Hitler és a hatalmi elitek

Ormos Mária

Midőn az emberek a fegyelmezett náci meneteléseket, az óraműpontossággal felcsattanó heileket, a rádióban, a sajtóban, a híradókban és a vezetők szónoklataiban elhangzó jelszavak tökéletes egyhangúságát látták, hallották, érzékelték, feltétlenül az a benyomásuk támadt, sőt, ésszerűen is arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzetiszocialista rendszernél semmi sem lehet rendezettebb, egységesebb, pontosabban működő szerkezet.

Igazuk is volt, de csak részben. A nemzetiszocializmus ugyanis valóban totális hatalmi rendszert alakított ki alattvalói kezelésére, azonban a „totális káosz” vagy a „rendezett káosz” állapotát hozta létre a hatalmat gyakorló csoportok egymás közötti viszonyában és a döntések kialakításának módjában.

Amikor az NSDAP 1932-ben a legerősebb parlamenti párttá vált, Hitler kancellárrá történő kinevezése a német alkotmány értelmében lehetséges volt, de mivel többséget mégsem szerzett, ez nem számított kötelezőnek. A kérdésről tehát dönteni kellett, méghozzá nem parlamentáris, hanem informális úton. A kérdés így merült fel: kinevezze-e a köztársaság elnöke a legnagyobb parlamenti párt vezetőjét, Hitler Adolfot egy koalíciós kormány fejévé? Hindenburg elnök a kérdést egyedül is eldönthette volna, ő azonban többé-kevésbé támaszkodott a legerősebb hatalmi csoportok véleményére, és döntését ezen az alapon hozta meg.

A hatalom pillérei

Figyelmen kívül hagyva azt a kérdést, hogy vajon Hindenburg tényleg e hatalmi csoportok reprezentatív képviselőit hallgatta-e meg (véleményem szerint nem), tény, hogy Hitler kinevezését megelőzően a tábornok-elnök birtokában volt a gazdasági elit, a katonai vezetés és az állami felső adminisztráció kisebb vagy nagyobb része véleményének. Ezen az alapon tehát azt mondhatjuk, hogy a döntésben e csoportok, ha nem is megbízható módon, de valamelyest mindenképpen szerepet játszottak. Maga a döntéshozatal pedig rányomta bélyegét a nemzetiszocializmus hatalmi viszonyaira az uralom első éveiben. A náci párt mellett éppen a felsorolt csoportok váltak a hatalom legfontosabb pilléreivé.

A gazdasági eliten belül a bankcsoport, valamint a fegyver- és vegyipar nyomott a legtöbbet a latban, de addig, amíg a német pénz- és azon át a gazdaságpolitika egészét Hjalmar Schacht határozta meg (1936-ig), a kereskedelmi tőke és más ipari csoportok érdekei is szóhoz jutottak. Elkezdődött ugyan az ipar lassú átállítása a hadseregfejlesztés szellemének megfelelően, alapjában véve azonban a pénz-, deviza- és valutapolitikában és egyáltalán a gazdaságirányítás egészében a hagyományokhoz képest alig változott valami. Egyelőre úgy tűnt, mintha Németországban egy normális gazdasági felemelkedési folyamat indult volna be, amelyben az állam jelentős megrendelésekkel szolgálja a normalizálást, a közmunkák révén pedig hozzájárul a munkanélküliség teljes felszámolásához.

E „normális” ügyvitel azonban – amely magától értetődően nem váltott ki robbanásszerű fejlődést a fegyveriparban – egyáltalán nem felelt meg Hitler elvárásainak. Ezzel állt kapcsolatban, hogy 1936-ban meghirdette „a második négyéves tervet”, valójában a gyors ütemű fegyverkezést, és kijelentette, hogy az eltelt mintegy négy évben úgyszólván „semmi se történt”, a német gazdasági fellendülés értéke tehát az ő szemében nulla. E fordulatnak természetesen megvoltak a személyi konzekvenciái is. Schachtot a Führer háttérbe szorította, a gazdasági vezérlést pedig az egyik főnácira, Hermann Göringre bízta. Miután kiderült, hogy Göring néhány területen, így éppen a Hitlert nagyon is közelről érintő légi fegyverkezésben súlyos károkat okozott, a helyére Paul Troost, majd Albert Speer került.

