Lev Trockij: Sztálin első számú ellensége

Trockij cselekvő részese volt a totális államba torkolló szovjet rendszer megszületésének, kezdeményezője a koncentrációs táborok létrehozásának, az orosz egyház üldözésének s a politikai ellenzék elrettentésére rendezett első kirakatpereknek. Az éremnek azonban van másik oldala is: később ő lett Sztálin és a sztálini pártbürokrácia egyik legkeményebb kritikusa. Nem véletlen, hogy ő volt Sztálin szemében az első számú közellenség. Ki volt tehát Trockij?

Az 1917-es októberi pétervári bolsevik fordulat igazi kulcsszereplőjéről, a Vörös Hadsereg létrehozójáról, a szovjet rendszer egyik szülőatyjáról, majd a sztálini termidoriánus” torzulások bírálójáról még ma is számos tévhit él. Életrajzának vitatott vagy ismeretlen mozzanatai évtizedek óta újabb és újabb kihívások elé állítják a kutatót. Ezek egy része Lev Trockij ifjúkorához kapcsolódik.

A vezeklő értelmiségi

Trockij igazából sohasem kötődött a családjához: felnőttként sem tudott megbékélni azzal, hogy egy patriarchális életvitelű, gazdag, de majdnem írástudatlan zsidó bérlő családjában született. Osztályidegen származásának és zsidóságának tudatát élete végéig nem tudta feldolgozni. Igaz, ezzel korántsem volt egyedül: az orosz nemesi közegből érkezett forradalmár kortársait is a kisemmizett néppel szembeni „beteges bűntudat” gyötörte; a századforduló orosz értelmiségének jó részét pedig a „vezeklő értelmiségi” érzése hatotta át az „ifjabb testvérnek” tekintett muzsikkal és gyári munkással szemben. Trockijnak meggyőződése volt, hogy társaival együtt az orosz munkások, a nincstelen emberek érdekeit képviseli egy egalitárius társadalomért folytatott igazságos küzdelemben.

1917 októberében főleg zsidó származása miatt mondott nemet Lenin felkérésére, hogy álljon az első szovjet-orosz kormány, a Népbiztosok Tanácsa élére, majd akkor is, amikor belügyi népbiztosi minőségben rá akarták bízni a „belső ellenforradalom” letörését. Ugyancsak erre hivatkozva hárította el több bolsevik vezető javaslatát 1922 őszén, majd 1923 tavaszán, amikor mint az ország második emberét, őt kérték fel, hogy a már nagybeteg Lenint helyettesítse a kormányfő posztján. Ma is kevesen tudják: Lev Trockij vitte keresztül Leninnel szemben 1919 tavaszán, hogy a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága élére a jellegzetes muzsik külsejű Mihail Kalinyin, a pétervári Ajvaz gyár egykori munkása kerüljön, akiről köztudott volt, hogy rendszeres kapcsolatot tart szülőfalujával. Pedig a bolsevik felső vezetés nagy része a korszak egyik kiváló szellemét, az értelmiségi Lev Kamenyevet jelölte az egyébként merőben névleges államfői posztra. A Trockij által össz-szovjet sztárosztának elnevezett Kalinyinhoz képest Kamenyev sokkal szuverénebb egyéniség és tapasztaltabb politikus volt, s az 1917-es októberi fordulatot követően rövid ideig már betöltötte ezt a tisztséget. „Szép kis ország a miénk – fakadt ki Kalinyin kinevezését kommentálva a munkásvezér Sljapnyikov, aki korántsem szívelte Trockijt –, ha nem az dönt, hogy ki a legtehetségesebb közülünk, hanem hogy kinek vannak falusi ősei, meg ki visel hosszú orosz pópaszakállt.”

