Napóleon

Hahner Péter

Az uralkodói eskük nem logikusan kifejtett, mindenre kiterjedő politikai programok, mégis pontosan tájékoztathatnak minket arról, hogy az adott társadalom uralkodó csoportjai milyen politikai célokat tekintettek olyannyira fontosnak, hogy a legszélesebb nyilvánosság előtt elhangzó és leggyakrabban idézett uralkodói nyilatkozatban is helyet biztosítottak a számukra. Ezért érdemes alaposabban megvizsgálnunk azt az esküt, amelyet Bonaparte Napóleon 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame székesegyházban tett le, a pápa, az ország főméltóságai és a hatezer meghívott jelenlétében.

„Esküszöm – kiáltotta fennhangon az új császár –, hogy fenntartom a köztársaság területi integritását, hogy tiszteletben tartom és tartatom a konkordátum törvényeit és a kultuszok szabadságát, hogy tiszteletben tartom és tartatom a jogi egyenlőséget, a politikai és polgári szabadságot, a nemzeti javak eladásának visszavonhatatlanságát, hogy csak a törvény szellemében vetek ki adót és hozok létre vámokat, hogy fenntartom a Becsületrend intézményét, és hogy csak a francia nép érdekét, boldogságát és dicsőségét szem előtt tartva fogok kormányozni!”

Kiknek esküdött?

Különös eskü volt ez: az elvont ígéretek mellett a császár egészen konkrét és egyedi törvények fenntartása mellett is elkötelezte magát, sőt, bizonyos adásvételi eljárás védelmét is megígérte. Minderre azért volt szükség, mert a Notre-Dame székesegyházát is egy egészen különös társadalmi csoport töltötte meg: az új Franciaország új uralkodó osztályainak képviselői, akiket a szakirodalom „előkelők” néven emleget. Már nem a születés régi előkelősége volt ez, és még nem a gyárosoké, nagykereskedőké, bankároké – bár valamennyi említett csoport képviseltette magát. Többségük földbirtokos, hivatalnok, kereskedő vagy pénzjáradékaiból élő, módos tulajdonos volt. Egykori nemesek, akik meg tudták őrizni, vagy közrendűek, akik meg tudták növelni vagyonukat. A gazdagabb parasztokkal együtt ők vásárolták fel a francia egyház 1789-ben nemzeti javakká nyilvánított földjeit, s ezért kellett őket a koronázási esküvel is biztosítani, hogy az új uralkodó nem fogja megváltoztatni a forradalom idején módosított tulajdonviszonyokat. Az ő lelkiismeretüket nyugtatta meg a pápával 1801-ben aláírt egyezmény, a konkordátum is: a francia egyház az állami fizetés és a pápával való kiegyezés fejében lemondott földbirtokai visszaszerzéséről.

Az előkelők nagy része hivatalt is vállalt, és ragaszkodott ahhoz az 1789-es eszméhez, hogy a tehetséges ember számára – ezen egyszerre értettek okos és vagyonos embert – lehetővé kell tenni minden állás betöltését. Ennek az eszmének Napóleon volt a szimbóluma, a szegény családból származó korzikai, aki pusztán tehetségének köszönhetően elnyerte az államfői tisztséget – az előkelőknek tehát minden okuk megvolt, hogy elhiggyék: ez az ember valóban meg fogja őrizni a koronázási esküben is megemlített jogi egyenlőséget. Az egyenlőség azonban nem zárta ki az érdemek elismerését: ezért került be az eskü szövegébe a Becsületrend megőrzésére vonatkozó ígéret.

Legalább ilyen fontosak voltak az eskü külpolitikára vonatkozó elemei is. Napóleon a köztársaság védelmére tett fogadalmat, amely kisebb megszakításokkal tizenkét éve háborúzott Európai legerősebb katonai és tengeri nagyhatalmaival. Ez a háború a forradalom öröksége volt, az új társadalmi elit azonban hallani sem akart a kompromisszumos békéről. 1804-ben már Franciaországhoz tartozott Belgium, a Rajna bal partján fekvő német területek, Savoya, Nizza, Piemont, valamint az egykor pápai kézen lévő Avignon és vidéke. Amikor Napóleon „a köztársaság területi integritásáról” beszélt, tulajdonképpen azt fejezte ki, hogy az ország nem adja fel hódításait. A hódítások biztosításához pedig „testvérköztársaságnak” nevezett francia bábállamokat hoztak létre Hollandiában, Svájcban és Itáliában.