Hitler tehát a gazdaságirányítást kivette a szakértők kezéből, ami egyúttal azt is jelentette, hogy – bár e csoport érdekei a haszon szempontjából továbbra sem sérültek, sőt a fegyverkezési hajsza fokozódásával mind szebb számokban fejeződtek ki – befolyásuk szinte teljesen megszűnt. Az a gazdasági elit, amely 1933–1936 között még számos kérdésben döntéshozó tényező, a későbbiekben egyre csökkenő szerepet játszott a német közéletben, míg végül a háború idején puszta kiszolgáló és végrehajtó szerepbe került. Hozzá kell tenni ehhez, hogy a gazdasági érdekek is csak a háború szükségleteivel kifejezetten kapcsolatban álló gazdasági ágakban érvényesültek, míg ugyanezt távolról sem lehetett elmondani a lakosság szükségleteinek kielégítésére termelő ipari ágazatok és egyes kereskedelmi brancsok esetében.

Az állami ügyintézésben tevékenykedő felső kaszt, amely Hitler kinevezését helyeselte vagy tudomásul vette, szakértelme révén szintén befolyást gyakorolt a döntésekre a nácizmus első éveiben. E tekintetben a legismertebb és egyúttal talán a legfontosabb az a befolyás volt, amit a Külügyminisztérium régi állománya fejtett ki, annak ellenére, hogy működött a náci párt konkurens intézménye, a Külügyi Hivatal is. 1937 végéig Hitler általában véve semmit sem tett vagy mondott a Külügyminisztériummal való egyeztetés nélkül, illetve álláspontja ellenére. Az egyetlen komoly nézeteltérés a lengyel–német egyezmény körül keletkezett, amit Hitler mindenáron létre akart hozni, miközben a külügyminiszter, Konstantin Neurath makacsul ellenezte. E kérdésben Hitler hajthatatlan volt, és győzött. Ezzel szemben 1933 elején a Külügyminisztérium megakadályozta, hogy Hitler bejelentse Németország kilépését a Népszövetségből (erre csak hónapok múlva került sor), 1934 elején visszatartotta attól, hogy Mussolininak messzemenő ígéreteket tegyen, Dollfuss halála után előmozdította a „megbékélés” politikáját Ausztriával és így tovább.

Ez az együttműködés 1937 végéig tartott, midőn Neurath aggodalmait fejezte ki Hitler tervezett ausztriai és csehszlovákiai akciójával kapcsolatban, majd felajánlotta lemondását, amit Hitler örömmel elfogadott. Joachim Ribbentrop lett az új külügyminiszter, és ettől kezdve a német politikában nyomát sem lehet kimutatni a tradicionális külügyi szemléletnek, illetve annak, hogy a hagyományos felső állami adminisztráció embereinek lényegi befolyásuk lett volna a döntésekre.

A Wehrmacht leértékelődése

Mi történt a hadsereg (Reichswehr, majd 1935-től Wehrmacht) vezetőivel? Nyilvánvaló, hogy Hitler kinevezése, majd hatalmának stabilitása szempontjából a hadvezetés álláspontja rendkívül fontos volt – ha nem a legfontosabb. A katonai vezetés 1933-ban megosztott volt, de a Hitler-, illetve koalíciópártiak kerültek túlsúlyba. A hadsereget elsősorban Blomberg tábornok „szállította” Hitlernek, akit azután hálából mindjárt hadügyminiszterré neveztek ki. Nem volt titok azonban, hogy a hadsereg vezetésének tekintélyes része rossz szemmel nézi a náci vállalkozást, különösen nehezményezi a Sturm Abteilung, az SA nagy létszámát, turbulens viselkedését és vezetőjének, Röhmnek kevéssé titkolt ambícióit.

