Gamal Abdel Nasszer

Lugosi Győző

 

"Az Oroszlán halott, az Oroszlán halott!” – visszhangozták a kairói utcák a vad és szenvedélyes gyász fájdalomkiáltását ama forró nyár végi napnak, 1970. szeptember 28-ának éjszakáján, amelyen Anvar Szadat rövid rádióbeszédben bejelentette Nasszer elnök halálának hírét. „Az araboknál a család védelmezőjét oroszlánnak nevezik” – írta magyarázatul Mohamed Haszanein Heikál, Nasszer legbizalmasabb tanácsadóinak egyike, aki a Kairói dokumentumokban szemtanúként számolt be az egyiptomi elnök utolsó óráiról.

Bár a közvélemény tudott Nasszer krónikus érrendszeri betegségéről, a Raisz – az Elnök – halála mégis váratlanul érte Egyiptom népét és az egész arab világot. Hiszen Nasszer az előző napon még a jordániai polgárháború megfékezésén, a Husszein király csapatai és Arafat palesztin gerillái közti fegyverszünet megteremtésén fáradozott – eredményesen – az arab államfők kairói csúcskonferenciáján.

Gamal Abdel Nasszer alig több mint ötvenkét évesen távozott az élők sorából, mégis úgy tartják, három évvel túlélte saját rendszerét. Egyiptom ugyanis az 1967. júniusi, ún. hatnapos háborúban előbb megrendítő katonai vereséget szenvedett Izraeltől, majd – ennek következtében – kapitulációval felérő politikai engedményekre kényszerült a konzervatív iszlám olajmonarchiákkal szemben. Az 1967. augusztus végén megtartott kartúmi értekezleten az Arab Liga államai – Szaúd-Arábia, Kuvait és Líbia akaratának engedve – lemondtak arról, hogy az „olajfegyver” bevetésével nyomást gyakoroljanak a Nyugatra: szorítsa rá Izraelt a megszállt területek kiürítésére. Ehelyett a konferencia – az „Izrael nem, a Nyugat igen” formula jegyében – az olajbevételek „pozitív felhasználása” mellett foglalt állást, azaz úgy döntött, hogy az olajtermelő arab országok rendszeres pénzügyi támogatásban részesítik a „frontállamokat”, köztük Egyiptomot.

Bár a kartúmi platform nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetbe hozta Egyiptomot, s megfosztotta attól a kezdeményező, vezető szereptől, amelyet a Nílus-parti ország az arab nemzeti megújulási mozgalomban játszott, a háborús fiaskó nyomán előállt súlyos katonai és gazdasági helyzetben a kairói vezetés nem térhetett ki a „testvérállamok” – korántsem önzetlen – szolidaritása elől. Ilyenformán Nasszer halála és a „nasszerizmus” veresége egy hosszú – ma már tudjuk: több mint negyedszázados, napjainkig lezáratlan – válságfolyamat kezdetének bizonyult. Ekkor indult el feltartóztathatatlanul a világi arab nacionalizmus (arabizmus) hanyatlása, illetve vele párhuzamosan az iszlám tradicionalizmus (fundamentalizmus) térhódítása.

Életrajzírói szerint Nasszer lázadó természete, amely korán, már középiskolai évei elején megnyilvánult, kishivatalnok (postamester) édesapja szigorú rend- és tekintélytiszteletének elutasításában gyökerezett. A közszereplőként, politikusként lázadó – forradalmár – Nasszer azonban magánéletében konzervatív maradt. Ha csak tehette, ebédjét – amely hagyományos egyiptomi étkekből (rizsből, zöldségekből s kedvencéből: fehér juhsajtból) állt – családja körében, feleségével, három fiával és két lányával közösen fogyasztotta el. Nasszernak – oly sok harmadik világbeli vezetővel ellentétben – nem volt svájci bankszámlákra kimenekített magánvagyona, s nem titkolt ellenszenvvel viseltetett a hivalkodó luxussal, sőt még a diplomáciai érintkezésben megkívánt protokoll előírásaival szemben is.

