Hruscsov: A sors kegyeltje

Urbán Károly

A sors kegyeltje volt: parasztfiúból egy világhatalom vezetője lett. Lenin és Sztálin után övé a harmadik korszakos név a szovjet történelemben. Lenin értelmiségi habitusához, Sztálin dölyfös mindent tudásához és zárkózottságához képest Hruscsov egy új vezérszerepet mutatott be, amelyben az egyszerűség és a közvetlenség dominált. A kövérkés testalkatához illő joviális modor, a természetesség és a nyitottság látszata mögött azonban egy kifejezetten agresszív politikus állt, aki gyakran kiesett népszerű szerepéből.

Hruscsov mindig büszke volt arra, hogy sikeres embernek bizonyult. Mégis, emlékiratainak lejegyzése során nem kis problémát okozott neki, hogy mivel mentegesse töretlenül felfelé ívelő politikusi pályáját egy olyan korban, amikor az életben maradás is magyarázatra szorult. Végül Sztálin feleségéhez fűződő barátságával indokolta, hogy nem került a törvénysértések áldozatainak sorába. Nagyezsda Allilujevával 1929–1931 között tanult együtt az Ipari Akadémián. Ő hívta meg családi vacsorákra, s Hruscsov így köthetett személyes ismeretséget Sztálinnal, akit addig fiatal pártfunkcionáriusként csak távolról csodált. Ám a diktátor felesége 1932-ben meghalt, így ez a rövid ismeretség önmagában nem lett volna elegendő a későbbi szédületes karrierhez. Az igazi okot, alkalmazkodó egyéniségét, Sztálin iránti rajongását csak szégyenlősen vallotta be, s teljesen eljelentéktelenítette azt a tényt, hogy évtizedeken át az önkényuralom korszakának egyik legsötétebb figurája, Lazar Mojszejevics Kaganovics emelte őt – amolyan politikai daruként – mind magasabbra.

Nyikita Szergejevics Hruscsov egy nagyon szegény parasztcsalád fiaként felismerte, hogy alacsony származása a szovjet rendszerben nem hátrányt, hanem inkább előnyt jelent, feltéve ha a kommunista párttal teljesen azonosul. A vakhit ezután mindig átsegítette az érvényesülés belső akadályain, megóvta őt a megingásoktól és a meghasonlástól. A forradalmi eszmékkel és mozgalmakkal már 1917 előtt kapcsolatba került. A polgárháború idején a Vörös Hadsereg politikai munkásaként harcolt, de katonai komisszárból nem vált hivatásos katonatisztté. Pártutasításra vissza kellett térnie a Donyec-medencébe, ahol pártmunkásként tevékenykedett és bányamérnöki tanulmányokat folytatott. Ám sem itt, sem a moszkvai Ipari Akadémián nem fejezte be iskoláit. A megszakítás oka mindkét esetben: új pártmegbízatás.

1925 decemberében az SZK(b)P XIV. kongresszusán járt először Moszkvában mint az ukrán delegáció tanácskozási jogú tagja. A KB többsége ezen a kongresszuson aratott győzelmet a Zinovjev vezette „leningrádi ellenzék” felett, s Hruscsov lelkesen támogatta Sztálin vonalát. Két év múlva – a következő kongresszuson – már szavazatával is hozzájárulhatott Trockij és Zinovjev megbélyegzéséhez.

1931-ben került a moszkvai Bauman kerületi pártbizottság élére, s három év múlva a központi bizottság tagja lett. Mindig Kaganovics nyomában haladt: 1935-ben támogatóját közlekedési népbiztossá nevezték ki, s ő nyomban átvette tőle a moszkvai területi pártbizottság első titkári posztját. Kettejük irányításával folyt az időszak nagyszabású építkezése: a moszkvai első és második metróvonal kiépítése, amelynek munkálatai természetesen nem voltak közömbösek a moszkvai szovjet elnöke, Bulganyin számára sem. Hruscsov vele is szövetségre lépett. Együttműködésüket gyors siker koronázta: 1937-ben az első vonal ünnepélyes átadásakor mindketten Lenin-rendet kaptak. A következő évben Hruscsovot a Legfelső Tanács Elnöksége tagjává és az SZK(b)P KB Politikai Irodája póttagjává választották – azaz belépett a szovjet politikai vezetés legmagasabb, legszűkebb körébe.