A korabeli orosz valóság azonban ennél sokkal összetettebb volt. Kalinyin kinevezésének története, akárcsak Trockij ódzkodása bizonyos miniszteriális posztok betöltésétől mélyen gyökerezik az orosz birodalom régmúltjában, az organikus polgári fejlődés hiányában és az 1917-es októberi fordulat után is országszerte burjánzó orosz szupremácia érzésében, amellyel az internacionalizmus jelszavait zászlajára tűző bolsevik vezetésnek kétségtelenül számolnia kellett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Lenin 1922. március 19-i titkos levele a Politikai Bizottság tagjainak, amelyben arra hivatkozik, hogy folytatni kell az egyházi kincsek rekvirálását a szovjet-oroszországi éhínség áldozatainak megsegítése céljából, s kegyetlenül le kell törni a klérus ellenállását. „Minél több képviselőjét lövetjük agyon ezzel az ürüggyel a reakciós papságnak és a reakciós burzsoáziának, annál jobb. Most kell megleckéztetni ezt a népséget, hogy aztán évtizedekig még gondolni se merjen semmiféle ellenállásra.” A levél, amelyben Lenin – még a per előtt – a feketeszázas pópák” bíráinak szóbeli instruálását javasolta, Trockijjal is foglalkozik, aki egyébként a vallásos emberek üldözésébe torkolló ún. rekvirálási kampány egyik elindítója volt: „Hivatalosan csupán Kalinyin elvtárs nyilatkozhat ebben a kérdésben […] Trockij elvtárs semmiképp ne beszéljen erről a sajtóban, s még kevésbé a nagyközönség előtt.” Míg azonban Lenin ezt Trockij védelmében írta, az 1920-as évek derekán egyebek mellett e téren is változott a helyzet. A bolsevik pártot bürokratikus-diktatórikus állampárttá változtató frakcióharcban Sztálin már nyíltabban szorgalmazta a vezetés ruszifikálását, s mint eloroszosodott nemzetiségi, mindent megtett, hogy elfeledtesse: valaha Dzsugasvilinek hívták („Képzeljék, apám valaha grúz volt” – mondogatta gyerekkorában fia, Vaszilij).

A pártba betolakodott idegen

Sztálin legalább ilyen hévvel próbálta háttérbe szorítani a hosszú éveket külföldi száműzetésben töltő egykori politikai emigránsokat – akik közvetlenül 1917 után a Politikai Bizottság közel kétharmadát, a Központi Bizottság több mint egynegyedét alkották –, valamint az értelmiségi családokból jött pártmunkásokat. E folyamatot egy akkori orwelliánus kifejezéssel „munkásításnak” nevezték. Éppen az értelmiségiek és (gyakran egyszersmind) az egykori emigránsok alkották Lev Trockij politikai hátországának, környezetének javarészét. Ami nem jelenti azt, hogy a meggyőződéses trockisták között ne lettek volna gyári munkások.

Újabb keletű, utólagos szociológiai felmérések szerint a száműzöttek szibériai és közép-ázsiai telepein, valamint az „izolátorokban” – a politikai elítéltek számára létesített szigorított börtönökben – az 1920-as, 1930-as évek fordulóján raboskodó trockisták és a „kapitulációt”, a „központi irányvonal” előtti „fegyverletételt” megtagadó Zinovjev-követők közel egyharmada munkásközegből származott. A sztálini vezetés által végrehajtott több évtizedes agymosás elérte azt, ami még a fehérek propagandaintézményeinek sem sikerült: univerzális Sátánt teremteni, első számú ellenségként démonizálni Trockijt. Népszerűsége az idő múlásával homályba merült, pedig a munkások s főleg a baloldali ifjak nagy része bálványozta egykor.