A francia társadalom előkelői, akik országukban csak rendet, nyugalmat és prosperitást kívántak, ragaszkodtak a győzelmes hódításokhoz. „Nemcsak önös érdekeik miatt – írja François Furet francia történész –, és nem egyszerűen nemzeti büszkeségből, hanem egészen más okból is: fegyvereinek dicsősége jó emlékekkel helyettesítette a forradalom rossz emlékeit, átalakította a forradalom képét. Elfeledtette a terrort; dicsfénybe vonta a köztársaságot és katonáit.” A hadsereg ráadásul munkát és a karrier lehetőségét biztosította a fiatalok számára, a háború pedig megemelte a munkabéreket, hiszen csökkentette a kínálatot a munkaerőpiacon. Amíg a háború külföldön zajlott és győzelmeket eredményezett, az otthon maradó franciák többségének nem sok oka volt a panaszra.

Sajátságos hallgatólagos alku jött létre a francia társadalom és a hadsereg legtehetségesebb tábornoka között: amíg biztosítja a győzelmeket és a hódításokkal megnövelt Franciaország területi integritását, addig elfogadják autokratikus uralmát. Vagyis amíg betartja koronázási esküjének a jogi egyenlőségre, a tulajdon védelmére és a katonai sikerekre tett ígéreteit, addig elnézik neki, hogy megszegi a „politikai és polgári szabadság” fenntartására tett fogadalmát. A forradalomtól megcsömörlött előkelőknek elegük volt abból, hogy a tulajdon nélküli tömegek aktívan beavatkoznak az ország politikai életébe, veszélyeztetve ezzel a tulajdon biztonságát.

A konzulátus 1799-es alkotmánya szakított a népszuverenitás elvével. A választásokon ezentúl nem a törvényhozó hatalom tagjait választották meg, csak neveket jelöltek ki a községi, megyei és nemzeti listákra, amelyekről aztán a Szenátus tagjai kiválasztották a két törvényhozó szerv, a Tribunátus és a Törvényhozó Testület tagjait. A Szenátus tagjait viszont az első konzul nevezte ki, s így megvalósult az a rendszer, amelynek lényegét Siey<FT:”Times New Roman,SR”>čs e szavakkal fogalmazta meg: „A hatalom felülről jön, a bizalom pedig alulról.” Az alkotmány ráadásul nem tartalmazta az emberi jogok listáját, nem nyújtott lehetőséget módosításra, és életbe léptetését sem előzte meg népszavazás. A politikai rendszer tehát nem állt a társadalom közvetlen, választások útján érvényesített ellenőrzése alatt – viszont Napóleonnak gondja volt rá, hogy bizonyos esetekben népszavazással legitimálja uralkodását. A nép tehát nem küldhette el képviselőit a törvényhozásba, csak az igen széles körű végrehajtói és törvényhozói hatalommal felruházott uralkodó iránti bizalmát fejezhette ki.

A konzulátus, majd a császárság tehát azt őrizte meg és azt fejlesztette tovább a forradalomból, amire az előkelőknek szükségük volt a rend és a tulajdon biztosítása érdekében, a demokratikus és liberális törekvéseknek azonban véget vetett. Ehhez nem volt szükség katonai diktatúrára: a népi mozgalom már 1795-ben megszűnt, s amíg Napóleon biztosítani tudta a győzelmeket a csatatereken, addig népszerűségét is megőrizte. Konzulátusa idején (1799– 1804) rendkívüli sikereket könyvelhetett el: békét kötött a katolikus egyházzal, hatékony és centralizált közigazgatást épített ki, megszilárdította a pénzügyi helyzetet, kiadta a Polgári Törvénykönyvet, lefektette a felsőoktatás alapjait, véget vetett a vidéki banditizmusnak és az emigránsok üldöztetésének, a Becsületrenddel pedig megteremtette a modern Franciaország legnépszerűbb kitüntetését. Az Ausztriával megkötött lunéville-i (1801) és a Nagy-Britanniával megkötött amiens-i szerződés (1802) után pedig úgy tűnt, hogy győzelmes békével tudott véget vetni a tíz éve tartó háborúnak. Császárrá koronázása tulajdonképpen sikereinek jutalma volt.

