Egy gyermek élményei 1848-ban

Részletek Kassai Vidor visszaemlékezéseiből

Petneki Áron | Rubicon 1998/2.

Kassai Vidor, a 19. századi magyar színjátszás talán legnagyobb komikusa, 1840. február 16-án látta meg a napvilágot Gyálán, a helyi jegyző, Kossitzky István fiaként. Iskolai tanulmányait megszakítva kereskedősegéd, majd könyvkötősegéd lett, később szobafestőként próbált szerencsét. 1861-ben felcsapott színésznek, s a Kassai nevet is ekkor vette fel. A színészi pályát Budán kezdte Molnár György társulatánál, majd különféle vidéki és fővárosi társulatokban játszott. Feleségül vette Jászai Marit, s 1869-től már együtt játszottak a kolozsvári Nemzeti Színházban.

Néhány év múlva elváltak, Kassai 1872-ben Pestre ment, majd ismét Kolozsvárott működött, s 1880-tól 1889-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a pesti Népszínház művésze volt. Magányosan élt Vácott, 1928. július 29-én halt meg a váci kórházban. Kassai – bár eredetileg nem volt iskolázott zenész – igen sok zenés szerepet játszott, s kiváló memóriájának köszönhetően tudta később pontosan feljegyezni azokat a dalokat, amelyeket több évtizeddel korábban énekelt. Emlékiratának negyvennyolcas része érdekes és értékes adalék a Kossuth-nóta kialakulásának történetéhez is. Az idézett dalok – eredeti szövegben szereplő – kottáit technikai okok miatt nem közöljük.