Röhm eleinte az SA egészét, később egy kisebb részét be akarta olvasztani a hadseregbe, ő pedig a miniszteri pozícióra kacsintgatott. A részletek mellőzésével elegendő itt arra rámutatnunk, hogy Hitler döntése e kérdésben mindennél jobban mutatta a hadsereg jelentőségét és súlyát a nácizmus jelene és jövője szempontjából. Csak e súly idézhette elő ugyanis, hogy Hitler az SA lefejezése mellett döntsön, és fertelmes kegyetlenséggel kivégeztesse annak vezérkarát. Mellesleg megengedte magának, hogy két olyan főtisztet is eltávolítson az útból, akik nem titkolták elégedetlenségüket a rendszerrel szemben (Schleicher és Bredow tábornok).

Az úgynevezett „hosszú kések éjszakája” tehát még egyértelműen a hadsereg jelentőségét és „beleszólási” lehetőségét jelzi. Hitler ezt követően még évekig nem nyúlt hozzá a hadsereg felső tisztikarához. A fordulat e téren is 1937 végén kezdődött, vagyis pontosan akkor, amikor nyilvánvalóvá váltak Hitler azonnali háborús szándékai. Mivel ezt Blomberg hadügyminiszter és Fritzsch, a szárazföldi erők főparancsnoka egyaránt ellenezte, Hitler alantas személyi intrikák segítségével mindkettőjüket eltávolította pozíciójából. Mindazonáltal teljes lefejezést nem hajtott végre a Wehrmachtban, amit utólag nagyon is megbánt, és őszintén irigyelte Sztálint, aki ugyanezt a Vörös Hadseregben meg merte tenni. Ezzel szemben apránként mégiscsak leváltott egy sor katonai vezetőt, majd a háborús vereségek idején többet ki is végeztetett, hogy azután sort kerítsen a nagy irtóhadjáratra 1944-ben és 1945 elején az ellene elkövetett merényletkísérlet után.

A Wehrmacht 1941-ig többnyire meg tudta védeni szakmai szempontjait Hitlerrel szemben. A lengyelországi hadjárat befejezése után elhárította Hitler követelését a nyugati hadjárat azonnali megkezdésére, ami így csak 1940 tavaszán indult útjára. A flotta parancsnoka, Erich Raeder admirális követelte ki a dán–norvég akciót, ami nélkül Németország azt kockáztatta volna, hogy az angolok elvágják a Svédországgal való összeköttetést, és ez egyúttal a nélkülözhetetlen nyersanyagok beszerezhetetlenségét is jelentette volna. A nyugati hadjárat katonai tervének átdolgozásában – Hitler mellett – a hadsereg szakemberei is részt vettek (elsősorban Manstein tábornok).

A hadvezetés ugyan már ekkoriban is szenvedett kisebb vereségeket a hitleri akarattal szemben (így például a menekülő, majd evakuáló angol erők üldözése kérdésében, amit a hadsereg forszírozott, Hitler viszont letiltotta), ezek azonban nem voltak se stratégiai jelentőségűek, se lényegesek. Az Anglia elleni offenzíva ügyében zajlottak ugyan viták, de a hadsereg egyik csoportja sem volt a maga igazáról annyira meggyőződve, hogy élesen fellépett volna akár mellette, akár ellene, főként Hitlerrel szemben, aki viszont az akciót lebegtette, halogatta, majd levette a napirendről. Nem volt viszont nézeteltérés abban a kérdésben, hogy végre lehet-e hajtani 5-6 hónap alatt a Szovjetunió megsemmisítését és a nagy „élettér” megszerzését Keleten.