Ki esküdött?

Ki volt ez az ember, és hogyan tudott ilyen meglepő sikereken elérni? Rendkívüli tehetsége, kreativitása, önuralma és munkabírása mellett azt a sajátosan gyakorlatias megközelítést kell kihangsúlyoznunk, amellyel hozzálátott a problémák megoldásához. 1800 novemberében e szavakkal fordult az Államtanács tagjaihoz: „Lezártuk a forradalom regényét – itt az ideje, hogy belekezdjünk történetébe, az elvek alkalmazása terén csak a reálisat és a lehetségeset szem előtt tartva, nem foglalkozva spekulatív és hipotetikus dolgokkal. Ma más utat követni filozofálás lenne, nem kormányzás!” Ezek a szavak arra a kijelentésre emlékeztetnek, amelyet az 1787-es philadelphiai Alkotmányozó Konvenció egyik tagja, Dickinson intézett kollégáihoz, mielőtt hozzáláttak volna az Egyesült Államok mindmáig érvényben lévő alkotmányának kidolgozásához: „Csak a tapasztalat vezéreljen bennünket! Az ész félrevezethet.” Vagyis egy válsághelyzet megoldásánál eredményesebb eljárásnak tűnik idealista és teoretikus megközelítés helyett pragmatikus és gyakorlati szempontokat érvényesíteni.

Amíg a forradalom ideológusai és politikusai arra törekedtek, hogy az egyetemes emberi jogokból kiindulva az egész emberiség számára elfogadható és vonzó törvényeket hozzanak, addig Napóleon pusztán működőképes és hatékony államgépezetet kívánt kiépíteni, nem az elvont egyén, hanem a konkrét, francia társadalmi csoportok érdekeit tartva szem előtt. Ez a megközelítés sokáig igen eredményesnek bizonyult, de természetesen ennek is megvoltak a maga veszélyei: Napóleon olyannyira pragmatikus szempontokat követett, hogy nem volt képes felfogni olyan elvont eszmék, mint a hazafiasság, a vallásosság vagy a szabadságvágy jelentőségét.

A császár tulajdonképpen a felvilágosult önkényuralkodók módszereit újította meg, csak éppen sokkal kedvezőbb helyzetben volt, mint II. József vagy II. Frigyes. Neki már – a forradalomnak köszönhetően – nem kellett figyelembe vennie alattvalói kiváltságait, a céhek, a városok, a társadalmi osztályok, a papság és a különböző tartományok előjogait. Ezeket a forradalom felszámolta, az új uralkodó egymástól elszigetelt, „közvetítő testületekkel” nem rendelkező, ezért jóval kiszolgáltatottabb állampolgárok felett uralkodhatott. Mégis felhasználhatta a régi abszolút monarchia korlátlan szuverenitását, amelyet a forradalmi nemzetgyűlések a népszuverenitás jegyében sajátítottak ki, s ezt a hatalmat ugyanolyan korlátlannak és osztatlannak tekintették, mint a régi rend királyainak hatalmát. Ugyanúgy a népakarat képviselőjének tekintette magát, mint a Nemzeti Konvent képviselői, s ellenfeleit ugyanúgy a nép ellenségeinek nyilváníthatta.

Az enghieni herceg kivégzése (1804) arra utal, hogy az állam és a rendszer védelmében Napóleon nem riadt vissza a vérontástól, mégsem volt vérszomjas, s még egy német fiatalembernek is meg akart kegyelmezni, aki 1809-ben merényletet kísérelt meg ellene. Nem állt bosszút sem a brumaire 19-én rátámadó képviselőkön, sem azokon a marsalljain, akik 1814-ben szembefordultak vele. Abban is a felvilágosult önkényuralkodókra emlékeztet, hogy – a 20. századi diktátorokkal ellentétben – élete végéig megmaradt nagylelkű, lovagias, arisztokrata erényeket képviselő uralkodónak. Legfeljebb abból a szempontból tekinthető a 20. századi diktátorok – nagyon távoli – előfutárának, hogy felismerte a propaganda jelentőségét, és rendkívül ügyesen alkalmazta azt. Szoros ellenőrzés alatt tartotta a sajtót, nagy gondot fordított az események megfelelő „tálalására”, az emlékezetes gesztusok és kijelentések lehető legszélesebb körben történő elterjesztésére.