A tizenéves Nasszer falta a történelmi tárgyú könyveket, amelyek közt az európai háborúk nagy hadvezéreiről és a nemzeti egységmozgalmak vezéralakjairól szóló olvasmányok éppúgy megtalálhatók voltak, mint az arab-iszlám múlt dicső korszakait és kiemelkedő figuráit bemutató művek. Különleges hatással volt Nasszerra mindaz, amit Mohamed Ali pasáról, a 19. század első felének legendás egyiptomi uralkodójáról olvasott. Az Egyiptom modern kori történetét feldolgozó irodalomban elterjedtek azok az interpretációk, amelyek Nasszer államkapitalizmusában egyenesen Mohamed Ali merkantilista-etatista reformpolitikájának újrafogalmazását látják.

Nasszer tizenhét esztendős volt, amikor csatlakozott a városi fiatalság körében népszerű Ifjú Egyiptom nevű szervezethez. Az olasz fasizmussal rokonszenvező politikai szervezet a brit jelenlét teljes felszámolását hirdette, erős nemzeti hadsereget, iparosítást, nacionalizálást követelt, s nyíltan elutasította a parlamentáris berendezkedést. Az 1923-ban bevezetett egyiptomi alkotmányos monarchia ugyanis súlyos működési zavarokkal küszködött. A politikai élet három erőközpontja: a nemzeti burzsoázia érdekeit megjelenítő Vafd Párt, a hatalmát féltő királyi udvar, valamint a kettőjüket egymás ellen kijátszó britek kötélhúzásának következtében sorra válasz nélkül maradtak az ország égető gazdasági és szociális kérdései. A harmincas évek derekán eszmélő generáció szemében ez súlyosan diszkreditálta a többpártrendszerű parlamenti demokráciát.

1937-ben az Ifjú Egyiptom szervezet támogatásával Nasszer felvételt nyert a Katonai Akadémiára. Évfolyamtársai között ott találjuk az egy évtizeddel később létrejött Szabad Tisztek mozgalmának számos meghatározó figuráját, Egyiptom 1952 utáni vezető személyiségeit, Anvar Szadattól Abdel Hakim Ameren át Zakaria Mohieddinig.

Az akadémia elvégzése után hadnagyból hamarosan századossá avanzsált Nasszert a második világháború kitörése Szudánban érte. Innen követte figyelemmel a Faruk király környezetéből kikerült kormányzat alig leplezett tengelybarát-manővereit, amelyet nem annyira elvi, mint inkább taktikai megfontolásból helytelenített. Mégis, amikor 1942 februárjában Churchillék – az Afrika Korps egyre nyomasztóbb fenyegetésének hatására – páncélosok felvonultatásával kényszerítették az uralkodót arra, hogy a brit háborús erőfeszítések támogatására kész Vafd Párt vezetőjét, Nahász pasát nevezze ki miniszterelnöknek, Nasszer osztozott az egyiptomiak túlnyomó többségének a megaláztatás felett érzett felháborodásában.

A britek durva beavatkozásának – az immár nemzetközi jogi szempontból független – Egyiptom belügyeibe döntő szerepe volt a politikai hatalom három centrumának végzetes meggyengülésében, amelynek mértéke igazából a háborút követő válság közepette mutatkozott meg. A vafdisták, akik azelőtt a nemzeti érdekek fő letéteményeseinek számítottak a közvélemény szemében, a kollaborálás bűnébe (avagy gyanújába) keveredve, hiteltelenné váltak; az udvar tekintélyét lejáratta a britek fellépésével szembeni tehetetlenség; ez utóbbiak pedig hatalmas háborús veszteségeik miatt képtelennek bizonyultak arra, hogy vállalják a nagyhatalmi státusnak megfelelő jelenlét anyagi terheit.

A politikai szférában keletkezett vákuum betöltésére jelentkező antiparlamentáris politikai erők között a Muzulmán Testvérek szervezete rendelkezett a legnagyobb társadalmi támogatottsággal. A Haszán Banna által 1928-ban alapított Testvériség, amely 1945 tájékán már legalább egymillió tagot számlált, az iszlám elveivel összhangban álló társadalmi berendezkedést követelt. Eszméik a negyvenes évek elején Nasszerra is jelentős hatással voltak, az állam és a társadalom (újra)iszlámosításának gondolatával azonban nem tudott azonosulni, a szervezet terrorista módszereitől pedig kifejezetten viszolygott. Nasszer – és a világi arabizmus – szekuláris államot akart.