Hallottuk, hogy „gyünnek a rácok, gyünnek a szerviányok”. Kis Zombor még a Bánságban van, – bár éppen a határán – azért éppen odáig igyekeztek a rácok meg a szerviánok. Hogy tehát ezt könnyűszerrel meg ne tehessék, hát eléjük kellett menni. Nagy embertömeget láttunk átjönni Makóról, sokféleképpen voltak öltözködve. Láttuk még Balogi Bálint kékruhás fődes gazda uramat is széles fringiával lóháton. Legtöbb azonban póröltözetben ingben gatyában, póznavégre erősített, fölfelé irányított kaszával. Azt mondták, hogy nemzetőrök. – Elmentek Béba felé. Én is kaptam egy hegyestetejű, nemzetiszínű csíkokból összevarrott sapkát. Kokárdája mindenkinek volt. János úrékhoz a Bánság belsejéből menekülő nők és férfiak jöttek. Némelyik úrfinak igazi kardja is volt (csak kisebb), ezeket bámultuk. Szerettünk volna mi is olyat, de az nagyon is drága lehetett. Az igazi kardos úrfiak (köztük János úr fiai, Pisti és János), csapatot alakítottak fiúkból, – országszerte így volt akkor. Már megvolt a csapat, a kisdob is, de hiába próbáltak akárkit, vagy nem tudott, vagy nem akart dobolni egyik se. Én még kicsiny voltam közéjük, reám se hederítettek. Egyszer az egyik úrfi így szólt: „Próbáljuk meg a Vidort, – dobosnak ugyanis a kis embereket szokták tenni.” Nem emlékszem, de majdnem biztosra veszem, hogy én se tudtam dobolni, mert most se tudok; de már arra emlékszem, hogy jobban ütöttem mégis, mint akármelyik ott, akit erre a nem kapós sarzsira rábírhattak. Jobb szerettem volna ugyan én is fegyverben szolgálni, de oda be se akartak venni. Elfogadtam hát a dobosságot, de erőszakoltak is. – Bántotta ugyan egy kissé becsvágyamat, pedig láttam, hogy igen fontos állást töltök be, mert nem volt más; ennélfogva én nagy szolgálatokat tehettem volna a hadseregnél. Amikor azután elmondták, hogy egyszer egy dobos, a hátrálni kezdő csapat előtt, dobját hátára vetve, kivont karddal előre ment, rohamra vezette a katonákat, azok utána rohantak, így szalasztották meg az ellenséget: hát belenyugodtam, hogy majd én is úgy tehetek még. Nagy baj volt azzal, hogy se rác, se szerviány nem akart lenni senki; nem is lett volna az hálás dolog, mert azok biztosan megverettek volna; a java fiú mind magyar volt; de meg, hogy a magyar meg hagyja magát verni, nohát ezt el se lehetett képzelni; hiszen az a tudat, hogy valaki magyar, már magában is hőssé tett, amíg az, hogy valaki rác és szerviány, már magában is demoralizáló volt. Úgy oldottuk meg ezt a nehéz kérdést, hogy nem volt senki, se rác, se szerviány, hanem csak ellenség; így mindenik fél azt tartotta, hogy ő a magyar. Ilyen alakban újultak föl a régi testvérharcok. E katonásdi játékok során érdekes oldalról volt alkalma megnyilatkozni egyéniségemnek. Összehívót kellett dobolnom. Vertem a dobot, de a katonaság nem csoportosult. Karjaim nagyon kifáradtak. – Újra parancsot kapok, – újra verem, – újra nem jönnek. Ekkor kijelentettem, hogy én hiába nem dobolok. Erre fenyegetés következett, hogy megbüntetnek, mint ellenszegülőt. – Én a dobot földhöz vágtam – nagy bűn; azután katonaszökevény lettem – még nagyobb bűn. Beláttam magam is, hogy ezt szárazon el nem vihetem, bujdosni kezdtem a faluban. Az urasági cselédudvarban egy bizonyos kabin ajtajának olyan volt a kulcsa, mely csak egy négyszögű csőből állott s folyton az ajtóban vesztegelt. Ez a cső, a kulcs markolásánál, nem volt egészen összeforrasztva, úgy, hogy a cső hátsó végén a markolat előtti kis résen megtölthető legyen. Erre a megtöltött kulcsra kimondtam, hogy az pisztoly. Nadrágszíjjal csatoltam derekamra s a pisztolyt beledugtam, a kokárdás nemzetiszínű sapkát fejemre nyomtam, kezemet a kulcs, azaz, hogy a pisztoly fogantyújára illesztettem és hetykén föl s alá kezdtem járni az utcákon, hogy nekem pisztolyom van. Ezt minden parasztfiú elismerte. – Tekintély lettem; én pedig elkezdtem őket toborzani. Vagy tíz fiút sikerült is így mellém csoportosítani. Ezekkel azután az úri lak előtt, az úrfiak szeme láttára eldefilíroztam, így adván tudtukra, hogy engem könnyűszerrel sem el nem foghatnak, se meg nem büntethetnek. Dózsa György lettem paraszthadakkal. Nem bántottak hát, – szükségük is volt reám, s valamiféle egyezségre léptem az úrfiakkal, de még sokáig cselt gyanítottam s folyton résen voltam. Folyt a hazában a háborúzás. Sokat hallottunk beszélni Kossuthról, Pecsovicsokról, Liberálisokról, Kamarilláról, Szent Tamásról, Verbászról, Petrovoszelóról, Becséről, rácokról, Percelről, Damianichról, csatákról és győzelmeikről, örültünk mindnyájan; csatáztunk mi is tovább és énekeltük:

Damianics a vezérünk,
a pokoltól sem félünk.
Ha a pokol rácból lönne,
zászlóaljunk neki mönne, neki mönne.