Az igazi nézeteltérésekre, szembeszegülésekre, a másik oldalról pedig Hitler elkeseredett hadseregellenes kirohanásaira 1941 őszétől kezdve került sor, midőn kiderült, hogy a keleti villámháborús terv megbukott. Moszkva, majd Sztálingrád után – a kifelé mutatott nagy „egység”, elszántság, az „utolsó emberig” történő kitartás propagálása ellenére – már napirendre kerültek a színfalak mögötti viták, a leváltások és a kivégzések. A Wehrmacht számos vezető tisztje próbálkozott azzal, hogy érvényesítse a józan katonai szempontokat a hadviselésben, továbbá a megszállt területek lakosságának kezelésében, sikert azonban egyik területen sem tudtak felmutatni.

Az SS birodalma

A Wehrmacht mint döntéshozó tényező nemcsak leértékelődött, de már saját szakmai szempontjait sem tudta megvédeni. E jelenség legfőbb magyarázatát – a vélhető lélektani okok mellett – abban kell keresnünk, hogy 1934-től kezdve fokozatosan és feltartóztathatatlanul nyomult előre egy olyan hatalmi tényező, amely Hitler uralomra jutása idején még teljesen jelentéktelen volt, és az akkori hatalmasságok úgyszólván teljesen figyelmen kívül hagyták. E tényező az SS vezetése alá szorult és e gyűjtőnév alatt több részlegből összerendezett hatalmas elnyomó apparátus volt, élén Heinrich Himmlerrel.

Míg tehát a hagyományos elitek az idők során háttérbe szorultak és szavukat a legritkább esetben tudták, vagy már egyáltalán nem tudták érvényesíteni, az SS birodalma kifejlődött és rátelepedett az élet szinte minden szektorára. Ellenőrzése alá vonta a szokványos rendőri tevékenységet, a politikai rendőrséget, a civil felderítést és elhárítást, a koncentrációs táborokat, a ki- és áttelepítéseket, továbbá a keleti megszállt területek úgynevezett közigazgatását. Egyúttal hatalmas vagyonra tett szert a megszállt övezetekben végrehajtott kisajátítás révén, amelyet kiterjesztett az állami és a magánvagyonra (az utóbbit többnyire zsidó tulajdonosok esetén), vállalatokra, részvényekre, bányákra és földterületekre egyaránt. 1934-től kezdve már ahhoz is joga volt, hogy fegyveres alakulatokat állítson fel. Létrejött tehát a Waffen-SS, amelyet alaposan szelektált legénységből és tisztikarból verbuváltak, így hamar az „elit alakulatoknak” kijáró dicsfény övezte, miközben súlyos zavarokat idézett elő a hadsereg hierarchiájában. Több történész szerint az SS „állammá vált az államban”, és valóban nem lehet tudni, hogy amennyiben a náci Németország nem omlik össze, vajon hol álltak volna meg hatalmi törekvései.

Azt mondhatjuk tehát, hogy míg a hagyományos elitek visszaszorultak – különösképpen a lényegi döntések meghozatalában –, addig felemelkedett és eluralkodott egy új hatalmi tényező, az SS. Ezzel azonban a hatalmi viszonyok korántsem váltak egyértelművé. Még mindig nagyon sok kisebb-nagyobb egység önálló logikát követő tevékenysége keresztezte egymást.

E hatalmi kereszteződések a háború előtti szakaszban, nagyjából 1938-ig még meglehetősen látványosak és az idegen szem számára is viszonylag könnyen felfedezhetőek voltak. Egy magyar megfigyelő, Kozma Miklós például azt írta, hogy a náci államban vertikálisan minden világos, horizontálisan azonban az intézkedő szervek között nincs semmi kapcsolat. Így azután három-négy hely dönt ugyanarról a kérdésről, és a végeredmény meglehetősen talányos. Mussolini egyenesen kétségbe vonta, hogy német külpolitikáról beszélni lehetne, mivel abba 6-7 személy is beleszól.