Nasszer 1948-ban az első arab–izraeli háborúban lesújtó tapasztalatokat szerzett a hadsereg harckészségéről és morális állapotáról. Ennek fontos szerepe volt abban, hogy 1949 nyarán elkezdte a Szabad Tisztek szervezetének kiépítését. Tucatnyi fiatal tiszt részvételével szervező bizottságot hozott létre, s a csatlakozó tiszteket ötfős titkos sejtekbe szervezte, amelyek azután konkrét feladatok elvégzésére (harci cselekmények, merényletek, propaganda) akciócsoportokat alkottak. 1950 végére a mozgalom behálózta az egyiptomi hadsereg valamennyi fegyvernemét, a szervezet teljes felépítését azonban csak Nasszer és Amer ismerte.

A Szabad Tisztek csoportja 1950 tavaszán lépett a nyilvánosság elé, politikai programjuk azonban csak 1952 februárjában, a januári kairói zavargások következtében előállt akut társadalmi és kormányzati válság közepette készült el. A hat pontban megfogalmazott cselekvési program a brit csapatok eltávolítását követelte a Csatornaövezetből, földreformot hirdetett, a monopóliumok és a korrupció felszámolását, valamint erős nemzeti haderő és demokratikus politikai rendszer megteremtését ígérte. Miután beépített embereik révén tudomásukra jutott, hogy a király letartóztatási parancsot adott ki a szervezet vezetői ellen, július 23-ára virradó éjszaka a Szabad Tisztek osztagai – elfoglalva a hadsereg főhadiszállását és a kairói rádiót – vérontás nélkül átvették a hatalmat.

Nasszer – mint Heikál megjegyzi: amolyan Vörös Pimpernel módjára, aki az események menetét a színfalak mögül irányítja – egyelőre a háttérben maradt, s a forradalom vezetőjeként a palesztinai háborúban népszerűséget szerzett Mohamed Nagib tábornokot tolta maga elé. Miután azonban a szerepét félreértő Nagib a vafdistákhoz és a Muzulmán Testvérekhez közeledve megpróbált önálló játszmába fogni, Nasszer előlépett az árnyékból: a Forradalmi Tanácson belül kirobbant 1954. február–márciusi válságon felülkerekedve, magához ragadta a hatalmat.

A nasszeri Egyiptom későbbi szovjet orientációjának ismeretében talán meglepő, hogy a hatalomátvételkor a Szabad Tisztek egyedüli külső kapcsolatát az Egyesült Államok – pontosabban a CIA kairói rezidense – jelentette. Nasszerék kezdeti feltétlen Amerika-barátsága akkor válik érthetővé, ha tekintetbe vesszük, hogy az Egyesült Államok a nevezetes wilsoni 14 pont kibocsátása óta Közel-Kelet-szerte antikolonialista, a nemzeti önrendelkezés jogát támogató nagyhatalom hírében állt. (A térségben sokan emlékeztek a Henry King és Charles Crane alkotta amerikai vizsgálóbizottság 1919-es közel-keleti útjáról közzétett jelentésére, amely a brit és francia jelenlét megszüntetését javasolta.)

Washington politikájában Nasszert az első csalódás a fegyverbeszerzés terén érte. Nasszer szerette volna módosítani az 1951-ben – még a Faruk-érában – megkötött titkos amerikai–egyiptomi fegyverszállítási szerződés tételeit. Neki ugyanis nem utcai tüntetők ellen bevethető páncélozott járművekre és gépfegyverekre volt szüksége, hanem az ország védelmére alkalmas harckocsikra, tüzérségi fegyverekre és repülőgépekre. Az amerikaiak el is fogadták a változtatást, a megrendelt fegyverek szállítására azonban mégsem került sor. Mint Nasszernak később tudomására jutott, Eisenhower elnök – anélkül, hogy a szerződést nyíltan hatályon kívül helyezte volna – előbb Churchill tiltakozására, majd az amerikai paktumtervekkel szembeni egyiptomi húzódzkodást látva, „elsüllyesztette” az ügyet.