Egyszer azután más fordulatot vett minden. Jobbról-balról hallottam, hogy gyünnek a rácok, gyünnek a szerviányok. De már ez senkinek se tetszett. Menekültek érkeztek a faluba Debelyásról s hírlett, hogy nekünk is menekülni kell ki a Bánátból. Éreztem nagyon, hogy ennek megakadályozására nem elég a kulcspisztoly. Egy hosszúderekú urasági igáskocsi saroglyájába, amelyen már sok más podgyász volt fölhalmozva, – föltette az én édesanyám a ládáját, egy jól megvasalt féldomború tetejű készítményt (mely még ma is birtokomban van), engem a tetejére ültetett, ő maga mellém ült és átvittek bennünket a Maros kompján Makóra nagyanyámhoz. Ide már nem jöttek a rácok. Úgy mondották, hogy fél napig az tartotta vissza a rácok bejövetelét Kis Zomborba, hogy egy kiszolgált katonaember a falu dobját veregette föl s alá az utcákon; a rácok azt vélték, hogy honvédség van a faluban s nem mertek bejönni. – Végre, amikor a helység egészen üres lett, átmenekült ő is Makóra. – Bejöttek a rácok, az úrlakokat földúlták, a díszes szobákba lovaikat kötötték a tükrök elé, a kályhák vascsöveit pedig a Maros folyó töltésére kiszögezték Makó felé ágyúnak. Cifra világ volt az. Makón másként volt, ott muzsikáltak, verbuváltak, énekeltük „ég a kunyhó, ropog a nád” dallamára:

Ne féjjetök magyallányok,
Nem gyünnek a szerviányok;
Nem vági ez nyakatokat,
Ördög vigye vadrácokat.

Majd később meg ezt:

Elgyün mán a hideg ősz, hideg ősz,
Ferenc Jóska dinnyecsősz, dinnyecsősz,
Windisgrécz a bujtárja, bujtárja,
Jelasics a kutyája, kutyája.

De biz a fránya szerviányok mégis csak jöttek – ha Makóra nem is – és a német császár mégsem volt éppen dinnyecsősz.

Nini! – micsoda csoport közeleg amott, muzsikaszóval, az utcaközépen; – Velük ifjak, öregek, különösen pedig sok gyerek (mert hiszen ezek vannak most itthon többen), iskola sincs. A sok asszonynép pedig ki az ablakhoz, ki a kapu elé, ki meg az alacsony kerítés fölött bámul kíváncsian. – Mi történik hát ott? Érdemes lesz megnézni; de érdemes ám. – Szökjünk oda, még ha otthon kikapnánk is. Különben nem kell messze fáradni, mert a sarkon nem fordulnak a mellékutcába, hanem erre tartanak. Húzza a cigány, hol a Klapka-, hol a Percel-, hol a Rákóczi-indulót, vagy éppen a Marseillaise-t. […] A csoportból messze kihallani, amint a rigmust kántálják:

Gyere pajtás katonának,
Jobb dolgod lesz, mint apádnak,
Se nem kaszálsz, se nem kapálsz,
Csak a német után sétálsz. Éljen a haza!

Elöl egy délceg huszár díszben, alkalmasint a legjobb táncos a huszárok között, amiért aztán nagyon megbecsülik.

Járja a magyar szólót (magántánc), mégpedig tüzesen, ügyesen, könnyed figurákkal. – Gyönyörűség azt látni, kivált mikor az egyik lábát fölemeli, kissé meghajol s negédesen mosolyogva fölfricskázza a sarkantyús csizma orrát, – ki bírna ennek ellentállni?! Ez a verbungos huszár, akinek ezért, alkalmasint a lénungon (napi zsold) kívül egyéb jutalom is kijár. Mögötte a verbungos őrmester, a káplár s még néhány víg huszár izeg-mozog. – Ezek körül több gatyás pór és iparos öltözetű legény; az egyiknek a fején már csákó is van, a másiknak meg vállain van a katonadolmány; akinek pedig már egyikből se jutott, az csak úgy bokrétásan kurjongat, kezében borosüveggel. – Ezek már mind fölcsapott újoncok. Asztalt, meg széket is hoztak magukkal, mikor aztán olyan alkalmas téres helyre érkeznek, leteszik az asztalt, mellé a széket, erre ül a verbungos őrmester; a többi járja tovább, hívogatva a legényeket:

Csapj föl pajtás katonának,
A szabadság huszárjának,
Négy esztendő nem a világ,
Éljen a magyar szabadság. Éljen a haza!