Nagyjából hasonló volt a helyzet minden területen, mivel Hitler egyelőre nem nyúlt hozzá a régi államszerkezethez, azzal párhuzamosan viszont léteztek mindenféle náci szervezetek, amelyek már csak létük igazolása miatt is cselekvéskényszert éreztek, és nemegyszer megkérdőjelezték a hivatalos intézmények intézkedéseit. Egy-egy létesítménynek megvolt a maga állami felügyelete, ugyanakkor egy náci vezér is szerepet játszott az irányításában, és előfordult, hogy a két személy nem volt hajlandó egy asztalhoz leülni. Ugyanazt az ügyet egy külföldinek sokszor le kellett tárgyalnia, mondjuk, a Belügyminisztériumban, ahol egy náci korifeussal találkozott, valamint a Külügyminisztériumban, ahol a „régi rókák” ültek, és a két társaság szövege nem volt azonos.

Hatalmi és konkurenciaharc

Valójában még azt sem lehetett eldönteni, hogy az egész szisztémában melyik szervezet viszi a prímet: a náci párt vagy a nácisítás alatt álló állam. Maradjunk példaként a külpolitikánál. Ha Hitler néhány éven át a legtöbb esetben hallgatott is a külügyminisztériumra, nem feltétlenül hallgatott rá Alfred Rosenberg, az Aussenpolitisches Amt náci vezére is. Míg a külügyminisztérium jó viszonyt ápolt Jugoszláviával, és azt tovább kívánta javítani, az AA – nagy valószínűséggel – támogatta az usztasa szervezetet, amely viszont fel akarta robbantani ezt az államot. Bár igazolni nem lehet, ugyanakkor kizárni sem, hogy ugyanennek a hivatalnak benne volt a keze az 1934. júliusi bécsi puccskísérletben, amely a Külügyminisztérium szempontjaival megint csak nem egyezett.

Mindehhez társult még, hogy számos náci vezér magas állami pozícióba is került, és egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy mikor melyik funkciójában jár el. Ráadásul egyes, kifejezetten pártszervezetként létrejött intézmények az idők során állami jelleget öltöttek, anélkül azonban, hogy beilleszkedtek volna az intézményi struktúrába; de előfordult ennek az ellenkezője is. A náci ifjúsági szervezet, a Hitlerjugend például kötelező, kvázi állami szervezetté és egyúttal a Wehrmacht előszobájává alakult át, miközben megmaradt az a funkciója is, hogy az NSDAP számára termelje a kádereket. Hasonlóan járt a nácik által még a mozgalmi időkben létrehozott szakszervezetféle, amelyet elnyelt az államosított Kraft durch Freude, ez a mozgalomként aposztrofált intézmény, amely azonban állami költségvetési pénzekkel gazdálkodott. Ugyanakkor az állam által kezdeményezett, eleinte önkéntes, majd kötelező munkaszolgálat egyértelműen pártalakulattá vált mind vezetését, mind szellemiségét illetően, de voltaképpen állami feladatokat látott el bizonyos közmunkák elvégzésében.

Az illetékesség kérdése a náci Németországban sok más területen sem tisztázódott. 1938-tól kezdve természetesen már nem lehetett teljes összevisszaságról beszélni mondjuk éppen a külügyek terén, de – tegyük hozzá gyorsan – teljes egyértelműségről sem. Először is azért nem, mert jó néhány fontos kérdésben Hitler és Ribbentrop sem értett egyet, és olykor nem lehetett tudni, hogy vajon melyikük nézete kerül előtérbe. 1940-ben például Ribbentrop egyértelműen a Nagy-Britannia, illetve az Brit Birodalom elleni nagykoalíció megszervezésének gondolatát képviselte, és Hitlert rá is tudta venni, hogy ennek érdekében lépéseket tegyen. Nem rajta és nem is csak Hitleren múlt, hogy a német–olasz–francia–spanyol–szovjet nagykoalíció e célra nem jött létre. 1943-tól kezdve több náci korifeus sugallta a különbéke megkötésének gondolatát a Szovjetunióval, ám Hitlert nem sikerült meggyőzniük.