Nasszernak azonban az arab–izraeli ellentétek kiéleződése miatt mindenáron fegyvereket kellett szereznie, így kapva kapott Csou En-laj kínai miniszterelnök ajánlatán, hogy közbenjár Moszkvánál az egyiptomi fegyverigények kielégítése érdekében. Miután Nasszer továbbra is képtelen volt elérni Washingtonnál az érvényes fegyvereladási szerződés teljesítését, 1955 szeptemberében megkötötték az egyiptomi–csehszlovák fegyverszállítási egyezményt.

Ami az említett amerikai paktumajánlatokat illeti, ezek első változatával, az Egyesített Közel-Keleti Parancsnokság tervével az Egyesült Államok – Nagy-Britanniával karöltve – 1951-ben állt elő, eredménytelenül. Amikor 1953-ban J. F. Dulles ismét szóba hozta a Közel-Keleti Védelmi Szervezet névre átkeresztelt tervet, Nasszer egyértelművé tette, hogy nem kíván Egyiptom két korábbi megszállójával, Törökországgal és Angliával szövetséget kötni egy olyan hatalom – a Szovjetunió – állítólagos fenyegetésével szemben, amelyet az egyiptomiak legfeljebb a térképről ismertek. „Hogyan álljak népem elé – mondta Nasszer az amerikai külügyminiszternek –, hogyan mondjam meg nekik, hogy nem nyugtalanít, ha egy gyilkos hatvan mérföldnyire van tőlem és a Szuezi-csatornától pisztolyt szegez rám, amiatt viszont aggódom, hogy egy másik ötezer mérföldnyire innen kést villogtat felém.” Végül a Szovjetunió köré font cordon sanitaire közép-keleti láncszeme, a Bagdadi Paktum 1955-ben Egyiptom nélkül alakult meg.

Nasszert az Egyesült Államokkal szembeni második csalódás – amely immár szakításhoz vezetett – az asszuáni magasgát tervével kapcsolatban érte. A Nílus első kataraktájánál felépítendő Nagy Gát terve évtizedek óta napirenden volt Egyiptomban. Úgy tűnt, a nasszeri politika első számú prioritása, a gazdasági függetlenség elérése az új, 110 méteresre tervezett létesítmény megvalósításától függ. Az öntözhető földterületek várható jelentős kiterjesztése a gyors ütemben növekvő népesség élelemmel való ellátását ígérte, a gáthoz tartozó vízi erőmű révén nyert villamos energiának pedig – a mű tervezői szerint – a nagyszabású ipari beruházások energiaszükségletét kellett biztosítania.

Az építkezés megkezdéséhez nélkülözhetetlen nagy összegű hitelek előteremtésére a Világbankkal, valamint az amerikai és a brit kormánnyal kezdett tárgyalások megfeneklettek. Dullesék – az egyiptomi gazdaság korlátozott teljesítőképességére hivatkozva – a szovjet fegyverszállítások leállításához kívánták kötni a hitelek folyósítását, amit Nasszer nemcsak megengedhetetlen beavatkozásnak tartott országa belügyeibe, de Egyiptom védelmi szükségletei miatt sem fogadhatott el.

Amikor 1956. július 19-én az amerikai kormány jegyzékben közölte Nasszerral, hogy eláll a gát finanszírozásától, Nasszer váratlan válaszlépésként elhatározta a Szuezi-csatorna Társaság államosítását. A bejelentést július 26-ára, Faruk király lemondatásának évfordulójára időzítette. Nasszer lépése közvetlenül a szuezi válságba torkollott, amelyből az egyiptomi elnök – a kétségtelen katonai vereség ellenére – komoly presztízsnyereséggel, politikai győztesként került ki: rövid időn belül mindhárom ellenfelének ki kellett vonulnia Egyiptomból.

A Csatorna államosítása, majd a szuezi válság utáni szovjet–egyiptomi egymásra találás és egymásrautaltság az elkövetkező tíz esztendőt a Szovjetunió közel-keleti befolyásának „nagy korszakává” tette, melynek során Moszkva első számú arab partnere mindvégig Nasszer maradt. Ő azonban a szovjetekkel való legharmonikusabb együttműködés – Heikál kifejezésével: a „mézeshetek” – időszakában sem vált „lakájjá”, alárendelt figurává. Belpolitikájában nyoma sem volt kommunistabarátságnak. Még szovjet kapcsolatai sem tartották vissza attól, hogy az egyiptomi kommunistákat, ha zavarták köreit, sivatagi börtönökbe zárassa.