Amelyik legény egyszer az őrmester markába csapott, az már honvéd lett, sőt talán bizonyos összeget is kapott. Miután pedig a jó példa követőkre talál, hát egyik pajtás példáját követte a másik. Ilyen volt a verbung! Mert a honvédeket akkor nem sorozták, azok mind önkéntesek voltak. Amikor otthon a hozzátartozóiknak tudomására jutott, azok azt se tudták, örüljenek-e vagy búsuljanak, de miután ezen már változtatni úgyse lehetett, s mert otthon maradni egy kicsit szégyen is volt, hát sírtak is, meg nevettek is. Elég vígan ment az. Hát sokat énekeltük ezt a dalt is:

Ha kel a szép nap sugára,
kezemben az eke szarva
Ekém előtt négy tinó jár
Csákó Szilaj Gyöngyös Bogár Hajsz ökreim hajsz.

Erre a dallamra a föntebbi verbungos rigmusokat is énekelték s csak azért írtam le, hogy elmondjam, hogy a „Kossuth Lajos azt izente” szöveget csak sokkal később hallottam reá énekelni. A „Lajos bácsi” kezdet még sokkal későbbi, mert 1848-ban Kossuth Lajos nem volt még bácsi senkinek. A vers negyedik sorához fölöslegesen odatoldott „-gyar szabadság” meg már éppenséggel a nyolcvanas évekből való. Csak nem azért toldották talán oda, hogy ezáltal a dallam 13 ütem lesz s így a tizenhárom vértanúra emlékeztet? Hát ez nem valószínű; de ez a 13-as szám mégis különös egy szám, vagy mi.

*

Két honvéd volt nálunk beszállásolva a „Pesti légió”-ból, Sziner György, kis, köpcös, és Nyavala János, magas, szikár ember, mindkettő szabó. Gyönyörű, vastag selyem zászlója volt a „Pesti légió”-nak. Sziner mindig kötekedett Nyavalával, hogy változtassa meg csúnya nevét Kórságra, mert az szebb. Többször is voltak nálunk honvédek beszállásolva. A honvédség fegyverei csappantyúsok (percussiós), meg úgynevezett cinderesek (zünder) voltak. Töltényeik szürke, puha itatóspapír hengercsőből állottak; ennek a csőnek egyik vége zárt volt, fenekén a gömbölyű golyó, ezenfelül a lőpor; a papírcső üresen maradt felső fele pedig vissza reáhajtva a töltött részre. Fegyvertöltéskor ezt a visszahajtott részt (mint fölöslegest) foggal szakították le; (ezért, akinek elöl foga hiányzott, az apró fegyverben nem szolgálhatott), ekkor a port a fegyvercsőbe töltötték, a megmaradt papírtokot pedig golyóstól utána nyomták, végre vasvesszővel két-három suhintással ráverték, azután lőttek; ezt azonban a honvédek nem igen kedvelték; egyszer-kétszer lőttek, azután vagy szuronyt szegezve rohantak, vagy megfordították fegyvereiket s annak boldogabb végével manipuláltak. Beszállásolt honvédeink töltényeiket olykor kirakták az asztalra. Kosztosfiunk elcsent egyet-egyet s a lőport elosztotta közöttünk; a honvédek sohase keresték, ilyesmire nem értek akkor reá. Nagynéném varrócérnája hosszúkás facsigákra volt gombolyítva (úgy árulták). Az üres csigákat én kaptam, – ez végig ki volt fúrva. Ennek egyik végét ablakónnal betömtem, oldalán kis lyukat fúrtam s kész volt az ágyú. Folyton háborúztunk, ágyúztunk, csoda, hogy a házat föl nem gyujtottuk. Megostromoltuk a deszkakerítést, – vertük tégladarabokkal, botokkal. A szomszédok átjöttek, hogy mi történik portáikkal. Ilyenkor azután minden vitézségünk mellett is mi verettünk meg. – Szenvedtünk a hazáért – mondottuk. Jöttek azután a valódi honvédek!