Amióta Lenin összes műveinek sokszorosan megcsonkított és meghamisított kiadásai mellett még legalább hatkötetnyi Lenin-kézirat vált kutathatóvá Moszkvában, Lenin Trockijjal folytatott vitáinak története is más megvilágításba került. Azt eddig is tudtuk, hogy 1917 előtt mindketten sokszor és kíméletlenül nyilatkoztak egymásról. A bolsevik hatalomátvétel után azonban – ugyancsak kölcsönösen – fátylat borítottak a múltra. A legtöbb régi bolsevik ezzel szemben változatlanul betolakodott idegennek tekintette a párthoz valóban későn csatlakozó Trockijt, és ez alaposan meggyengítette a politikus pozícióit az 1923–24-es frakcióharcban. Akkor már Trockij hiába érvelt, hogy Leninnel való kapcsolata – a breszt-litovszki béke megkötése körüli vitát leszámítva – 1917 nyarától felhőtlennek bizonyult. Pedig az 1920-as esztendő végéig ez így is volt: addig hasonlóképpen ítélték meg a politikai helyzetet. 1917 őszén mindketten szorgalmazták – a bolsevik vezetés számos tagjával, így Zinovjevvel és Kamenyevvel szemben! – az azonnali hatalomátvételt. A szovjethatalom fennállásának első hónapjaiban egyaránt ellenezték egy bolsevik–mensevik–jobboldali eszer nagykoalíció megalakítását. Nevük egymás mellett szerepelt a polgári, majd az ellenzéki szocialista pártok betiltását elrendelő iratokon. Ugyancsak együtt döntöttek 1921-ben – megakadályozva a politikai pluralizmus szovjetunióbeli újjáéledését – a jobbolali eszerek elleni kirakatperről, számos ismert szocialista politikus, valamint liberális és konzervatív értelmiségi külföldre deportálásáról.

A hadikommunizmusról meg az agrárkérdésről vallott elképzeléseik is sokban megegyeztek a polgárháború alatt. Egymástól függetlenül, de majdnem egy időben kezdték szorgalmazni 1918 tavaszán az egész társadalmi rétegeket sújtó, kollektív büntetési rendszert, a túszszedést. A koncentrációs táborok és a szigorított börtönök létrehozásának gondolata ugyancsak Lenin és Trockij közös ötlete volt. A szovjethatalom aktív, sőt potenciális ellenfeleinek ilyen elszigeteléséből, az eredetileg átnevelőknek elnevezett lágerekből terebélyesedett ki a milliókat, köztük Trockij népes családját és szinte minden követőjét felőrlő GULAG rendszere és mechanizmusa. Erre a sötét jövőre az 1920-as évek elején legfeljebb néhány szociális antiutópia szerzője gondolt.

A polgárháború vége felé Lenin úgy tervezte, hogy a hadügyi tárcán kívül Trockijra bízza az ország teljesen tönkrement közlekedésének talpra állítását. Ám röviddel azután, hogy Trockij átvette a Közelekedési Népbiztosság irányítását, kiderült, hogy a két politikus gazdaságpolitikai és szakszervezeti kérdésekben nem tud közös nevezőre jutni. A századeleji frakciós küzdelmükre emlékeztető konfliktussorozatuk azonban – amely nagyrészt eldöntötte az utódlási kérdést a bolsevik pártvezetésben – nem vagy főleg nem abból eredt, hogy Trockij a békeidőkben is ragaszkodott a hadigazdaság agyonszabályozott normáihoz, a „csavarok meghúzásának” politikájához. Lenin amiatt vált jó másfél évre bizalmatlanná Trockijjal szemben, mert miközben az általa képviselt központi irányvonalat a munkásellenzéktől a demokratikus centralistákig és az Ignatov-követőkig annyi ellenzéki frakció támadta, Trockij kivitte a vitát az utcára.