Minden gyengülése ellenére olykor a Wehrmacht is ki tudott kényszeríteni bizonyos, általa fontosnak vélt elhatározásokat. 1943 júliusában, Mussolini megbuktatása után Hitlert a hadvezetés tartotta vissza attól, hogy Olaszországot azonnal megszállja. 1944-ben Hitler eredetileg össze akarta kötni Magyarország megszállását a honvédség leszerelésével és tagjainak internálásával, ami együtt járt volna az ország német katonai igazgatás alá helyezésével. Ezt az álláspontot végül részben a Wehrmacht, részben néhány polgári személy ellenérvei (jórészt katonai ellenérvek) hatására vizsgálta felül.

A hatalmi és konkurenciaharc nem szűnt meg a rendszer végóráiban sem, sőt – annak ellenére, hogy az abban eséllyel részt vevő csoportok és személyek száma csökkent – bizonyos értelemben e harc kiéleződéséről beszélhetünk. Folyt a vetélkedés a legfőbb hatalmi szervvé vált SS keretein belül is a különböző csoportok között, a harc két igazi főszereplője azonban a Wehrmacht és az SS volt. A két szervezet és vezetői közötti ellentét, s az ebből származó állandó huzavona széles körökre kiterjedt. A legélesebb harcra az SS, illetve a hadsereg felderítő és kémelhárító szervezete, az Abwehr között került sor. Ez a háború idején már vérre ment. Az SS felderítette az Oster–Dohnányi-csoportot, amely az Abwehren belül az ellenállást szervezte. Tagjait sorra letartóztatták, majd az 1944. július 20-án Hitler ellen elkövetett merényletkísérlet után az SS eljutott az Abwehr vezetőjéhez, Canaris admirálishoz is. A csoport valamennyi tagját kivégezték, utoljára Canarist és Dohnányit 1945. április 9-én.

A döntési mechanizmus

Már a fentiek alapján is látható, hogy a náci államban a döntések megszületésének helye és módja meglehetősen rejtélyes. Ehhez azonban még hozzá kell tennünk további szempontokat is. A náci államban a szó igazi értelmében valójában egyáltalán nem létezett döntéshozó szervezet. Látszólag ilyesmi lett volna a formálisan életben hagyott Reichstag, annak kijelölt képviselőit azonban a rendszer arra ítélte, hogy időről időre végighallgassa Hitler valamilyen fontos döntés bejelentésének szentelt nagy beszédét, illetve fejbólintásával mintegy jóváhagyjon valamilyen törvényt, amit másutt kezdeményeztek és dolgoztak ki. A Reichstag legfeljebb a szövegezésben vett részt. Így hagyta jóvá például az 1935-ös zsidótörvényeket, amelyeket azóta is csak nürnbergi törvényeknek neveznek, mivel azokat a nürnbergi pártnap keretében terjesztették elő, az ott kifejtett verziók közül pedig Hitler választotta ki a Reichstagnak szánt és általa elfogadandó szöveget.

A kormányt Hitler csak mintegy két évig működtette, azután egyszerűen „elfeledkezett” róla. Mivel azonban már nem voltak pártok, megszűnt a koalíció is, a miniszterek pedig fokozódó mértékben egyszerű végrehajtókká váltak. Másként szólva, a kormány ülésezésének nem volt többé semmi értelme. Az NSDAP-nek pedig egyáltalán nem volt se tárgyaló, se döntéshozó szervezete. Egy időben szó volt ugyan arról, hogy e célból létrehozzák a párt „szenátusát”, sőt Troost tervei alapján a müncheni pártházban ki is alakították számára a helyet, a szenátusi terem azonban soha sem látott szenátort.

