Bécsi élményeim

Részletek Frankenburg Adolf emlékirataiból

Petneki Áron | Rubicon 1998/2.

Frankenburg Adolf (Németkeresztúr, 1811. november 11. – Eggenberg, Ausztria, 1884. július 3.) Sopron megyei német ajkú családban született, s megőrizte kétnyelvűségét, noha magyar íróvá lett. Eredetileg gazdásznak tanult Keszthelyen, majd jogot végzett. Pozsonyban megismerkedett Széchenyi Istvánnal, aki nagycenki birtokán adott neki állást. Az írói pálya azonban jobban vonzotta, s 1837-től Pesten működött. 1837-ben a Magyar Tudományos Akadémia írnoki állását kapta meg, és 1845-ben az Akadémia levelező tagsággal ismerte el irodalmi munkásságát.

Számos folyóirat szerkesztésében működött közre, legjelentősebb azonban az általa indított Magyar Életképek, mely 1844-től Életképek címmel jelent meg. Írói köréhez tartozott többek között az ifjú Jókai és Petőfi Sándor is. Frankenburg 1847-ben lemondott a szerkesztőségről és Bécsbe ment, ahol a magyar udvari kancelláriánál tolmács lett. Mivel a forradalmat követően a kancelláriát a felelős magyar minisztérium irányította, 1848 őszén, a bécsi forradalom leverése után ő is gyanús lett, letartóztatták és csak 1849 januárjában szabadult ki. Bécsben fogalmazóskodott, majd 1865-ben bírói stallumot kapott az úrbéri legfőbb törvényszéknél. Egy évvel később nyugdíjba ment, Pestre költözött, s ismét az irodalomnak élt. 1868–81 között soproni lakos volt, s jelentős szerepet játszott a város magyarosodó szellemi életében. A ma Grazhoz tartozó Eggenbergben gyógyíttatta betegségét, s itt is halt meg.

Emlékiratait többször is megjelentette: 1861-ben Őszinte vallomások címmel Pesten adott ki két kötetet, majd 1880-ban Sopronban ugyancsak két kötetben, Bécsi élményeim címmel mesélte el részletesen, hosszú kommentárokkal és gondolatfüzérekkel felékesített emlékezéseit az 1847 és 1866 közötti esztendőkről.

Aki Bécset még tegnap ismerte, álmélkodva kérdezte önmagától, midőn március 14-én 1848-ban annak utcáit bebarangolta: „ez-e az a jámbor város, hol az embereket, mint az iskolás gyermekeket, járszalagon vezeté a rendőrség? ez-e az a város, mely kínai fallal bekerítve, a szabad szótól úgy irtózott, mint a halálos bűntől? Ez-e az a város, ahol minden lépten-nyomon egy liguriánusra (a reakciósok korabeli gúnyneve), s minden zugban fizetett kémekre bukkantál? Ez-e az a város, hol a nagyurak szolgái minden fölhabzsolt szót a szobákban és budoárokban a policájra vittek, s ott jó pénzért eladtak? Hová lettek azok a birkatermészetű polgárok, akik buta türelemmel viseltek minden terhet, még az elviselhetetlent is, s akiknek egész politikáját Moser, Nestroy, Scholz, Lanner és Strauss Moser, Johann Baptist (tkp. Johann Baptist Müller, 1799–1863) a biedermeier korszak jellegzetes bécsi dalszerzője. Nestroy, Johann (1801–1862) komikus színész, színműíró, színházigazgató. Scholz, Wenzel (1787–1857) színész, Nestroy partnere a vígjátékokban. Lanner, Josef (1801–1843) zeneszerző, a bécsi keringők egyik népszerű szerzője. Strauss, Johann, id. (1804–1849) zeneszerző, zenekarával egész Európában turnézva népszerűvé tette a bécsi valcert) képviselte?!”

Mint változott meg minden egy rövid éj alatt

Március tizennegyedike tisztább levegőt hozott, s új élet járta át Bécsnek utcáit. A betegeken és csecsemőkön kívül a főváros majdnem minden lakója talpon állt. Nyugtalan kiváncsisággal tapogatták először magukat, aztán egymást végig, vajon ők-e azok, akik még tegnap voltak? Magam is egy ily ősfajta tipus mellett álltam a Kohlmarkton, midőn mintegy öt óra felé délután több egyetemi tanuló lóháton nyargalta be az utcákat, s szétszórt nyomtatott proklamációkban terjeszté azon örvendetes hírt, hogy a császár megadta a sajtószabadságot. Szomszédom szemét száját elmeresztvén, mellém bújt, s susogva kérdezett: „miféle állat az a sajtószabadság?”, s midőn odamondtam neki, hogy az ember most már mindent kinyomathat, amiről Isten és lelkiismerete előtt meg tud felelni, a jámbor sógor összecsapta ijedtében vaskos kezeit feje fölött, s teli torokkal kiáltott: „Jeszusz, Mária, Jozef!” Mintha lidérc nyomta volna meg a mellét, melyet e szent nevek említésével akart magától elűzni. Persze, hogy neki a „Preszfreiheit” helyett jobban tetszett volna a „Fressfreiheit” (sajtószabadság, ill. zabálási szabadság, szójáték), amit a vérei később bőven gyakoroltak a magyarok asztalánál (utalás az önkényuralom tisztviselőire).