Hogyan szegte meg esküjét?

A hódítás és az önkényuralom logikája juttatta el Napóleont oda, hogy fokról fokra szembefordítsa önmagával egész Európát, majd a francia társadalmat. A hódításé, amely szerint az elfoglalt területeket újabb elfoglalt területekkel vagy francia szövetségbe kényszerített szomszédos államokkal kell biztosítani – és az önkényuralomé, amely nem tűri meg az egyszemélyi vezető mellett az önálló gondolkodású személyiségeket, s ezzel szükségszerűen megnöveli a hibás döntések valószínűségét.

1812-ben Hamburg, Firenze és Genova ugyanolyan francia megyeszékhely volt, mint Amszterdam, Genf vagy Barcelona. Közvetlen francia kormányzás alatt állt Dalmácia és Korfu, a Bonaparte-család tagjai ültek az itáliai, vesztfáliai és (legalábbis elvben) a spanyol trónon. A megcsonkított Svájc, Poroszország és Ausztria éppúgy szoros szövetségben állt a Francia Császársággal, mint a Napóleon által létrehozott Varsói Nagyhercegség, Svédországban pedig a császár az egyik tábornokát, Bernadotte-ot nevezte ki trónörökösének.

Mit kaptak a meghódított országok népei a franciáktól? Durva nemzeti elnyomást, amelyet a modern közigazgatási reformok sem ellensúlyozhattak. Mindenhol nacionalista mozgalmak lángoltak fel, a spanyolok 1808-ban, a tiroliak 1809-ben fogtak fegyvert. A pápa internálásával Napóleon még jobban szembefordította önmagával a katolikus Európát. Nem kell más, mint egy nagyobb vereség, amely alkalmat ad a bosszúra, és Európa népei régi királyaik mellé állva lelkesen ünneplik majd a francia „zsarnok” bukását. Ezzel minden józan francia politikus tisztában volt, és 1808 után már nem sok reményt fűztek a császárság tartós fennmaradásához.

Miért nem tudott Napóleon tartós békés kötni, miért újult ki a háború valamennyi győzelme után? Mert maga is úgy érezte, hogy a franciák szemében csak az egyre nagyobb sikerek és hódítások igazolhatják császárságát. 1813-ban a híres drezdai találkozón Metternich előtt így kiabált: „Inkább meghalok, de egy talpalatnyi földről sem mondok le! A maguk uralkodói trónon születtek, hússzor is vereséget szenvedhetnek, mégis a palotáikba fognak visszatérni! Akkor is királyok maradnak! Nem érthetik meg az én érzéseimet! Én felkapaszkodott katona vagyok, a szerencse fia, nekem győzelemre és dicsőségre van szükségem!” Aligha lehetne ennél érzékletesebben összefoglalni a császár dilemmáit.

A koronázási esküben Napóleon azt ígérte, hogy „csak a francia nép érdekét, boldogságát és dicsőségét szem előtt tartva” fog kormányozni. 1808-ban mégis háborút indított egy baráti ország ellen, amelynek az volt minden „bűne”, hogy saját királya alatt kívánt élni. A spanyol kormányzat mindent megtett, amit a francia császár kívánt, a spanyol hajók együtt süllyedtek el a franciákkal az angol ágyúk tüzében Trafalgarnál – Napóleon azonban úgy döntött, hogy bátyját, Josephet ülteti a madridi trónra, s ezzel kezdetét vette egy hat évig húzódó, véres háború. Ez már nem nemzeti háború volt, hanem dinasztikus: a francia előkelőknek semmi érdekük sem fűződött ahhoz, hogy Napóleon tehetségtelen bátyja spanyol király legyen, s nem értették, miért kell az ország erőforrásait a Pireneusoktól délre elvesztegetni. Legalább ekkora hiba volt az új, császári nemesség létrehozása: úgy tűnt, Napóleon már nem csak a szabadság elvét sérti meg, de az egyenlőségét is! A rendszer autokratikus vonásai felerősödtek, az amúgy is korlátozott jogkörű képviselő-testületeket egyre ritkábban hívták össze, és a cenzúra is hatékonyabban működött. A pápa letartóztatásával Napóleon tulajdonképpen megszegte a konkordátum fenntartására vonatkozó ígéretét is.