Amikor Nasszer hallatlan népszerűségének s rendszere stabilitásának „titkát” keressük, a legfontosabb tényezőt alighanem abban jelölhetjük meg, hogy az egyiptomi elnök a rendszer legitimációját szolgáló politikai erővé tudta akkumulálni az iszlám popularizmusában rejlő tömegerőt. Ezáltal a „nasszerizmus” egyedülálló módon egyesítette az arab megújulási mozgalomban kezdettől jelen lévő, versengő – s gyakran egymás ellen forduló – szolidaritásformákat: a muzulmán közösségi szellemet (umma), az arabság egészével kapcsolatos érzületeket (kaumíjja), a regionális összetartozás tudatát (iklimijja), valamint a patriotizmust, a szülőföld szeretetét (vataníjja).

Abban a kérdésben, amely a hatalom alapját érintette, Nasszer páratlan határozottságot tanúsított, sőt ha kellett, könyörtelennek bizonyult. Amikor az 1954-től illegalitásba szorított iszlám mozgalom vezető ideológusa, Szajjíd Koth 1964–65 között több kiadást megért könyvében istentelennek nevezte az egyiptomi rendszert, s vele szemben az iszlám híveket nyíltan felkelésre szólította fel, Nasszer felakasztatta az egész muzulmán világban ismert teológust. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy Nasszer ifjúkorától ellenezte a politikai indítékú megtorlást. Faruk király például, miután a Szabad Tisztek eltávolították trónjáról, éppen Nasszer meggyőző érvelésének köszönhette, hogy megmenekült a kivégzéstől.

A nasszeri Egyiptom 1956 nyarától–őszétől vált a formálódó nemzetközi rendszerben a harmadik erő, a Dél érdekeinek markáns képviselőjévé. A kelet–nyugati szembenállás – e látószögből – fokozatosan tágítható mozgásteret jelentett. Esélyt a felzárkózásra, amelyet az Észak, azaz a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható.

Hogyan tárgyaljunk a szovjetekkel?

Nasszer mindig fontosnak tartotta, hogy a nagyhatalmakkal, elsősorban a Szovjetunióval kialakított szuverén, a nemzeti méltóságot megőrző kapcsolattartás terén szerzett tapasztalatait megossza a „később érkezőkkel”, a harmadik világ gyakorlatlanabb vezetőivel. Rendkívül érdekes, hogy milyen tárgyalási taktikát javasolt a szovjet vezetőkkel létrejött találkozókra.


Mit kell tenni?

1. Bizonyosodjék meg arról, hogy a szovjetekkel való tárgyalás mindkét fél számára jól érthető nyelven folyik-e, mert a rossz tolmácsolás tömérdek kellemetlenséget okozhat. Partnerei ragaszkodni fognak saját tolmácsaikhoz, akik csalhatatlannak tartják magukat. Akik a főbb világnyelvekről – például angolról vagy franciáról – fordítják a felek szavait, valóban kifogástalanok; de óvakodni kell azoktól, akik kevésbé ismert – példának okáért burmai, szuahéli vagy arab – nyelvterületeken dolgoznak… Legjobb, ha megmaradunk az angol vagy a francia nyelv mellett.

2. Moszkvába készülve, lássa el magát bőségesen anekdotákkal, tréfákkal, közmondásokkal és más népi szólásmondásokkal. Mindez nagy hasznára lesz a tárgyalások kritikus pillanataiban. Ne feledje el, hogy a nyugati és a keleti világ vezetői sok tekintetben különböznek egymástól. Nyugati tárgyalópartnerei általában a privilegizált osztályokhoz tartoznak, a szovjet vezetők viszont a párt káderei közül kerülnek ki, s legtöbbjük soha életében nem lépte át a Szovjetunió határait. Egy olyan ember, mint például Brezsnyev ideje jelentős részét azzal fogja tölteni, hogy vicceket mesél Önnek, vagy közmondásokat idéz, vagy föleleveníti azokat az időket, midőn egyszerű komisszár volt a hadseregben. S Önnek készen kell állnia arra, hogy tréfára vagy anekdotára egy másikkal feleljen.