Jellemző volt a bécsi írói világra nézve, hogy a főváros egyik legnépszerűbb írója, Castelli, (Castelli, Ignaz Franz (1781–1862) hivatalnok, publicista, költő, az osztrák hadsereg Napóleon elleni harci dalának (1809) szerzője) a fölszabadított sajtót azonnal arra használta, hogy egy aljas invektíváktól hemzsegő gúnyverset írt a megugrasztott Metternich ellen, akinek asztalánál még alig törülte le a száját. Egy piszkos kolportőr (terjesztő) nyomta azt az utcán gróf Zichy Nándorné, Széchenyi Lajos nővérének kezébe néhány gúnyos észrevétellel az „arisztokrata csőcselék”-re, s kevésbé múlt, hogy inasát nem inzultálták, aki a tolakodó suhancot rendre utasítá. A grófnő magán kívül volt ez affronteria fölött, s másnap elhagyta a fővárost. – Hetek múltak el anélkül, hogy a bécsi Parnasszus aspiránsai közül csak egynek is eszébe jutott volna, habár még oly rántottcsirkeszagú himnuszt is zengeni a „szabadságra, melyhez oly véletlenül, s igazán mondva oly minden érdem és fáradság nélkül jutottak, mint a vasárnapi gyermek az elrejtett kincshez. […]

Már e nép e tekintetben sokkal több fogékonysággal és tapintattal bírt annak megbecsülésére, amit neki a véletlen s a parancsoló körülmények nyújtottak. Egyébkor a legegyszerűbb polgár is bámulatos tehetséggel bír, az ész és erény által kitünő jeles férfiakat megkülönböztetni, tetteiket s véleményeiket egymással összehasonlítani, azokat elfogadni, sőt még rektifikálni is: most nem volt mit bámulni, vagy követnie, ahhoz vezette őt, akit népboldogító törekvései közepette a kérlelhetetlen halál fölötte korán elragadt (utalás a reformer császárra, II. Józsefre).

„Zum Josephsplatz!” (A József térre!) hangzott ezer torokból, s a hullámzó sokaság a Józsefpiacra tódult, hol a legnépszerűbb (vagy inkább mondva népszerű) Habsburginak szobrát koszorúkkal és zászlókkal fölékesíték, s a „Deutsches Vaterland”-ot énekelték (Ernst Moritz Arndt (1769–1860) német költő, egyetemi tanár és az 1848-as frankfurti parlament képviselője által írt hazafias dal, „Was ist des Deutschen Vaterland?” (Mi a német hazája?)). Ez emelkedett hangulatot csakhamar megzavará egy sereg beszakadt proletárius a külvárosokból, akik az akkoriban oly hirtelen népszerűségre jutott népdalt: „Was macht der Herr Papa?” („Mit csinál a papa úr?” – a „Fuchslied”-ként (rókadal) ismert gúnydal a felsőség ellen. ’48-ban Windisch-Grätz herceg ellen énekelték. Később Johannes Brahms – a megrendelők legnagyobb megrökönyödésére – belekomponálta Akadémiai ünnepi nyitányába (1880)) sörtől rekedt gégékkel ordítozván, egypár kitömött liguriánust cipeltek hosszú póznákon magukkal, hogy azokat a szobor előtt ünnepélyesen elégessék. Ez engesztelő áldozattal parlagi felfogásuk szerint tartoztak azon nagy férfiú szellemének, akit, mint a bécsi nép rögeszméje tartja, nem a doktorok, hanem a liguriánusok öltek meg; s csak az egyetemi ifjúságnak, mely mindenütt éber volt, s különös tekintélyt gyakorolt az alsóbb rétegekre, sikerült a szándékolt „autodafé”-t megakadályozni, s a tömeget valamint ettől, úgy egyéb erőszakos tettektől visszariasztani, melyeknek nagyobb részét mámoros fővel követett el, s azért amúgy sem lehetett volna neki szigorúan beszámítani. […]