Eközben azonban a pártvezetés Leninhez közel álló tagjai szüntelenül azt duruzsolták: Trockijban felébredt a régi szakadár, egyszemélyi hatalomra tör, és országszerte híveket toboroz, hogy kiszorítsa a régi bolsevikokat a Központi Bizottságból. Ez végül meg is tette hatását. A szakszervezetek helyzetéről elkezdődött, ám kendőzetlen hatalmi harccá fajuló vitát végül nem annyira a Trockijjal egyetértő vagy egyet nem értő „egyszerű” párttagok döntötték el, hanem az akkor még kis létszámú, de már új hatalmi pozíciókra vágyó központi pártapparátus, amely Trockijt soha nem fogadta be. A frakcióharcokban Trockij feltűnő passzivitást tanúsított, s ez nagy szerepet játszott Lenin híveinek elsöprő győzelmében. A politikus csak legyintett, amikor Hrisztian Rakovszkij és (a Moszkvában ma is élő) Ivan Vracsov 1921-ben, a X. pártkongresszus egyik szünetében azt tanácsolta neki, hogy híveiből hozzon létre egy saját frakciót. Ez pártszakadáshoz vezetne – érvelt Trockij –, ráadásul éppen akkor, amikor Kronstadtban a Bolsevikok nélküli szovjeteket! jelszavával lázadás tört ki, Közép-Oroszország több kormányzóságában a vörös csapatok nehéztüzérség (és amint nemrég kiderült: mérgesgáz) bevetésével szabályos háborút folytattak a felfegyverzett muzsikokkal, a Volga vidékén pedig már javában terjedt a hamarosan milliók életét kioltó éhínség.

Ebben a szorongatott helyzetben Trockij a vitákat félretéve az ostromlott Kronstadt alá sietett, hogy – amint azt a polgárháborús csaták előtt megszokta – jelenlétével buzdítsa a Balti Flotta fellázadt matrózai ellen rohamot indító vöröskatonákat. És csak utólag konstatálta, hogy a központi irányvonal hívei ezalatt kiszorították őt és főleg követőit a kulcspozíciókból. Az elmúlt években eddig ismeretlen Lenin-, Zinovjev-, Sztálin-, Molotov- és Vorosilov-levelek jelentek meg különböző orosz kiadványokban. Ezek alapján bizonyítható, hogy Trockijt nem annyira Sztálin győzte le 1923-ban, mint inkább Lenin már 1921-ben. Mivel a „trockisták” (ezt a kifejezést hosszú idő után Lenin használta először pejoratív éllel) egy ideig még utóvédharcokat folytattak, az 1922 tavaszán megrendezett XI. pártkongresszusra többnyire már el sem juthattak: a kormányzósági pártbizottságok a moszkvai pártközponttal egyeztetve szinte kizárólag lojális küldötteket jelöltek. Már ebben az évben megkapaszkodott a hatalom csúcsain a sztálini vezetés szinte teljes későbbi garnitúrája: Molotov, Kujbisev, Jaroszlavszkij, Ordzsonikidze, Vorosilov, Mikojan és mások. Az 1922-es esztendő őszén egyre többet betegeskedő Lenin észrevette, hogy vezető szerepe veszélybe került: az általa főtitkári posztra javasolt Sztálin nem annyira a Népbiztosok Tanácsa elnökének napi munkáját segítő technikai titkárságot, mint inkább egy önálló, befolyásos, saját gárdát épített ki magának a pártközpontban. Lenin rájött, hogy most már csak Trockijjal ellensúlyozhatja Sztálin befolyását. Ekkor azonban már késő volt.

Sztálin győzelme

A kiszorítósdi az 1920-as évek végéig folytatódott. Sztálin először Zinovjevvel és Kamenyevvel, majd Buharinnal, Rikovval és Tomszkijjal szövetkezett Trockij ellen, aki előbb a hadügyi tárcát veszítette el, majd képességeihez és korábbi pozíciójához képest jelentéktelen gazdasági feladatokat ruháztak rá. A Politikai Bizottságnak és a Központi Bizottságnak azonban egészen sokáig, 1927-ig tagja maradt. Végül az a paradox helyzet állt elő, hogy a legfelső vezetés tanácskozásain Trockij – legalábbis papíron – még hozzászólhatott a szovjet külpolitika, a nemzetközi kommunista mozgalom kérdéseihez, ugyanakkor nem volt olyan visszaeső köztörvényes bűnöző az országban, akinek úgy követték volna minden lépését, mint az övét.