3. Ne induljon el Moszkvába anélkül, hogy behatóan ismerné a második világháború történetét és a Szovjetuniónak e háborúban betöltött kiemelkedő szerepét. Tisztában kell lennie a részletekkel, tudnia kell például, melyik tábornok volt egy-egy frontnak a parancsnoka. S bele kell törődnie, hogy beszélgetőpartnerei újra meg újra felidézik a „nagy honvédő háború” idején átélt élményeiket; mert ez volt a legemlékezetesebb időszak a szovjet vezetők jelenlegi nemzedékének életében.

4. Jó gyomorra van szüksége és tiszta fejre. Meg kell őriznie józanságát a megszámlálhatatlan köszöntő idején, midőn az Ön tiszteletére ürítik poharaikat a szovjetek – nem csak a hivatalos bankettek alkalmával…

5. A küldöttség tagjai tökéletesen rendeljék alá magukat a vezetőnek. A tárgyalások alkalmával az egész delegációt aprólékos megfigyelésnek vetik alá a vele szemben helyet foglaló szovjet vezetők; megpróbálják kifürkészni, kinek van elsőbbsége a másikkal szemben az Önök hierarchiájában. Kivált az szeretnék tudni, ki a „második ember”…

7. Tudnia kell, hogy egyes szovjet vezetők Ön mellett tették le a garast, s ennek folytán sorsa bizonyos fokig összefonódik az övékkel. Fenntartás nélkül érdekeltek az Ön sikerében, és kiállnak Ön mellett még a Politikai Bizottságban is. Ha bukik, magával rántja őket. Igyekezzék tehát megtudni, kik a barátai, s figyelje meg, milyen bánásmódban részesülnek. Ha úgy fest, hogy kissé elvesztették a lábuk alól a talajt, talán ugyanez a helyzet Önnel is…

8. A szovjet vezetők hallatlanul fontosnak tartják, hogy egyszer s mindenkorra kategóriákba sorolják az embereket… Hajlamosak arra, hogy mindent leegyszerűsítsenek és címkéket aggassanak az emberekre, barátnak vagy ellenségnek nyilvánítva őket…

9. Ha azt akarja, hogy a szovjetek egy emberként segítsék valamely meghatározott területen, adjon nekik sok időt. Utálják, ha meglepetésként érik őket az utolsó pillanatban előterjesztett kérelmek. Náluk mindennek tervszerűen kell végbemennie, s a tervezési folyamatok hallatlanul merevek…

10. Ne feledje, hogy a szovjetek Achilles-sarka a mezőgazdaság. Kérhet tőlük fegyvereket vagy üzemeket, de ha el akarja kerülni a drámai válságot, sohase kérjen tőlük búzát. Csaknem bizonyos, hogy képtelenek eleget tenni a kérésnek, vég nélküli szabadkozásokra kényszerülnek, és szörnyen zavarba jönnek.

11. Ne feledje el, hogy a szovjetek minden politikai problémát az Egyesült Államokkal összefüggésben ítélnek meg. Ez az ország folyvást kísérti őket s kihat minden döntésükre, még akkor is, ha látszólag semmi köze sincs hozzá…

12. Ne feledje, hogy a szovjeteknek más elképzelésük van az időről, mint Önnek. Az Ön problémái feltehetően nem tűrnek halasztást. Ők viszont a történelmi és forradalmi folyamatokkal összefüggésben szemlélik a dolgokat. Ha például az arab–izraeli problémáról beszélnek az arabokkal, gyakran felhozzák a breszt-litovszki szerződést annak illusztrálására, hogy mi is az a kompromisszum.

13. Sohase feledje el, hogy a szovjeteket félelemmel tölti el egy újabb háború perspektívája. Mindenkor emlékeztetni fogják Önt arra, hogy országuk húszmillió lakosát vesztette el a „nagy honvédő háború” alatt, s váltig bizonygatják, hogy csak azok nézhetnek nyugodtan egy nukleáris konfrontáció elébe, akik nem tudják, hogy ez valójában mivel is jár.