Március 15-én Kossuth és Batthyány Lajos triumfátorok gyanánt vonultak be, mintegy harmadfélszáz mágnás, követ és jurátus kíséretében az osztrák fővárosba. Kossuth a „Károly főherceg” szálloda (korábban az Arany griffhez címzett fogadó, 1807-től Károly főherceg nevét viselő, Kärtnerstrasse 31. szám alatti patinás szálloda. 1945-ben bombatámadásnak esett áldozatul) egyik ablakából szokott elragadó ékesszólásával az egész Kärtnerstrassét s a mellékutcákat tolongva elfoglaló népet férfias kitartásra, s a megkezdett munka erélyes folytatására buzdítá, véd- és dacszövetséget ajánlván neki a magyar nemzet részéről, mely, ha kevésbé nyomasztónak találta is az abszolutizmus jármát, mint az örökös gyámság alatt nyögött szomszédja, a szolgaiság szégyenét nem kevésbé elevenen érezte, mint ez, s most testvéri szeretettel kész őt végképp megszabadítani a közös ellenségtől. A szép és tiszta német nyelven tartott beszédet végtelen „hoch” és „éljen” riadások követték. Rózsaszínű reményekben úszott mindenki; egy második Eldorado nyílt meg szemeik előtt, melyben legmerészebb kívánalmaik sültgalamb képében röpködtek körül, melyek után csak kezüket kellett kinyújtani, hogy szájukba tömhessék. Egy deákok- és polgárokból rögtön összeállított küldöttség fölrohant a szónokhoz, s a szó legszorosabb értelmében ölében hozta őt le a rivalgó nép közé. Boldog volt, aki egy kézszorítást nyerhetett tőle, vagy csak öltönye szegélyét érinté.

A magyar udvari kancelláriánál ugyanekkor tarották az utolsó ülést. A másodkancellár, Szögyényi László elnökölt, miután gróf Apponyi György ugyanaz nap reggel adta be lemondását Lajos főhercegnek, s erdélyi kollégájával, Jósika Samuval, (Szőgyény-Marich László (1806–1893) konzervatív politikus, 1847-től a magyar királyi kancellária alelnöke, aki 1849 januárjától a „magyar királyi ideiglenes polgári közigazgatás”, valójában a császári közigazgatás vezetője lett, ezért birtokait az Országos Honvédelmi Bizottmány zár alá helyeztette. 1851-től a bécsi Birodalmi Tanács tagja, majd alelnöke. Gróf Apponyi György (1808–1899), 1846-tól a bécsi magyar kancellária vezetője, az adminisztrátori rendszer kiépítője, ókonzervatív politikus. Báró Jósika Samu (1805–1860) konzervatív politikus, 1846-tól erdélyi főkancellár. A „hatalmas pártfogó”, aki elillant, nem más, mint Metternich herceg. A „dioszkurus-pár” utalás az antik mitológiában szereplő Castorra és Polluxra) elillant hatalmas pártfogójuk nyomdokait követve. A veszedelem napjai elmúlván, föltűnt ugyan e dioszkurus-pár rövid időre a láthatáron; de régi befolyását a császári udvar azon bizonyos töredékénél sem nyerheté többé vissza, melynek körében a márciusi napok előtt mindig oly grata, Jósika pláné gratissima persona (németül „Schosskind”, kedvelt, sőt igen kedvelt személy) volt. […]

Március 17-dikén temették el a szabadságért elvérzett első áldozatokat. Koszorúkkal és virágokkal ékesített tizenöt koporsóban vitték ki őket a közkórházból a schmelczi temetőbe (a schmelzi temető helyén ma a Stadthalle (Városi Csarnok) áll). A polgári őrség kezdte meg a menetet; a koporsók után az egyetemi ifjúság következett, s ezt az új nemzetőrök végtelen sora követte. A nép, mely a kórház tág udvarán már órák előtt tömegesen gyűlt össze, utóbb oly roppant számmal csatlakozott a menethez, hogy midőn az első gyászcsoport a temető kapuján belépett, az utolsók serege még a glaszikon mozgott. Oly hosszú út ez körülbelül, mint az, amely a budapesti Lánchídtól a Ludoviceumig vezet. Nagyszerű tüntetés volt ez, s intő lecke azoknak, akik sem tanulni, sem felejteni nem tudnak. Megtette hatását, tapasztalásból szólok, azon körökben is, ahová eddig a népnek panaszai nem hatottak, s ahol ezzel nem kötöttek össze más fogalmat, mint a vak engedelmességet és – az adófizetést.