Egyre jobban szorult a hurok a titkos ellenzéki centrumok körül is, amelyek 1926 tavasza óta – többnyire paritásos alapon – Trockij és Zinovjev híveiből álltak. Főleg azután kezdték nyíltan is üldözni, fizikailag bántalmazi a trockistákat, amikor már a munkások közül is egyre többen fejezték ki elégedetlenségüket a „központi irányvonallal”. A gyárakban mind gyakrabban hangzott el: „Trockijnak igaza van!” Az 1927. november 7-i moszkvai és leningrádi alternatív (!) felvonulásokon több ezer diák és gyári munkás is részt vett. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy 1928-ban a szovjet vezetés száműzze Trockijt Kazahsztánba, majd egy évvel később az Iljics nevet viselő hajó fedélzetén Törökországba toloncolja, végül megfossza őt szovjet állampolgárságától.

Az évek múlásával az emigráns politikus egyre fogékonyabbá vált a különböző társadalmi rétegek helyzete, még a korábban „osztályidegenként” elutasított középrétegek gondjai iránt is. Ez a folyamat azonban csak lassan, nagy megtorpanásokkal ment végbe gondolkodásában. Az 1920-as évek végén a Sztálin és Buharin nevével fémjelzett vezetés már jórészt félreállította – száműzetésbe küldte, börtönbe vetette – Trockij híveit, de ő még mindig ellenezte, hogy egy másik, alternatív bolsevik pártot hozzanak létre, mivel az „meggyengíti a szovjetek hatalmát”. Az 1930-as évek közepén azonban, amikor belátta, hogy mélységesen tévedett, volt bátorsága leírni: „Ha elfogadjuk, hogy a szocializmus feladata egy szolidaritáson és valamennyi szükséglet kielégítésén alapuló osztály nélküli társadalom létrehozása, akkor ebben az alapvetően fontos értelemben a Szovjetunióban egyáltalán nincs szocializmus. A szovjet társadalom ellentmondásai tükröződnek az anyagi és kulturális egyenlőtlenségben, az állami elnyomásban, a politikai csoportokban, a frakciók harcában. A rendőri elnyomás eltorzítja és elhallgattatja a politikai küzdelmet.” Trockij élete végéig nem mondta ki a nyilvánosság előtt, amit feljegyzett naplójában: „Lenin létrehozta az apparátust. Az apparátus pedig létrehozta Sztálint.” Csak akkor döntött úgy, hogy elkezdi kiszivárogtatni a Kreml titkait, amikor az 1930-as évek végén Sztálin megölette otthon maradt fiait és szinte mindegyik hívét. Sztálin leleplezésével kezdte, hangot adván feltételezésének, hogy Sztálin siettette Lenin halálát. Íróasztalán éppen a bolsevik Politikai Bizottság és a szovjet politikai rendőrség titkos történetével foglalkozó feljegyzések tornyosultak, amikor koponyájára lesújtott (a nem is oly rég a Szovjetunió Hőseként Moszkvában eltemetett) Ramon Mercader jégtörő csákánya.

1990-ben egy Münchenben élő emigráns történész, Abdurahman Avtorhanov a következőképp összegezte véleményét „Trockij ellentmondásos életútjáról: Trockij az orosz forradalom történetének legtragikusabb alakja. Tragédiája, hogy tanúja volt a forradalom pusztulásának, amelyet ő vezetett. Láthatta, miként pusztultak el barátai és hívei, akikkel együtt szerezte meg a hatalmat. Megérte, miként gyilkolták le a csekisták a fiait. Ám igazán azért tragikus a sorsa, mert élete utolsó napjáig nem értette meg, hogy ő és gyerekei, hívei nem a ‘bürokráciának’, a ‘Kreml kamarillájának’, mégcsak nem is a bosszúvágyó Sztálinnak, hanem a diktatúra terrorisztikus rendszerének áldozatai. A rendszernek, amelyet ő és Lenin hoztak létre 1917 októberében.”

