollárnál is fontosabb volt azonban az a politikai tevékenység, amelyet az Egyesült Államok Európa átszervezésének érdekében ettől fogva kifejtett. A terv eredetileg egész Európát vette célba, ám mivel a Szovjetunió és – szovjet nyomásra – Kelet-Európa elutasította, ezeket sem a segély, sem az integráció előnyeit nem élvezhették. Az integrációs program kettős célt tűzött ki: Nyugat-Európából olyan gazdasági egységet kívánt formálni, amely biztosítja a térség egészének gazdasági növekedését, képes felvenni a lépést az Egyesült Államokkal – és ellenáll a szovjet nyomásnak. Egy olyan egységes piac létrejöttéhez, amelyben a termékek szabadon áramlanak, s eltűnnek a fizetést gátló pénzügyi akadályok és a vámhatárok is, meg kellett oldani a nyugat-európai országok politikai konfliktusait, és egységesíteni kellett a térség gazdaságát.

Az egyesülés folyamata

A legnehezebb feladat a kereskedelem liberalizálása volt, mivel az európai országok dollárhiánnyal küszködtek. Például Anglia 1949-ben már a gazdasági összeomlás szélén áll a dollárhiány miatt. Ezért a sterling-elszámolású tömb (Nemzetközösség) felől a dollártömb felé kellett irányítani exportját, áruit pedig a font leértékelésével és az angol ipar átalakításával kellett versenyképessé tennie – vállalva az ezekkel járó szociális feszültségeket is. Franciaországnak bele kellett egyeznie Nyugat-Németország Európába integrálásába.

További fontos teendő volt az egyes országok között gazdasági okokból kialakuló konfliktusok kiküszöbölése. Ennek érdekében a gazdasági érdekek összehangolását és bizonyos gazdaságpolitikai döntések meghozatalának jogát nemzetek fölötti szervezetek kezébe adták. Az egyesülés első lépéseként létrehozták az OEEC-t, amely a termékek szabad áramlását gátló kvóta-szigorítások eltörlésével, majd az Európán belüli fizetési rendről szóló megegyezéssel segítette elő az európai gazdasági együttműködést. A következő lépés megtétele már a nemzeti önállóság bizonyos mértékű korlátozásával járt. Ezt a lépést a Schuman-terv jelentette.

A francia külügyminiszter azt javasolta, hogy a francia és a német szén- és acéltermelést helyezzék nemzetközi ellenőrzés alá, s egyben hozzanak létre egy szén- és acélközösséget, melyhez csatlakozhatnak más európai országok is. A közösség létre is jött: kiegyenlítették a termelés versenyfeltételeit, és meghatározták a termelési arányokat. Az árkülönbségek kiegyenlítésére külön pénzügyi mechanizmus született. A cél – Jean Monnet szavaival – a nemzeti önállóság megtörése volt egy olyan keskeny fronton, hogy az lehetővé tegye a megegyezést. Főhatóság alakult, amelynek döntései minden tagországra nézve kötelezőek voltak. Anglia elutasította a részvételt, azzal a magyarázattal, hogy nem kér egy nemzetek feletti szervezet ráerőszakolt döntéseiből. A létrejött közösség ennek ellenére is az európai föderációra törekvés első eredményének bizonyult, s szervezeti felépítése az 1957-ben aláírt Római Szerződéssel létrehozott rendszer mintájául szolgált.

A Római Szerződés célja a nyugat-európai országok harmonikus fejlődésének elősegítése, gazdasági terjeszkedésük kiegyensúlyozottá tétele, életszínvonaluk emelése és stabilitásuk növelése volt. Ezek érdekében eltörölték az áruk exportját gátló vámokat és mennyiségi korlátozásokat. Harmadik országokkal szemben közös vám- és kereskedelempolitika alkalmazására tértek át, és lebontották az emberek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását gátló akadályokat. Közös mezőgazdasági és szállítási politikát fogadtak el, és felállították az Európai Beruházási Bankot. Végül, de nem utolsósorban közös európai intézményeket hoztak létre (Európa Parlament, Európa Tanács), s ezekkel megteremtették a jövendő egységes Európa alapintézményeit.