Mindezek után voltaképpen már csak az a kérdés merül fel, hogy ilyen körülmények között egyáltalán hol és hogyan születtek a döntések. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Hitler hajlamos volt a döntések halogatására, a lehető legkevesebb rendelet aláírására, a labdák lepasszolására, és a külpolitikában is évekig bújócskázott, igazi szándékait még az érdekelt német személyiségek előtt is eltitkolva, akkor e kérdés még rejtélyesebbnek tűnik. Sokan hajlanak is arra, hogy a náci lépéseket mintegy az események által kiváltott automatizmusokra vezessék vissza.

Ez azonban csak a felszín. Ha Hitler nem is avatkozott be minden részletkérdésbe, sőt számos részletről valószínűleg nem is hallott, jól tudta, mi a fontos számára, és képes volt elérni, hogy e fontosnak vélt kérdésekben minden úgy történjen, ahogyan ő jónak látja. Kül- és katonapolitikai kérdésekben kétségtelenül ki volt téve az események hatásának, tőle teljesen független fejleményeknek, de mégis ő kanalizálta a folyamatokat abba az irányba, hogy elkezdhesse az „ő háborúját”, és azt végig is vívja. A Mein Kampf diktálása idején, 1924–1926-ban minden bizonnyal nem volt receptje a zsidókérdés „megoldására”, és ezzel kapcsolatban vélhetően még a háború kitörése idején sem hordott a fejében kidolgozott munkatervet. Nem ő volt, aki kereste és megtalálta a megfelelő gyilkos gázt, nem ő alakította ki a megsemmisítő táborokat, egyet azonban már 1919 óta biztosan tudott: azt, hogy így vagy úgy, de a zsidókkal mindenképpen végezni fog. Ehhez képest számára csak részletkérdés volt, hogy Madagaszkárra telepítik ki, vagy az SS elvezeti őket megsemmisítésük helyszínére. E kérdésben is az ő akarata döntött.

Informális akaratátvitel

Hogyan érte el akaratának érvényesítését? Az első két évben Hitler kénytelen volt minden furfangját és teljes presztízsét bevetni elhatározásainak végrehajtása érdekében. Le kellett folytatnia a vitákat a kormányban, szembe kellett néznie a köztársaság elnökének véleményével, rá kellett vennie a parlamentet a felhatalmazási törvény megszavazására, és személyes felelősséget kellett vállalnia az SA vezetőinek lemészárlásáért. 1934 őszétől kezdve azonban már jóval könnyebb és kényelmesebb helyzetbe jutott. Ezt követően eljárását két lényeges vonás határozta meg. Legtöbb elhatározását informálisan érvényesítette, és többségüket egyre szigorúbb titoktartás mellett.

Hitler szinte sosem ült az íróasztalánál, nem hívott össze megbeszéléseket, üléseket, ankétokat, nem készített tervezeteket, és egyáltalán, alig írt le valamit. A felmerülő kérdéseket úton, útfélen, ebéd közben, az operaház díszpáholyában, két fogadás között beszélte meg, hol ezzel, hol azzal – olyan személyekkel, akiket egy feladat végrehajtására éppen alkalmasnak vélt. Sosem foglalta írásba például, hogy milyen lépéseket tart szükségesnek a nemzetiszocialista Weltanschauung elterjesztésére és kizárólagossá tételére. Untig elegendő volt, hogy e kérdésről néhány szónoklatban megfogalmazza nézetét, majd bizonyos részletekről az „illetékesekkel”, elsősorban Goebbels propagandaügyi miniszterrel elbeszélgessen, és máris ment minden, mint a karikacsapás. Ha Goebbels nem lett volna grafomán, és nem hagy hátra egy rendkívül terjedelmes naplót, máig nem tudnánk, hogy a két ember a Gleichschaltungnak nevezett agymosás minden lényeges kérdésében egyetértett, pontosabban szólva: Goebbels a legtöbb kérdésben Hitler útmutatásának szellemében járt el.