14. A szovjet vezetők minden pragmatizmusuk ellenére mindmáig szláv parasztok, akik átmenet nélkül csapnak át nevetésből sírásba. Lebilincselően hatnak rájuk a hatalom attribútumai. A nyugati országokban egy politikus fokozatosan ismerkedik meg a kormányzás titkaival és a hatalom realitásaival; a Szovjetunióban viszont hatalmas rés tátong a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság közt. Ha egy szovjet ember az egyikből átkerül a másikba, olyan sokk éri, hogy dezorientáltnak éri magát, és félelmetesnek találja újabb kötelezettségeit.


Mit nem kell tenni?

1. A szovjetek nem tűrik el, hogy szóba hozzák előttük akár múltbeli, akár jelenlegi hibáikat vagy fogyatékosságaikat. Sztálin személyét még érinteni sem szabad… A bírálattal az ember megkérdőjelezi a forradalom és mindennemű szovjet tapasztalat létjogosultságát.

3. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy őket szuperhatalomként az Egyesült Államokhoz hasonlítsák… Aki ezt teszi, az szerintük fatális áldozata a kínai propagandának…

5. Ne vegye zokon, ha látszólag beavatkoznak az Önök belügyeibe. Nem fukarkodnak a tanácsokkal és az efféle figyelmeztetésekkel: „országukban küszöbön áll egy államcsíny” – „ez és ez a munkatársa veszedelmes reakciós, ne bízzék benne”…

6. Ne feledje el, hogy a szovjeteket rendkívül érzékenyen érinti az, ami róluk napvilágot lát. Nem tűrik, hogy bárki is föllebbentse a titok fátylát, melybe ügyeiket burkolni akarják… A szovjetek szerint elég az, ami a Pravdában napvilágot lát, mert a tömegkommunikációs eszközök célja a kommunizmus és a forradalom propagálása…

7. Ne becsülje le a szovjet vezetők érzékenységét a helyi kommunista pártok viszonylatában… A szovjet vezetők hivatalosan sohasem panaszolják fel a bánásmódot…, de négyszemközt nyíltan megkérdik Öntől: „Miért bánik így hazájában a kommunistákkal?”

8. Válogassa meg gondosan az ajándékait. Ékszert ne adjon soha. A legszívesebben fogadott ajándék a műtárgy – például a régiség…

Életút

1918. Január 15-én születik Beni Morban.
1935. Az Ifjú Egyiptom szervezet tagja.
1938. Elvégzi a katonai Akadémiát.
1944. Megszervezi a Szabad Tisztek mozgalmát.
1952. Július 23-án a Szabad Tisztek átveszik a hatalmat; Nasszer földreformot kezdeményez.
1954. Szakít Nagib tábornokkal, s teljhatalmat szerez.
1956. Július 26-án bejelenti a Szuezi-csatorna Társaság államosítását. A szuezi válságból a pánarabizmus és az antikolonializmus banjokaként kerül ki.
1958. Egyiptom és Szíria uniójával létrehozza az Egyesült Arab Köztársaságot. Moszkvában szovjet támogatást szerez az asszuáni gát felépítéséhez.
1961. Nasszer első komoly presztízsvesztesége: az egyiptomi–szír unió felbomlik.
1964. A nasszeri Egyiptom a harmadik világ „zászlós hajója”: januárban arab, júliusban afrikai, októberben el nem kötelezett csúcsértekezlet Kairóban.
1967. A június 5-i izraeli támadás következtében az egyiptomi haderő összeomlik. Június 9-én Nasszer bejelenti, majd – tömegnyomásra – visszavonja lemondását.
1970. Szeptember 28-án szívinfarktusban meghal.

Megjelent a Rubicon 1994/6. lapszámában

Szeretne többet megtudni a szuezi válságról és a Közel-Kelet hidegháborús szerepéről? Eddigi legrészletesebb hidegháborús összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

 

Előző cikk Az amerikai állammodell: Az Egyesült Államok alkotmányának alapelvei
Következő cikk München 1938: Angol–német tárgyalások a Szudéta-válság idején