Makón a gyalogjárda egymás mellé illesztett tenyérnyi vastagságú két szál fenyődeszkából volt, pallónak hívták. Még ma is előttem látom a honvédtisztet, (aki embereivel ott várakozott valami ok miatt), amint szétvetett lábakkal állva, unalmában kardjával a palló szélét faragta. Ezt a helyet azután minden nap megnézegettem. El tudtam merengeni fölötte, hogy az a kard és az a kar azóta vajjon hol aprítja az ellenséget. A honvédek lementek a Maroshoz; ágyúszót is hallottunk; másfelől meg a fehérszíjasok mentek át Kiszombor felé; elverték a rácokat. A fehérszíjasok régi katonák voltak; a honvédeknek fekete szíjuk volt. Visszajüvet némely honvéd szuronyán 8-10 fület is láttam föltűzve, hogy a macska rúgja meg! A honvédek is elmentek, ismét csönd lett. Két úr beszélgetett az utcán, az egyik azt mondta: szegény Szemere. Azután egyszer meg Csanád felől jöttek a rácok. Makón ekkor nem volt csak egyetlen maródi (lábadozó) honvéd. A város lakossága kiment a rácok elé, mindenféle fegyverrel, velük a lábadozó honvéd is. Ott állt a két tömeg szemben egymással. Sokáig néztek így farkasszemet. Egyszer a honvéd türelmét veszítve elkezd káromkodni, szuronyt szegez és a rácok felé rohan. Azok meghátrálnak. Lövések történnek, a honvéd bakancsa tele lett vérrel, de azért – mint mondták – háromszor meghátráltatta a rácokat egymaga, mire azok elvonultak. A rácok különben se törekedtek a Bánságon túl, mert csak ezt tartották sajátjuknak. […]

*

Még folyton háborúzgattunk, de már nem csak a rácok és szerviánok, hanem németek, meg muszkák is szerepeltek. Még eddig ugyan nem láttunk belőlük egyet se, de már folyton lehetett hallani, hogy jönnek. A nép ilyenkor összepakolt, s amikor hírlett, hogy jönnek, kitakarodott batyuival a lelei rétre a nád közé. Ez így ment többször, amíg végre a nádat mind letaposták s úgy maradtak a pusztaságban elbújva. Belefáradtak ebbe is, már nem is hitték, hogy jönnek, nem futottak el, s ekkor jött a német éppen. Nálunk otthon is folyton elástak meg fölástak a kertben nehány kopott ezüstkanalat, meg egy honvéd atillát, de akkor én mindezt nem tudtam, nem kötötték az orromra. A német bejöveteléről Makóra ennyit tudok: a honvédség átment a Maroson Kiszomborra, csupán egy csapat huszár maradt a hosszú és széles Sóház-utcán várni, mikor mutatkozik a német. Én anyámmal éppen látogatóban voltam öccsénél, Maier Sándor nemzetőr és fűszerkereskedőnél, mikor újra jött a hír, hogy jön a német. Már nem is hittük, annyiszor jött ez a hír. Éppen azért volt most is odahaza kiterítve a honvéd atilla szellőzni. De Schlick vasasnémetjei ezúttal csakugyan jöttek. Anyám kézenfogva éppen hazafelé igyekezett velem. Amikor az utcánkhoz értünk (éppen főút volt), nagy szél és iszonyú por között megpillantottam a fehérköpenyes, fényes sisakos vasasnémeteket, amint száguldottak (a huszárok liszteszsákoknak hívták őket). Megálltunk a mellékutcában s végignéztük, mint rohantak a nagy szélben s porban (a huszárok tehát már elmentek volt). Azt hittem, rögtön összedarabolnak bennünket, de bíz azoknak több bajuk volt a nagy porral s reánk se hederítettek. Szurkoltam, de érdekes látvány volt. Elvonultak, s mi hazamentünk. A házakon mindenfelé fehér kendők, A mi kiterített honvédatillánkat meglátta egy vitéz svalizsér, nagy lármával kinyittatta a kaput, beugratott, a kardjára szúrta s magasra tartva elvágtatott vele. A honvédségben ezúttal hát csak ennyi kár esett. Mondták, hogy egy huszár leesett volt lováról, de valamelyik házba menekült. Makó város csatát voltaképp egyet se látott.

(Kassai Vidor Emlékezései. A művész születésének századik évfordulójára sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor. Bp., 1940. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.).

Előző cikk Bécsi élményeim
Következő cikk A Nyugat védelmében - Koreában