Az 1957-ig terjedő időszakban az európai fellendülés feltételeit katonailag és gazdaságilag egyaránt az Egyesült Államok biztosította. A világ gazdasági növekedésének az amerikai gazdaság volt a motorja: az amerikai dollár kiáramlása biztosította a kereskedelem kerekeit zsírozó fizetőképességet. Az Egyesült Államok tőkét adott az európai és japán importhoz, és vállalta a tartós fizetésieszköz-hiányban szenvedő országok fizetési mérlegének javítását. Elnézte egyúttal, hogy Nyugat-Európa és Japán védővámot alkalmazzon az amerikai termékekkel szemben, miközben korlátozta a feléjük irányuló exportját, és megkönnyítette termékeik bevitelét saját piacára. Mindezt az tette lehetővé, hogy az Egyesült Államok fizetési mérlege ebben az időszakban végig pozitív volt.

Kelet-Európa elszigetelése

A nyugati világban politikai egyezség született, amelynek értelmében az Egyesült Államok vállalta a kommunizmus terjedésének feltartóztatását, Nyugat-Európa és Japán pedig elfogadta az Egyesült Államok politikai és gazdasági vezető szerepét. George Kennan 1947-ben, a Marshall-terv meghirdetése után úgy vélekedett, hogy az nem egységesíteni, hanem megosztani fogja Európát. Kelet-Európa gazdasági elszigetelődését azonban két, azonos irányba ható tényező okozta. Egyrészt a szovjet tömb önellátásra berendezkedő gazdaságpolitikát hirdetett meg, s tudatosan törekedett a Nyugattal fennálló kapcsolatok felszámolására. Másrészt az Egyesült Államok a Marshall-terv elutasításának és Kelet-Európa politikai fejleményeinek hatására 1948-tól ellenséges országok homogén tömbjeként szemlélte a térséget, ettől kezdve biztonságpolitikája részeként kezelte gazdaságpolitikáját.

1948-tól katonai cikkeket semmilyen körülmények között nem lehetett Kelet-Európába exportálni. A Külügyminisztérium és a Kereskedelmi Minisztérium között sokáig húzódott a vita, hogy milyen szintűek legyenek a további megszorítások: végül a Kereskedelmi Minisztérium szigorúbb exportpolitikai elképzelései győzedelmeskedtek a Külügyminisztérium által képviselt szabadkereskedelmi elvekkel szemben. A kelet-nyugati kereskedelem szintje mélyen a két világháború közötti alá süllyedt. 1952-ben a nyugat-európai és amerikai forgalom mindössze 1,6 százalékát tette ki a szovjet blokk kereskedelmi forgalmának. Kelet-Európa nemcsak a Marshall-terv nyújtotta anyagi előnyöktől fosztotta meg önmagát, hanem az amerikai és nyugat-európai embargó következtében azokat a gépeket és technológiákat sem kapta meg, amelyek Nyugat-Európa gazdasági fellendülését biztosították.

A Truman elnök által 1947-ben meghirdetett feltartóztatás (containment) politikáját gazdasági eszközök alkalmazásával fejlesztették tovább. Nem tűzték célul a kommunizmus kelet-európai hadállásainak felszámolását: ehhez mind a katonai erő, mind a politikai akarat hiányzott. Eredményesen küzdöttek viszont a kommunizmus európai továbbterjedése ellen, és ebben a gazdasági diplomácia nem kis szerepet vállalt.

Az 1952-es választási kampány során a Republikánus Párt az addiginál aktívabb külpolitikát hirdetett meg. Eisenhower és John Foster Dulles a kommunizmus által elfoglalt területek felszabadítását ígérte, a felszabadítás módjának homályban hagyásával. Dulles fogalmazása szerint legfőbb céljuknak a keleti tömb fellazítását tekintették, hogy a kommunista vezérek kénytelenek legyenek felhagyni „förtelmes módszereikkel”. A republikánus kormány azonban a feltartóztatás politikája folytatójának bizonyult. A NATO mellett további szövetségekkel bástyázta körül a Szovjetuniót és Kínát (SEATO, CENTO), és az egyensúly-politika (brinksmanship) elvére helyezkedett. Eszerint az Egyesült Államoknak vékony kötélen kell egyensúlyoznia a háború és béke két pártja között, egy esetleges amerikai támadás lehetőségét illetően állandó kétségek között tartva a Szovjetuniót és Kínát.