A hadügyi népbiztos

A polgárháború éveiben Trockij a Vörös Hadsereg tiszti állománya és közkatonái körében egyaránt közkedvelt volt. Hadügyi népbiztosként nem ellenséget, hanem nélkülözhetetlen szakembereket látott a cári hadseregből „átigazolt” szakképzett tisztekben. Ezért aztán igyekezett megvédeni őket a politikai gyanakvásra és túlkapásokra hajlamos komisszároktól, akik 1919 tavaszán Vorosilov és a mögötte álló Sztálin vezetésével már Trockij katonai ellenzékévé váltak. Egyúttal – bár néha kissé hatásvadász módon – a csukaszürke egyenruhába öltöztetett muzsikok helyzetét is igyekezett megkönnyíteni. Gyakran megjelent a lövészárkokban, régi orosz szokás szerint háromszor megcsókolta a katonákat a kitüntetések átadásánál, és nem mulasztotta el megkérdezni tőlük, minek örülnének jobban, a Vörös Zászló Rendnek, egy aranyórának vagy egy díszkardnak. Kedvességével, határozott fellépésével Trockij még a martalócnak kikiáltott népvezért, Csapajevet is képes volt megszelídíteni. Az is imponált a világháború poklát megjárt orosz katonáknak és tiszteknek, hogy olykor személyesen vezényelte rohamra a frontokat járó Trockij-páncélvonat „garnizonját”.

Egy elfogultnak igazán nem nevezhető fehérgárdista tiszt a Berlinben megjelent Az orosz forradalom archívuma című kiadványban így írt erről: „Egy látogatóba érkezett kozák, akit valaha azzal heccelt, hogy milyen szégyen neki egy zsidó parancsnoksága alatt szolgálni, teljes meggyőződéssel, hevesen tiltakozott: ‘Szó sincs róla! Trockij nem zsidó. Trockij bátor ember! … A mi vérünk… Orosz. Lenin, az a kommunista, az zsidó. De Trockij a mi vérünk… harcos… Orosz… A miénk!”.

A szovjet-oroszországi polgárháború, amelyben kis létszámú, mobilis vörös, fehér és zöld csapatok küzdöttek egymással, s alig lehetett különbséget tenni a frontvonal meg a hátország között, sokban különbözött az első világháborútól, amelynek lövészárkaiból milliók néztek farkasszemet egymással. Ebben az általános fegyveres konfrontációban viszonylag rövid idő alatt kiváló katonai szervezővé nőtte ki magát két olyan, jellegzetesen civil politikus, mint a hadászatot addig jobbára csak Clausewitz írásaiból ismerő Lenin és a balkáni háború hadszíntereit fronttudósítóként még általában távolról figyelő Trockij. Polgárháborús levelezésük, mely a harvardi Trockij-hagyatékban található, két vaskos kötetben látott napvilágot. Ezt még kiegészíti a nyomdakészen kiadásra váró harmadik, amely katonai vonatkozású írásaikat tartalmazza. Ez cenzurális okokból egészen a közelmúltig szovjet levéltárakban porosodott.