Útja ekkor Kijevbe vezet, 1938. január végétől az Ukrán K(b)P első titkára. Az előző évben a sztálini terror szinte mindenkit eltávolított az ukrán vezetésből. Hruscsov új politikai irodával kezdte meg a párt- és az állami irányítás konszolidálását, s eközben részt vállalt az újabb megtorló intézkedésekben.

A második világháborús német támadás során Kijev védelmének egyik irányítója volt. Sztálin megtiltotta az ukrán főváros feladását, és Zsukovot, aki a feladás mellett érvelt, felmentette a vezérkar főnöki tisztségéből. Hruscsov azonban szerencsés volt: bár Kijev elesett, őt nem érte retorzió, átirányították – persze kisebb hatalommal – a Sztálingrádi Front haditanácsába. Ukrajna visszafoglalása után, 1944 áprilisában másodszor tüntették ki Lenin-renddel, a háború után pedig ismét Ukrajna teljhatalmú ura lett.

Ám még a sors kegyeltjének pályáján is adódott megtorpanás, éspedig olyankor, amikor a legkevésbé számított rá. 1947 elején Sztálin visszahelyezte Kaganovicsot az ukrán párt első titkári pozíciójába. Ukrajna ugyanis a háború után nem teljesítette gabonabegyűjtési tervét. Az évtizedek óta nem tapasztalt nagy szárazság következtében éhínség lépett fel. Hruscsov megpróbálta elérni, hogy a falvakban is bevezethessék a jegyrendszert, ezzel azonban kegyvesztett lett Sztálinnál. Második emberré visszaminősítve – a népbiztosok tanácsa elnökeként – is a mezőgazdaságot felügyelte, Kaganovics pedig az iparral és a kulturális élettel foglalkozott, meghonosítva a zsdanovi ideológiai kampányokat Ukrajnában. Az 1947. évi jó termés segített abban, hogy Kaganovics visszanyerhesse elnökhelyettesi posztját a szovjet kormányban, így Hruscsov ismét átvehette az ukrán párt első titkári funkcióját. A következő évi még jobb termés, illetve beszolgáltatás eloszlatta Sztálin bizalmatlanságát. Hruscsov szerencsecsillaga 1949-ben újra emelkedik: a moszkvai területi és városi pártbizottság első titkára lesz, egyben a központi bizottság egyik titkára. Sztálin életének utolsó évében tovább erősítette pozícióját a legfelső vezetésben: 1952 októberében, a XIX. pártkongresszus után az elnökségen belül létrehozott szűkebb iroda tagja Sztálin, Malenkov, Beríja és Bulganyin társaságában.

A Sztálin halála után fellángoló hatalmi harcban Hruscsovnak fél évre volt szüksége, hogy a Központi Bizottság plénuma a párt első titkárává válassza. Legnagyobb ellenfele az államvédelmi-belügyi apparátust kézben tartó Beríja volt, aki ugyan Sztálin halála után reformernek mutatkozott, ám győzelmétől nem sok jót remélhettek a szovjet politikai vezetés csúcsán. Bukása általános megkönnyebbülést eredményezett.

Sztálin a háború alatt és után már nem a pártvezéri, hanem a kormányfői pozícióját tartotta jelentősebbnek. A diktátor halála után az utódjelölt Malenkov kapta ezt a tisztséget. Hruscsovnak a Beríja elleni fellépés érdekében sikerült őt maga mellé állítania. A félelmetes ellenfél likvidálása után megosztoztak a hatalmon: Hruscsové lett a pártvezetés, míg a kormány élére ismét Malenkov került. Közvetlenül Sztálin halála után Malenkov hirdette meg az enyhülés politikáját, amikor kijelentette: minden nemzetközi konfliktust meg lehet oldani tárgyalások útján. Az 1954 őszén keletkezett új európai feszültség – az NSZK felvétele a NATO-ba – hatására azonban a szovjet politikai vezetés visszakozott: 1955 elején a nyilvános önkritikával távozó Malenkovot Bulganyin váltotta fel a szovjet kormány élén. Hruscsov előtt megnyílt az út ahhoz, hogy a szovjet politikai vezetés első embere legyen, s a gyakorlatban egyre inkább azzá is vált. Mégis egészen 1958 márciusáig óvakodott attól, hogy a pártvezéri funkció gyakorlásával egyidejűleg a kormányfőit is átvegye.