Az 1956-os magyar és lengyel események a felszabadítási ígéretek ürességéről tanúskodtak. Az Egyesült Államok jó kötéltáncosnak bizonyult. Egy évvel a Római Szerződés aláírása előtt nemhogy nem kérdőjelezte meg Európa megosztottságát, hanem passzivitásával még áldását is adta annak meghosszabbítására.

Jalta mítosza

Újonnan keletkező hidegháborús irodalmunkban kialakulóban van a hidegháborús időszak bonyolult problémáját végletesen leegyszerűsítő felfogás. Ezek szerint a két szuperhatalom Jaltában felosztotta Európát, majd amikor ez megtörtént, hozzáfogtak a világ felosztásához is. Az elmélet alapja három olyan állítás, amely bizonyos kételyeket ébreszt.

Első állítás: az USA és a Szovjetunió felosztotta Európát.

A jáltai deklaráció szövege ilyen titkos klauzulát nem tartalmaz, Jaltában nem ismertek el semmiféle érdekszférát. Amennyiben mégsem sikerült a Szovjetuniót az általa elfoglalt területek elhagyására kényszeríteni, annak több oka volt:

1. A Szovjetunió viselte a háború megnyerésének döntő terhét, tehát szövetséges volt.

2. Az USA katonai ereje elégtelen lett volna a Szovjetunióval történő szembeszállásra.

3. A Szovjetunió Kelet-Európában katonai jelenlétével kész helyzetet teremtett. A hidegháború pontosan a Kelet-Európa fölötti szovjet-amerikai konfliktus miatt mérgesedett el.

Második állítás: Európa (függetlenségének) elrablása

A kelet-európai szovjet jelenlétről nincs is vita, de mi a helyzet Nyugat-Európával?

1. Az amerikai katonai jelenlét Nyugat-Európában sokkal inkább nyugat-európai döntés volt, mint amerikai.

2. Nyugat-Európa felemelkedését az Egyesült Államok segítette elő hatalmas kölcsönökkel, beruházásokkal, liberális, de Nyugat-Európát privilegizált helyzetbe hozó kereskedelempolitikával. Az európai rekonstrukciós programban és az ezt követő integrációs folyamatban való részvétel bizonyíthatóan autonóm európai döntés volt. Aligha állíthatja bárki is, hogy Nyugat-Európa az USA gazdasági kolóniája lett volna.

3. Nyugat-Európa teljes politikai-katonai függetlenséget élvezett. Franciaország gyarmati háborút vívhatott saját érdekeiért Indokínában és Algériában. Angliával az USA tudta nélkül hajtott végre katonai beavatkozást Szueznél. S ami korántsem elhanyagolható: mind Anglia, mind Franciaország önálló atom ütőerővel rendelkezik.

Harmadik állítás: a világ felosztása.

Tényleges kapcsolat az Egyesült Államok koreai vagy vietnami és a Szovjetunió kubai vagy afganisztáni szerepe között alig található. (Egyébként a koreai háborút Észak-Korea indította el. Sztálin tudtával, de jóváhagyása nélkül.) Ha a Szovjetunió vagy az USA dühödten küzdött volna a világ felosztásáért, akkor egyre többször kellett volna katonai összeütközésbe kerülniük – márpedig ez egyszer sem következett be.

Két olyan különböző berendezkedésű, különböző ideálokkal, történelmi hagyományokkal rendelkező ország, mint az USA és a Szovjetunió, közé egyenlőségjelet tenni nagyon nehéz. A kommunista terjeszkedéstől való rettegés mindenesetre valós volt. Végső érvként pedig: Si duo faciunt idem non est idem, azaz ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz.

Megjelent a Rubicon 1991/9. lapszámában

Szeretne többet megtudni a hidegháború történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

 

Előző cikk A Marshall-terv: Európa újjáépítésének programja
Következő cikk A hidegháború • Bipoláris világ született