A társadalom vezető rétegei egyre nagyobb aggodalommal figyelték a változásokat, az 1810-es gazdasági válság pedig megnehezítette a néptömegek helyzetét is. Az oroszországi vérveszteség után egyre gyakrabban soroztak, annál is inkább, mert már nem lehetett a szövetséges országok haderejére támaszkodni. Amikor pedig 1814-ben a háború már francia területeken pusztított, a franciák többsége közönnyel vagy éppen ellenséges érzelmekkel figyelte a császár utolsó erőfeszítéseit.

1814-ben a Bourbonok visszatértek Franciaország trónjára, s a közismert szállóigével ellentétben kiderült, hogy nagyon is sokat tanultak, és XVIII. Lajos felejteni is hajlandó. Őszintén megpróbáltak működőképes kompromisszumot létrehozni a régi rend, a forradalom és a császárság hívei között, s a nemzeti megbékélést tekintették céljuknak. A háborút lezáró, első párizsi békeszerződés is viszonylag nagylelkűnek bizonyult.

Franciaországnak azonban az volt a tragédiája, hogy a Bourbonok visszatérése összekapcsolódott a nemzeti vereség élményével. XVIII. Lajosban nem a rugalmas, engedékeny uralkodót látták, aki jóval liberálisabb alkotmányt vezetett be a császárság idején érvényben lévőnél, hanem kizárólag a régi rend képviselőjét, aki a nemzeti büszkeséget lábbal tipró, idegen hadseregekkel érkezett vissza Franciaországba. Ezért aztán amikor Napóleon 1815-ben visszatért Elba szigetéről, a társadalom egy része azonnal melléállt. Akadt ugyan egy őszinte asszony, aki állítólag e szavakkal fogadta a császárt: „Már kezdtünk nyugodtan élni, és akkor maga újra mindent felborított!” Napóleon meglepődött, s igen rosszul esett neki ez a megjegyzés. Lelke mélyén talán megérezte, hogy a franciák „csendes többsége” így vélekedik a történtekről.

Waterloo után pedig már szó sem lehetett nagylelkű békeszerződésről vagy belső megbékélésről. A második párizsi béke már hadisarcot és megszállást kényszerített a franciákra, s az országban fellángolt a fehérterror. A francia nemzeti érzelmeket újra megsértették, s a társadalomban folytatódott a forradalom és a régi rend önjelölt örököseinek egyre élesebb küzdelme. Egy történész szavaival élve, „ez volt Napóleon mérgezett hagyatéka”.

Napóleon öröksége

Bonaparte tábornok 1799-es államcsínyének kétszázadik évfordulóján a francia történészek újra megvitatták, mit jelenthet számukra a huszadik század végén a napóleoni örökség. Jean Tulard, a hazánkban is kiadott, egyik legsikeresebb Napóleon-életrajz szerzője a l’Histoire magazin novemberi számának hasábjain arra emlékeztette olvasóit, hogy koronázása során az új császár esküt tett a forradalom legjelentősebb vívmányainak, a jogi egyenlőségnek, a politikai és állampolgári szabadságjogoknak a megőrzésére. Ugyanebben az esküben megnyugtatta a forradalom legnagyobb haszonélvezőit, a polgárságot és a gazdag parasztságot is: senki sem veheti vissza tőlük a forradalom idején felvásárolt egyházi birtokokat, senki sem vonhatja kétségbe tulajdonjogukat.

Tulard szerint a császárságot egy új közjóléti diktatúrának is tekinthetjük, amelyet Európa megnyugtatására és a belső biztonság érdekében monarchikus formában állítottak fel. A forradalom legfontosabb vívmányait pedig az új rendszer sokkal hatékonyabban védelmezte meg, mint a korábbi, az általa felszámolt köztársaság. Ráadásul kezdetben nem is tagadta meg nyíltan ezt a köztársaságot. Ez az 1804. május 18-ai szenátusi határozat szövegéből is kiolvasható: „A Köztársaság kormányzata ezentúl egy császárra lesz bízva, aki felveszi a franciák császára címet.” A forradalmi naptárt csak 1806. január 1-jével törölték el, s a pénzérméken egészen 1808 végéig megmaradt a „Köztársaság” felirat.