Én és családom e pompás temetést ablakainkból néztük, melyek a glaszira szolgáltak. Szeretett nőm egyik karján fiamat tartván, a másikat az enyémbe fonván, komoly hangulatban tekintett le a hullámzó tömegre. Jóságos arcán bizonyos sötét sejtelem árnya vonult át, s könnybelábadt égszín szemei kérdeni látszottak: „mikor viszik ki őt is oda, ahol e szabadsághősök nyugodni fognak?”

S életemnek e legkeservesebb pillanata nem váratott sokáig magára. Három év múlva (szintén március 17-dike volt) ott álltam sírhantjánál a schmelczi temetőben, s mély gyászba borult lelkemet meg akartam melegíteni a nép imádságain, melyeket, úgy hivém, ma vértanúi sírján a szabadság istenéhez fog intézni. De nesztelen csend uralkodott körülöttem, a hegyeket szürke köd borítá, s a nap, mely tegnap még vérpirosan áldozott le a Lipóthegy háta mögött, ma nem akart a láthatáron kisütni.

Sokáig időztem a sírhantok közt, s még mindig nem jött senki azok közül, akikkel ez emlékezetes napon találkozni reméltem. Végre megkérdeztem a temető őrét: „elmúlt-e már a szabadság ünnepe, vagy az éj homályában fogják-e azt megtartani?”

– Ei was – dörmögött az öreg – mit der Freiheit ist’s pfutsch, und bei der Nacht schlaft man.” (Ej, mit, a szabadságnak fuccs, éjjel meg alszik az ember.)

S e válasszal be kellett érnem. Otthagytam a temetőt, s utamat a közeleső Schönbrunn felé irányzám. A „dicsőkén” (Gloriette) emberhangokat hallék. Két fiatalember, köpenybe burkolva hevert a kőlépcsőkön.

– Nézd, mond az egyik, a ködben úszó fővárosra mutatván, nézd azt a nagy Bábelt, az utcáin hemzsegő tarka néptömeggel, s a kövezetén végigdörgő úri és bérlett fogatok rajával! Épületei fölött a politikai halál gyászangyala lebeg, s kitörli a vonásokat, melyeket a nép emlékezete ennek szívébe s gyermekei sírkövére vésett.

Csöndesen vonultam el mellette, akinek képéről leolvastam, hogy rég elfelejté vagy restelli bevallani: hogy egypár év előtt ő is – hős volt.

Elmentem egy hercegi palota mellett. A kapuból tömérdek fogat robogott ki, melyen a vendégek a fényes táncvigalomból hazatértek. E bált a herceg az udvar tiszteletére adta. A pezsgő és burgundi patakkint ömlött: három év előtt a népnek vére még pirosabban folyt.

Egyik gyermekkori jó szokásomat, mely sohasem hagy a templom előtt elmenni, anélkül hogy abba egy rövid miatyánkra be ne térjek, követve, beléptem a Szent István templomba. Egypár viaszkgyertya égett az egyik mellékoltárnál, melynél egy ősz pap valamelyik márciusi hősért a megrendelt misét olvasta. Az oltár előtt egy nyolcvanéves aggastyán térdelt. A földnek baja látható nyomokat hagyott homlokán, s az élet gondjai mély barázdákat szántottak beesett arcára.

Nehéz sóhajjal említé egy ifjúnak nevét, akinek úgy mint társainak nyughelyét egyszerű sírkő jelöli, melyre a szolgai lelkek még mindig nem merik az elesett vértanúk neveit vésetni. Az, akiért az öreg imádkozott, egyetlen fia s öregségének támasza volt. – Egy másik oltárnál egy anya sírt három halványképű leányával. Még nem vetették le testükről a halál gyásszínét; arcvonásaikat bú és gond dúlta szét. Az anya férjét, a leányok apjukat vesztették el a szabadságharcban!

Szerettem volna több komoly és aggodalomteljes kérdést intézni a népek istenéhez, mielőtt a templomot elhagytam. E percben azonban vad moraj, pohárkoccintás, s harsány énekszó ütötte meg fülemet. A templomhoz közel eső vendéglőből jött, ahol a hosszú asztalok körül egy sereg fiatalember ült; ettek, ittak, dorbézoltak, éltették a „deutsches Vaterland”-ot, arcon csípték a csinos pincérnőket, kupletteket ordítottak a legújabb külvárosi „posse”-ból (bohózat), s végre a kancsókat, poharakat és tálokat magukkal rántották az asztal alá, honnan rövid idő múlva az atyáskodó policáj mindnyáját – hűs helyre vezette.

Így ülték meg az 1848-iki március 17-dikét három év után az osztrák fővárosban!

(Frankenburg Adolf: Bécsi élményeim. Sopron, 1880.)

Előző cikk A márciusi napok Erdélyben
Következő cikk Egy gyermek élményei 1848-ban