A desztálinizáció eredményei látványosabban és korábban mutatkoztak meg a nemzetközi politikában, mint a belső viszonyok változásában. 1954-ben az SZKP Központi Bizottsága Hruscsov sürgetésére különleges bizottságot állított fel a jugoszláv kérdés felülvizsgálására. A Sepilov által vezetett bizottság az egyik legkényesebb ponton kezdte meg a sztálini politikai örökség felszámolását: beismerte, hogy Jugoszlávia – a korábbi minősítésekkel ellentétben – szocialista országnak tekinthető. Szintén az enyhülés jele volt, hogy 1955-ben – a nagyhatalmak megegyezése nyomán – Ausztria független és semleges állammá válhatott. Ezek a változások egyértelműen tudatták a világgal, hogy a sztálini korszak véget ért, bár még mindig hátra volt a diktátor belpolitikájának, hatalomgyakorlási módszereinek pártbeli kritikája. A törvénysértések áldozatainak 1953–1954-ben megindult rehabilitációja 1955-ben lassú tempóban folytatódott, a törvénysértők közül pedig inkább csak Beríja kegyenceit állították bíróság elé. A pártelnökség – Molotov, Malenkov, Kaganovics és Vorosilov nyomására – még az SZKP XX. kongresszusa előtt is elvetette Hruscsov javaslatát, hogy a KB beszámolójában külön fejezetet szenteljenek a személyi kultusznak és következményeinek.

Az SZKP 1956-ban megtartott XX. kongresszusán Hruscsov csak zárt ülésen adhatta elő a sztálinizmus rémtetteit részlegesen feltáró és elítélő referátumát. A titkos beszéd szövege külföldön mégis ismertté vált, s világszerte azt a benyomást keltette, hogy bekövetkezett a végleges szakítás a sztálini gyakorlattal. A XX. kongresszus azonban mégsem válhatott – mint akkoriban gondolták – igazán „történelmi jelentőségűvé”. A szovjet pártelnökség elbizonytalanodását mindenekelőtt a sztálini gyakorlat kritikájának a Lengyel Egyesült Munkáspárt belső helyzetére s általában a lengyelországi belpolitikai életre gyakorolt rendkívül gyors és erős hatása idézte elő. 1956 júniusában a moszkvai kommunista csúcstalálkozón Hruscsov badarságnak nevezte Togliatti nyilatkozatát a XX. kongresszus jelentőségével kapcsolatban, és úgy értékelte, hogy az olasz kommunista vezető, engedve a burzsoázia és a szociáldemokrácia nyomásának, túlzásokba esett.

Hruscsov megerősítette, hogy a XX. kongresszus irányvonala helyes volt, de a múlt bírálatában mértéktartásra, a hatalom megőrzésében és megszilárdításában pedig keményebb módszerek alkalmazására szólított fel: „A hatalommal nem szabad visszaélni, mint Sztálin tette, de élni kell vele. Az ellenséges törekvésekkel szemben fel kell használni az államvédelmet, a bíróságot, az elnyomás szerveit. Ha ezt nem tennénk meg, liberális fecsegőkké válnánk és elpusztulnánk” – olvashatjuk intelmeit a Moszkvából hazatért magyar delegáció beszámolójában.

A megtorpanás és a visszalépés tehát még a magyarországi forradalom kitörése előtt megkezdődött a szovjet politikában, s a forradalom leverése után tovább folytatódott Hruscsov távolodása a „titkos beszéd” szellemétől. Az 1957 júniusában ellene szervezett összeesküvés azonban ismét rádöbbentette, hogy a sztálinizmus elnéző kezelése veszélyes, az engedékenység nem neki, hanem a reformok ellenzőinek kedvez. A megbuktatására irányuló puccsot Zsukov és Szerov segítségével meghiúsította, s az összeesküvőket – köztük a sztálini gárda olyan neves személyiségeit, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics – eltávolította a vezetésből. A KB-plénumon önkritikát gyakorló Vorosilovnak és Bulganyinnak azonban megkegyelmezett. Hruscsovnak az összeesküvés meghiúsítása után hosszabb időre volt szüksége, hogy pozícióját ismét szilárdnak érezhesse. A hadseregben és a KGB-ben végrehajtott tisztogatások során júniusi támogatóit – Zsukovot és Szerovot – is menesztette. A hatalmát veszélyeztető, túl erős emberek elleni intézkedéseket úgy tette meg, hogy az Sztálinnak is „dicséretére” vált volna.

