Az úri középosztály a dualizmus korában

Az úri középosztály a dualizmus korában

Nagy Ildikó

A kiegyezést követő évtizedekben a kibontakozó tőkés gazdálkodás, a polgárosodás és az urbanizáció hatására átalakult a magyar társadalom szerkezete. A legkarakterisztikusabb változások a társadalom középrétegeiben zajlottak le: lesüllyedők és felemelkedők útja kereszteződött az úri középosztály olvasztótégelyében. Míg az új középosztály származás, vagyon, foglalkozás és műveltség szempontjából egyaránt heterogén társadalmi csoport képét mutatta, annál több volt azonban a hasonló elem a mentalitásban és az életmódban.

A középosztály mint kifejezés már az önkényuralom kori magyar sajtóban felbukkant: az ötvenes évek közepétől – igaz, nem kizárólagosan, de – már használták ezt az elnevezést az arisztokrácia és a „nép” közti társadalmi csoportok jelölésére. A korszak vezető publicistái, Kemény Zsigmond, Török János, Kecskeméthy Aurél, Lauka Gusztáv kulcskérdésnek tekintették az eljövendő polgári Magyarország szempontjából a társadalom szervező erejét jelentő és egyensúlyát biztosító középrend megteremtését.

Az új középosztály összetétele

A legtöbben úgy vélték, hogy az új középosztálynak integrálnia kell a társadalomban meglévő nemesi és polgári elemeket egyaránt. A nemesség polgárosulását és ezáltal társadalmi vezető szerepének megőrzését – akárcsak a reformkorban – a műveltség térhódításától várták, a polgárságot pedig magyarosodása emelhette a középrend részévé. A szerzők a Bach-rendszer bukásáig hasonlónak ítélték meg a polgári és a nemesi középosztály jelentőségét. A hatvanas évek elejétől a magyar nemesség társadalmi presztízse ismét megszilárdult, s a középosztály fogalma egyre inkább azonosult a nemességgel.

Az újabb magyar társadalomtörténeti irodalom három fő ismérvet jelöl meg, amelyek alapvetően jellemzik e csoport tagjait: a társadalmi státus, illetve pozíció, az életmód és a mentalitás. Ezekből következően az úri középosztályhoz tartozás leglényegesebb kritériumai: a nemesi cím, a földbirtok vagy valamilyen állami-törvényhatósági hivatal, mindezek hiányában a tisztes polgári vagyon, a diploma vagy legalább az érettségi bizonyítvány, amely már egyéves önkéntesi szolgálatra jogosítja fel, s ezáltal párbajképessé teszi tulajdonosát.

A középosztály tehát feudális eredetű, nemesi címmel rendelkező, valamint polgári elemeket egyaránt magában foglalt. A nemesi családok egy része, elsősorban a jól működő majorsági gazdasággal rendelkezők a rendszerváltás után is meg tudták őrizni pozíciójukat. A vagyonos középbirtokos nemesség e képviselői a kiegyezés után is a magyar politikai élet legfontosabb kormányzati-igazgatási funkcióit töltötték be.

A már 1848 előtt is erősen differenciált nemesség jelentős része az ötvenes–hatvanas években elveszítette létalapját. A feudalizmus felszámolásakor hozzávetőleg 130-140 ezer nemesi származású család élt az országban, az 1869-ben készült földbirtok-megoszlási kimutatások adatai azonban azt bizonyítják, hogy a föld csak minden ötödik-hatodik család számára biztosította továbbra is a megélhetést.

A birtokát vesztett – a nyolcvanas évektől angol eredetű kifejezéssel gentrynek nevezett – nemesség tagjai kénytelenek voltak a családjuknak egzisztenciát biztosító állás után nézni. A hagyományaiknak megfelelően csak valamilyen „úri” pálya jöhetett számításba, azaz elsősorban azon foglalkozási ágak, amelyekben már 1848 előtt is jelen volt a köznemesség: a politikai pálya, vármegyei hivatal, esetleg a katonatiszti vagy a papi hivatás. Megőrizték idegenkedésüket a nemes számára méltatlannak tartott ipari-kereskedelmi tevékenységtől, s továbbra is élt az a nézet, hogy a fiút legjobb jogásznak adni, elvégre egy jogászból bármi lehet.