Hitler nem hozott rendeletet arról sem, hogy a gyakorlatban miként kell megvalósítani a keleti térségben azt, amit ő „világnézeti háborúnak” nevezett. Bár az úgynevezett komisszár-, illetve partizánrendelet előírta a tennivalót, nevezetesen e személyek azonnali likvidálását (amit azonban nem Hitler írt alá), semmiféle utasítást nem adott a lakosság egészének kezelésére, a falvak tömegének „megtisztítására”, vagyis a földdel egyenlővé tételére. Elég volt, hogy a Führer e terveiről részben Himmlerrel folytasson négyszemközti beszélgetéseket, részben pedig az étkezőasztal mellett fecsegje ki ezeket a megfelelő személyek előtt. Elég volt hosszasan és részletesen elmesélnie, miként lehet véleménye szerint minden felesleges vérontást elkerülve biztosítani a megszállt területek idegen lakosságának számbeli csökkentését és rabszolgák módjára történő dolgoztatását az egyébként fenntartandó kolhozokban és a bányákban. Nem kell mást tenni, mint megvonni tőlük a tudást és az egészségvédelmi eszközöket (oltás, fogápolás, orvosi ellátás), illetve terjeszteni minden káros szenvedélyt (dohányzás, alkoholizmus stb.), amely csökkenti ellenálló képességüket és élettartamukat. Mindez önmagában, minden formális rendelkezés nélkül is elég volt ahhoz, hogy Himmler és az SS tudja a dolgát.

Vélhetően hasonló volt a helyzet a zsidókérdésben is. Hitler 1939 őszén a nyilvánosság előtt megfenyegette a zsidókat, és ez jeladás volt a náci apparátusok számára. Máris tudták, hogy a lengyel hadjárat következtében kezükbe került zsidókkal valamit kezdeniük kell. Nehéz helyzetben érezték magukat, mert megoldási formulája egyelőre senkinek sem volt. Vélhetően Hitler nem nyújtott segítséget a gyakorlati megoldáshoz, ő csak azt ismételgette, hogy „így vagy úgy”, de a zsidókérdést „meg kell oldani”. Ha Madagaszkár nem megy, akkor más utat, módot kell találni.

Még nagyobbá vált a fejtörés, amikor a keleti hadjárat megindítása után már több millió zsidó sorsáról kellett dönteni. Alacsonyabb beosztású személyek tucatjai próbálkoztak e „megoldással”, miközben versenyeztek is azért, hogy ki viszi majd el a pálmát. Bevetettek kísérleti eljárásokat, mint amilyen a négy Einsatzgruppe gépfegyveres tömegirtó hadjárata volt, vagy a teherautók kipufogógázának igénybevétele a gyilkosságokra, de egyik sem volt alkalmas több millió ember likvidálására. Márpedig erre 1941 júliusában Hitler – megint csak négyszemközt – az SS birodalmi vezérét határozottan felszólította. Mivel e rendelkezését sem írta le, magáról az eseményről csak másodlagos forrásokból tudunk. Két személy azonban határozottan hivatkozott a „Führer” erre irányuló akaratára: Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka, és Heydrich, aki összehívta az úgynevezett wannsee-i értekezletet a zsidókérdés megvitatására. Mint ismeretes, itt határozták el az európai zsidók kiirtását.

Megjelent a Rubicon 1999/1-2. lapszámában

Szeretne többet megtudni Hitlerről és a német nemzetiszocializmus történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a Hitlerről szóló tematikus válogatásunkban olvashatja. Rendelje meg szerkesztőségünktől IDE KATTINTVA!

Hitler és a Náci Németország

Előző cikk Mao Ce-tung: A nagy kormányos
Következő cikk Hruscsov: A sors kegyeltje