Csak e kádercserék után s a kormány élén végzett több mint hároméves tevékenységgel a háta mögött vállalkozott arra, hogy a legmagasabb pártfórumon újra támadást indítson a sztálini politikai örökség ellen. 1961-ben az SZKP XXII. kongresszusán elmondott referátumában és zárszavában – most már a nyilvánosságnak szólóan – még szenvedélyesebben leplezte le és bélyegezte meg a sztálini korszakban elkövetett bűnöket.

A nyugati világ hamar elfelejtette Hruscsovnak a magyar forradalom vérbe fojtását, sőt 1957 júniusában még örült is győzelmének a sztálinista régi gárda felett. 1957 más tekintetben is határkő a Szovjetunió történetében: október 4-én felbocsátották az első szputnyikot, november 2-án pedig a másodikat. Ugyancsak 1957-ben bocsátották vízre az első atom-jégtörőhajót, amely Lenin nevét viselte. Augusztus végén a TASZSZ újabb atom- és hidrogénfegyver-kísérleteket jelentett be. Mindezek alapján a Szovjetuniót joggal lehetett korszerű világhatalomnak tekinteni, amely élen jár a tudományban. Az USA kihívásként élte meg a szovjet eredményeket: Eisenhower elnök egy különleges szövetségi tudományos apparátus létrehozásáról döntött, felülvizsgálták az amerikai fegyverkezési programot, átalakították a képzési rendszert és a tanterveket. Ekkor úgy tűnt, Hruscsov a világ leghatékonyabb államférfija. A Time című amerikai folyóirat őt tisztelte meg az „1957-es év embere” címmel.

Az űrkorszak nyitányát hamarosan újabb eredmények követték: 1959. szeptember 12-én szovjet rakéta érte el a Hold felszínét, 1961. április 12-én pedig fellőtték a Vosztok-1 űrhajót Gagarinnal a fedélzetén. Gagarin ünnepélyes fogadása Moszkvában az űrhajós és az államférfi közös diadala volt, melyet nemsokára az SZKP programjába felvett ígéret követett, miszerint a szovjet emberek jelenlegi nemzedéke hamarosan a kommunizmusban fog élni. Hruscsov megszédült a sikerektől: kevéssé érdekelte, hogy az űrkutatás horribilis költségei mennyivel csökkentik a szovjet állampolgárok amúgy is alacsony életszínvonalát. Az új pártprogram azt ígérte, hogy a Szovjetunió 1970-re túlszárnyalja az Egyesült Államokat mind az össztermelésben, mind az egy főre jutó termelésben.

Az űrkutatásban kivívott előny azonban ideiglenesnek bizonyult, s a szovjet állampolgároknak tett demagóg ígéretek is lelepleződtek. Viszont nem veszítettek értékükből Hruscsovnak a hidegháború lezárása, a nemzetközi feszültségek enyhítése érdekében kifejtett – bár ellentmondásoktól nem mentes – erőfeszítései. Sztálin életében elképzelhetetlen lett volna, hogy Titót Moszkvában fogadják, amint az 1956 júniusában történt. Hruscsov elődje elvből nem tette ki a lábát a Szovjetunióból a háború befejezése óta, ő kétszer is járt az Egyesült Államokban. Igaz, egy alkalommal sajátos viselkedésével írta be a nevét az ENSZ emlékkönyvébe, mégsem kétséges, hogy világpolitikát formáló, nagy egyéniség volt, aki már azzal, hogy átkelt az óceánon, valami egészen újat kezdett a két szuperhatalom kapcsolatában. Hruscsov ezt a nehezen épülő kapcsolatot rántotta vissza történelmi mélypontjára a berlini és a kubai válsággal 1961–62-ben. A berlini fal Európa szégyene lett, a Kubába küldött rakétákkal pedig világégést kockáztatott. A forradalom exportja Hruscsov idején folyt a legerőteljesebben, a szovjet világhatalom befolyási övezete az ő éveiben volt a legnagyobb.