Jelentősen növelte a dzsentri lehetőségeit a Tisza Kálmán miniszterelnöksége időszakában létrehozott számos új, állami, megyei, városi bürokratikus szervezet. Az adó- és kataszteri hivatalok, telekkönyvi hatóságok, az új bírósági szervezet további megélhetési lehetőségeket kínált számára. A bürokratikus apparátus egyébként sem volt idegen a rendi keretekhez szokott nemességtől. A közhivatalnoki mellett több értelmiségi jellegű foglalkozási ágban jelentek meg egyre nagyobb számban a nemesi leszármazottak: orvosok, mérnökök, tudósok és művészek kerültek ki közülük.

A századfordulóra megváltozott a középosztály összetétele, folyamatosan emelkedett a polgári elemek száma. Vagyona alapján idetartozónak kezdték tekinteni a mind nagyobb gazdasági szerephez jutó vállalkozói-tulajdonosi réteget, a közép- és kisüzem-tulajdonosokat, háziurakat, tőkepénzeseket, magánzókat stb. Számottevő arányban képviseltették magukat a polgári származásúak a növekvő presztízsű értelmiségben. A középosztály ezen csoportjának másik jellegzetessége, hogy egyre nagyobb számban foglalt magában nem magyar – német, zsidó vagy egyéb etnikumú asszimilálódott – családból származókat, akik integrálódni kívántak a magyar társadalomba.

Státusjelző otthonok

A kortárs szociográfus, Buday Dezső szerint: „Háromszobás lakás, második osztály a vasúton, három tál étel délben: ez a magyar középosztály.” A középosztály a fővárosban az Andrássy úton, a körutakon, a IV., V., VI. kerület három-négyemeletes bérházaiban élt, míg vidéken többnyire saját tulajdonú házban. A közfelfogás szerint a legalább háromezer korona rendszeres évi jövedelemmel rendelkező fiatalember már megnősülhetett, s újdonsült feleségével akár háromszobás lakásba is költözhetett, amely hálószobából, nappaliból és ebédlőből állott. Ha megnövekedett a család létszáma, és a férj jövedelme lehetővé tette, nagyobb lakásba költöztek.

A tehetősek 5–10 szobás otthonaiban már teljesen elkülönült a magán- és a reprezentatív szféra, illetve a háztartás. E lakások többnyire úriszobát (a férfi dolgozószobája), gyermekszobát, valamint a vendégek méltó fogadását biztosító és a család társadalmi helyzetét reprezentáló szalont is foglaltak magukban. A legtöbb pénzt az úriszoba és a szalon berendezésére költötték.

A század vége felé már a fürdőszoba, a vízöblítéses WC, valamint a – többnyire a konyhából nyíló – cselédszoba is a középosztályi otthon nélkülözhetetlen tartozékává vált. Rangot jelzett a cselédek száma is, de legalább egy mindenes cseléd elengedhetetlen volt. A jómódúaknál bejáró-, mosó- és vasalónő dolgozott, a leggazdagabbak pedig szakácsnőt, inast, dadát és nevelőnőt is tartottak.

A középosztály otthonainak berendezését a divatirányzatok határozták meg, a hetvenes években még a biedermeier dominált, egy évtizeddel később már a historizáló-eklektikus jelleg uralkodott, az 1890-es évek derekától a szecesszió hatott leginkább a lakáskultúrára. Ekkortájt már bizonyos eltérések figyelhetők meg a középosztály dzsentri, illetve polgári részének ízlése és igényei között. Utóbbiaknál a szobák funkciói jobban elkülönültek, nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a tisztálkodási és egészségügyi helyiségeknek, jobban vonzódtak a már a funkcionalitás jegyeit is mutató szecessziós és egyéb modern lakberendezési tárgyakhoz.

A férfi háza a világ

Míg a nők életük túlnyomó részét a magánszférában, otthonaik falai között töltötték, addig a férfiak többnyire köztereken tartózkodtak. Ahogy az egyik korabeli illemtankönyvszerző megállapította: „A nő világa a ház, a férfi háza a világ.” A családfő délben elfogyasztotta szokásos háromfogásos ebédjét, amely vendég esetén még egy ételféleséggel kiegészült, ezután kicsit pihent, majd visszatért munkahelyére. A férfiak a munka mellett a szórakozást, a társaságot is a nyilvános szférában találták meg. Kedvelt tartózkodási helyeik a különböző kaszinók, klubok, egyesületek mellett a polgári életmódhoz szervesen hozzátartozó kávéházak voltak. Budapesten a dzsentrik az Országos Kaszinót, a módos polgárok pedig a Lipótvárosi Kaszinót látogatták.