Leninnel váltott levelei cáfolni látszanak a „kalandor”, a világforradalmi folyamatot mindenáron erőltető” Trockijról és a „reálpolitikus”, „mindig megfontolt” Leninről az 1920-as évek vége óta létező sztereotípiákat. Trockij – offenzív, forradalmi frazeológiája ellenére – gyakran visszafogottabb” volt a Központi Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa többi tagjánál. Így például 1920-ban, amikor szinte a teljes bolsevik vezetés ragaszkodott a „Majd jól odasózunk Európának!” (Dajos Evropu!) jelszó jegyében lengyel területen folytatandó szovjet-orosz akcióhoz. Vagy 1921-ben, amikor a lakosság közel nyolcvan százalékának támogatását élvező grúz mensevik kormány ellen indítottak támadást. Más kérdés, hogy Trockij a bolsevik pártvezetés testületi döntését tudomásul véve korábbi álláspontjával szemben is kész volt ideológiai alapot teremteni a Varsó elleni hadjárathoz, majd a független Grúzia annektálásához.

Életút

1879. november 7. Megszületik Lev Bronstein néven.
1898. Első letartóztatása marxista szervezkedésért.
1900. A börtönben feleségül veszi Alexandra Szokolovszkaját.
1902. Megszökik Szibériából, Londonba utazik, ahol találkozik Leninnel, és az Iszkra munkatársa lesz.
1903. Megismerkedik második feleségével, Natalja Szedovával. Az OSZDMP második kongresszusán konfrontálódik Leninnel, és a leendő mensevikekhez csatlakozik.
1905. Trockij néven sokat ír az orosz munkássajtónak. Hazatér és decemberben a szentpétervári szovjet elnöke lesz. Letartóztatják.
1907. Második szibériai száműzetéséből is megszökik, Németországban telepszik le.
1909. Bécsben megalapítja a „trockista” Pravdát.
1913. Ellentétei Leninnel kiéleződnek: a prágai bolsevik konferenciával szemben Bécsben külön orosz szociáldemokrata tanácskozást hív össze.
1914. Svájcban, majd Franciaországban háborúellenes propagandát folytat.
1916. A francia hatóságok Spanyolországba toloncolják.
1917. New Yorkban, a Novij Mir című lap munkatársa. A cárizmus megdöntése után hazatér. Pétervárott az év nyarán közeledik a bolsevikokhoz, 1917 szeptemberében elnöke a fővárosi szovjetnek, októberben a Forradalmi Katonai Bizottságnak. Az első szovjet kormány külügyi népbiztosa.
1918. Részt vesz a breszt-litovszki béketárgyalásokon. Márciustól hadügyi népbiztos.
1923. tavaszától kezd kiszorulni a bolsevik vezetésből. Októbertől nyíltan konfrontálódik Sztálinnal, Zinovjevvel és Kamenyevvel.
1924. Megjelenik az Október tanulságai című híres vitairata.
1925. Leváltják a hadügyi népbiztosság éléről.
1926. Szövetséget köt a „leningrádi ellenzék” vezetőivel a „központi irányvonal” hívei ellen. Októberben Trockij és Kamenyev elveszíti tagságát a politikai bizottságban.
1927. Egyre élesebbek az ellentétek a bolsevik párt vezetésében: az év végén Trockijt kizárják a központi bizottságból, majd a pártból.
1928. Alma-Atába száműzik.
1929. Kitoloncolják Törökországba.
1933. Fokozatosan zászlót bont a nemzetközi trockista mozgalom. Hívei Párizsban lerakják a IV. Internacionálé alapjait. Trockij Franciaországba költözik.
1937. Mexikóba érkezik.
1938. Lev nevű fia Párizsban gyanús körülmények között meghal.
1939. Trockij leleplezi a nyilvánosság előtt Sztálin és Hitler szövetségét.
1940. augusztus 20. Sztálin ügynöke, Ramon Mercader halálosan megsebesíti Trockijt, aki másnap belehal sérüléseibe.

Megjelent a Rubicon 1993/10. lapszámában

Szeretne többet megtudni az I. világháborúról? Rendelje meg az I. világháborúról szóló tematikus válogatásunkat IDE KATTINTVA!

I. világháború

Előző cikk Windisch-Grätz és Haynau: Két fővezér Magyarországon
Következő cikk Napóleon