A kommunista nagyhatalmi politika eredményességét jelentősen csökkentette, hogy a Jugoszláviához fűződő viszonyt a többszöri erőfeszítések ellenére sem sikerült barátivá változtatni, sőt egy újabb, minden korábbinál nagyobb ellentét rengette meg a szocialista világot: Szovjetunió és Kína viszonya előbb megromlott, majd vad ellenségeskedésbe csapott át. A szovjet–kínai ellentét szakadást idézett elő a kommunista világmozgalomban, s ennek jelei megmutatkoztak az 1960-as moszkvai nemzetközi tanácskozáson, ahová a JKSZ el sem küldte képviselőit. Hruscsov pártvezetésen belüli ellenfelei Belgrád ellenállását még tudomásul vették volna, Peking elvesztését azonban a pártvezér-kormányfő legnagyobb bűnének tartották a külpolitikában. Ám mivel a kínai politikát maguk is elítélték, a legsúlyosabb hibát nem vethették a szemére abban a vádiratban, amelyet Szuszlov ismertetett az SZKP KB 1964. októberi plénumán. Hasonlóképpen nem illett célba venni az 1961-ben elfogadott pártprogramot, pedig az a tévedések tárháza volt. Így Hruscsovot a kimondható, kisebb vádakkal buktatták meg: erősödő személyi kultuszával, a kollektív vezetés elvének megsértésével, a párt első titkári és a kormányelnöki funkciók egyidejű betöltésével, az agrárpolitikában elkövetett valóban durva, szubjektivista hibáival.

Hruscsov számos intézkedését és megnyilatkozását – különösen az USA színvonalának elérését és túlszárnyalását meghirdető célkitűzését – a Moszkvához hű kommunista pártokban is vitatták, bár nyilvánosan nem bírálták. Bukásának hírét mégis sokan aggodalommal fogadták szerte a nyugati világban és Magyarországon is. Rosszabb kurzustól tartottak. A brezsnyevi gyakorlat igazolta is e félelmeket.

Életút

1894. április 17. Nyikanor Szergejevics és Kszenyija Ivanovna fiának születése a kurszki kormányzóság Kalinovka nevű falujában.
1914. Megnősül. Első feleségétől, Jefrosznyinától születik fia, Leonyid és lánya, Júlia.
1917. Beválasztják a rutcsenkovói munkásküldöttek szovjetjébe.
1918. Felveszik a kommunista pártba.
1919. A Vörös Hadseregben a 9. lövészhadosztály 74. ezrede 2. zászlóaljának komisszárja.
1923. Felesége halála (1919) után másodszor nősül. Nyina Petrovná-tól három gyermeke születik: Rada, Szergej és Jelena.
1931. A moszkvai Bauman kerületi pártbizottság első titkára.
1932. A moszkvai városi pártbizottság másodtitkára.
1934. Az SZK(b)P Központi Bizottságának tagja.
1935. A moszkvai területi pártbizottság első titkára.
1936. A moszkvai elektromechanikai gyár felveszi Ny. Sz. Hruscsov nevét.
1938. A Legfelső Tanács Elnökségének tagja, az Ukrán KP KB első titkára 1949-ig.
1947. Márciustól az Ukrán SZSZK minisztertanácsának elnöke.
1949. Az SZKP KB titkára és a moszkvai területi pártbizottság első titkára.
1953. Szeptembertől az SZKP KB első titkára
1956. A XX. pártkongresszus reggeli, zárt ülésén megtartja A személyi kultuszról és következményeiről című referátumát (február 25.).
1958. A Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke.
1958–1959. Reformokat léptet életbe a mezőgazdaságban és a népművelésben.
1959. Tiranába látogat. Két héten belül Albánia megszakít minden kapcsolatot a Szovjetunióval.
1960. Az ENSZ közgyűlésén cipőjével veri az asztalt.
1962. Kennedy elnökhöz írott levelében bejelenti a rakéták kivonását Kubából (október 28.).
1963. Negyvennapos látogatáson fogadja Fidel Castrót a Szovjetunióban.
1963. Moszkvában megszakadnak a szovjet–kínai tárgyalások.
1964. A szovjet pártelnökség határozatot hoz felmentéséről (október 13.), amit csak másnap fogad el.
1964. Az SZKP KB plénuma Szuszlov vádbeszéde után nyugdíjazza Hruscsovot (október 31.).
1971. Szeptember 11-én meghal, szeptember 13-án eltemetik a Novogyevicsi temetőben. Halálhírét az SZKP KB és a Szovjetunió Minisztertanácsa rövid közleményben tudatja. Nekrológ nem jelenik meg, nem közlik a temetés helyét és időpontját sem.

 

Megjelent a Rubicon 1994/7. lapszámában

Szeretne többet megtudni a hidegháború történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

 

Előző cikk Hitler és a hatalmi elitek
Következő cikk A Marshall-terv