A korszakban a színházat – mint a társasági élet egyik legfontosabb fórumát – férfiak és nők egyaránt szívesen felkeresték. A századfordulón a fővárosi színházak gazdag repertoárral várták a középosztálybeli nézőket. Az ekkortájt válságperiódusát élő, soványka állami szubvencióból tengődő Nemzeti Színház inkább a konzervatív ízlést elégítette ki. Akik modern játékstílusra, az európai színpadok legújabb darabjaira voltak kíváncsiak, és könnyed szórakozásra, némi pikantériára vágytak, azok a korszak két elegáns magánszínházát, a Vígszínházat és a Magyar Színházat keresték fel. Rendkívül népszerűek voltak a zenés darabok, de már nem a vidékről a városba költözött dzsentri vagy a kispolgárság falu utáni nosztalgiáját kielégítő népszínművek, hanem az operettek vonzották a nézőket. A művelt felső középosztály és az értelmiség pedig európai színvonalú operaelőadásokat láthatott az Operaház színpadán. A századforduló gazdag színházi kínálatát egyéb szórakozóhelyek, vendéglők, mulatók és kabarék egész sora egészítette ki. A korszak új, igen dinamikusan fejlődő színháztípusa a mozi volt. Az első filmvetítések a millennium évében, 1896-ban még nem keltettek nagyobb feltűnést, de az új század meghozta a Heltai Jenő író-költő által mozinak elnevezett műfaj népszerűségét.

Az úri középosztály életmódjához szervesen hozzátartozott az üdülés is. Minden valamirevaló társaságbeli családnak vidéken vagy valamilyen divatos fürdőhelyen illett töltenie néhány hetet. A belföldi üdülőhelyek közül a felvidéki és az erdélyi fürdők voltak a legnépszerűbbek: főként Bártfa, Pöstyén, Tusnádfürdő, Herkulesfürdő, de sokan kedvelték a csehországi Karlsbadot is. A kilencvenes években kezdett kialakulni a balatoni üdülés divatja. Propagálására helyi és országos egyesületek alakultak, melyeknek köszönhetően egyre többen keresték fel Szántódot, Boglárt, Siófokot, Földvárt és a többi fürdőhelyet. A tehetősebbek külföldre utaztak a legváltozatosabb úticéllal, a középosztálybeli fiatal párok számára pedig szinte kötelező volt az olaszországi nászút.

Úri magatartás

Az életmód hasonlósága mellett szoros összekötő kapcsot jelentett az úri középosztály különböző elemei között az elfogadott erkölcsi normák, a társas érintkezési szabályok, az ún. „úri magatartás” eszményének közössége. A Monarchia Magyarországán hasonló kulisszák között, azonos rítusok szerint zajlottak az ünnepek és a hétköznapok a debreceni cívis, a nagyváradi zsidó iparos-kereskedő középpolgár vagy a fővárosi egyetemi tanár famíliájában. Arra vonatkozóan, hogy milyenek is voltak ezek a kulisszák és szertartások, érdekes adalékokkal szolgálnak a korszakban sok kiadást megért, az élet legkülönbözőbb helyzeteire tanácsokat kínáló könyvek. Bár már az ötvenes években is megjelentek ilyen jellegű kiadványok, igazi nagy korszakuk a kiegyezés utáni időszakra tehető.

A lezajló gazdasági, szociális, politikai változások következtében a korabeli társadalomban az értékválság, illetve az értékbizonytalanság jelei mutatkoztak. Ezt felismerve, a hetvenes évektől egyre több olyan illemtankönyv, életvezetési, valamint háztartási és lakberendezési tanácsadókönyv jelent meg, amely fogódzót kívánt nyújtani a megváltozott világban. A legismertebb szerzők Kalocsa Róza, K. Beniczky Irma, Wohl Janka–Wohl Stefánia, Dr. Sikor József és Faylné Hentaller Mária voltak. A szerzők nem titkolt célja a kor eszménytelensége elleni küzdelem és a hagyományos, túlnyomórészt nemesi értékek védelme volt.

Ezek az illemtankönyvek minden élethelyzetre érvényes szabályokat, követendő magatartásmintákat kínáltak az olvasónak, és pontosan meghatározták – a legapróbb részletekre is kiterjedően –, hogyan kell viselkednie, öltözködnie, milyen gesztusokat kell alkalmaznia, mit szabad mondania, sőt mit kell éreznie az igazi úriembernek vagy úrinőnek otthon, különböző családi események alkalmával, társaságban, utcán vagy ha éppen lovagias ügye van.

Az illemkódexek tükrében még egy közönséges látogatás is bonyolult szertartássá válhatott. Megérkezéskor csak a meghajlásra a következő előírások vonatkoztak: „A testtartás egyenes, de feszes legyen, a lábakkal nem szabad mozogni, csoszogni, sarkait egymáshoz szorítva hajtja meg magát az ember, de nem az egész felsőtesttel, se ne hirtelen, mint egy rugón járó kés, csak a nyakát hajtsa meg – a felsőtestét csak magas állású egyének előtt, de aztán mindjárt fölegyenesedik.” Tudni illett, hogy az első látogatás nem tarthat tovább 5-10 percnél, a látogatás alatt órára nézni nem szabad, s hosszabb látogatásra csak az mehet, aki erre felszólítást kap.

Egyetlen illemtankönyv sem mulasztotta el felhívni olvasói figyelmét: mindig tartsák szem előtt, hogy milyen rendű és rangú személlyel kerülnek érintkezésbe. Tudni kellett, kit milyen megszólítás illet, s még véletlenül sem volt szabad elvéteni, hogy az új ismerősnek a kegyelmes, a méltóságos, a nagyságos vagy egyéb titulus jár.

Az illemszabályok ismerete és kifogástalan alkalmazása belépőt jelentett a jó társaságba, negligálásuk pedig épp az ellenkezőjével: bojkottal, a társaságból való kizárással fenyegetett. Ugyanakkor az illemtankönyvek az élet minden területére kiterjedő előírásaikkal segítséget nyújtottak a középosztályba frissen bekerülteknek vagy az oda vágyakozóknak, hogy elsajátítsák a helyesnek tartott magatartásformákat.

A korabeli társadalomra nagy hatást gyakorolt a dzsentri modora, sajátos becsületkódexe, amely főként a korszak férfiideálját határozta meg. Ez az eszmény a civil foglalkozású, de a katonai viselkedési mintát követő fiatalember, aki jó családból való, elegáns, bátor, lovagias és nagyvonalú. A pénzzel ugyan könnyelműen bánik, de annál többet ad úri becsületére. Szeret udvarolni, cigányzene mellett mulatozni, és mindig kész az erejét másokkal összemérni. Elég csak Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc vagy Móricz Zsigmond jellegzetes dzsentri hőseit felidézni. De még a két világháború közötti magyar filmekben is szinte nélkülözhetetlen a „snájdig”, bokacsattogtató, dzsentrisen felhúzott könyökkel kezet fogó fiatalember.

Ugyancsak a hagyományos nemesi katonai erények valamiféle továbbéledését bizonyítja a szinte az egész korszakon végigvonuló párbajdivat. A hatvanas évek végén megjelenő tartalékos tiszti rang azáltal, hogy viselőjét párbajképessé tette, számos polgári származású fiatalember előtt nyitotta meg a jobb társaság ajtóit. A párbajban szerzett dicsőség vagy a méltatlanul elszenvedett támadás sok karrier elindítója volt.

Az úri középosztály különböző elemeinek közeledése egymáshoz részben a nemesség – igaz felemás – polgárosulásának és a polgárság integrálódási törekvéseinek hatására az első világháborúig jelentősen előrehaladt. A középosztály arculatának alakulását a későbbiekben nagymértékben befolyásolták a magyarországi forradalmak, a Monarchia felbomlása, a Trianon jelentette sokk, sőt olyan világpolitikai események is, mint a Szovjetunió létrejötte.

Előző cikk A hidegháború • Bipoláris világ született
Következő cikk A Raszputyin-gyilkosság