Azt azonban Tulard sem tagadja, és említett életrajzi művében részletesen ki is fejti, hogy a császárság néhány éven belül elveszítette „közjóléti diktatúra” jellegét, és egyre monarchikusabb formát öltött. Napóleon korlátozta a képviselő-testületek működését, figyelmen kívül hagyta a szabadságjogokat, a császári nemesség megalapításával pedig elvetette az egyenlőség eszméjét is. Spanyolország ellen 1808-ban megindított háborújához már semmilyen nemzeti érdek nem fűződött: kizárólag a császári család dinasztikus érdekei követelték meg, hogy az ország Napóleon bátyjának trónra juttatásáért hosszan tartó és költséges konfliktusba bocsátkozzon egyik legmegbízhatóbb szövetségesével. A tehetségesebb francia politikusok ekkor kezdtek kétségeket táplálni a császárság tartósságával kapcsolatban, és egyre többen érezték úgy, hogy a császár már nem védelmezi, hanem veszélyezteti a forradalom során kivívott szabadságot és egyenlőséget.

Maurice Agulhon, a Collége de France professzora arra hívta fel a figyelmet a l’Histoire hasábjain, hogy a napóleoni rendszer ugyan megvédelmezte a forradalom vívmányait annak belső és külső ellenségeitől, ennek során azonban olyan autokratikus és minden hatalmat centralizáló hagyományokat erősített fel, amelyeket az emberi szabadság hívei száz év alatt sem tudtak teljesen felszámolni. „Az emberi természetre azonban – írja Agulhon – a vezér, a hős, a lángelme mindig nagyobb vonzást gyakorol, mint a liberális demokrácia komplex és prózai intézményei. Több mint száz éve köztársaságban élünk már, az első világháború óta rajongunk a békéért, a turistáknak azonban még mindig Napóleon mellszobrait ajánlják fel franciaországi emléktárgyként. Ez nagyon romantikus, az állampolgári öntudat szempontjából azonban zavarba ejtő.”

Valószínűleg Pierre Goubert-nek, a régi rend egyik legtekintélyesebb szakértőjének kell igazat adnunk, aki két részre osztotta fel az első császárságot bemutató fejezetet Franciaország történetét ismertető kézikönyvében (Initiation a L'histoire de la France, 1984) Az álom címet adta a császárság külpolitikáját ismertető alfejezetnek. Ebben felidézte a hódító hadjáratokat, Európa nagy részének alávetését, az új vazallusállamok megalapítását, a 130 megyéből álló Nagy Császárságot, a látványos győzelmeket és a szédítő bukást: „Majd a korzikai Nagy Sándor a földrajzi korlátozások ismeretének híján, előbb a spanyol csapdába vetette magát, ahol egy egész néppel került szembe, majd Oroszország roppant hómezőire, amelyekben ugyanúgy elmerült, mint a svéd XII. Károly vagy később egy egykori osztrák festő. Legyőzték, száműzték, visszatért, átmeneti felvillanásai ellenére újra legyőzték, öt év sem kellett hozzá, hogy hazáját megfossza tengerészetétől és gyarmataitól, és kisebb területtel hagyja a háta mögött, mint amilyen akkor volt, amikor ő tízévesen a brienne-i kollégium diákja lett. Hat hónapon át tucatnyi idegen hadsereg özönlött be az országba a Loire-ig, köztük egy svájci is, pedig ilyen szégyenre VI. Károly óta nem került sor, 150 000 ember pedig három évre megszállta az északi és keleti megyéket.”

Pierre Goubert mindennél sokkal jelentősebbnek tartotta a belső reformokat, amelyeket A gránit című alfejezetben vett sorra. Itt hívja fel a figyelmet az új polgári törvénykönyvre, a közigazgatási reformokra, a büntető és polgári törvényszékek hierarchiájának végleges rendezésére, a forradalom egyházügyi és pénzügyi problémáinak megoldására, a pápával kötött konkordátumra, a Francia Bank felállítására, a rendkívül stabilnak bizonyuló francia frank létrehozására, valamint a Becsületrend megalapítására. „Ez volt a tartós, gránitra vésett mű. Legszívesebben ki is jelentenénk, hogy a többi csak irodalom, de a napóleoni hősköltemény mind Franciaországban, mind külföldön tartós hatást gyakorolt az irodalomra, a művészetekre, a gondolkodásra, a képzeletre és a politikára. Jótékony vagy baljós hatást? Ez már nem a történész számára feltett kérdés.”

Megjelent a Rubicon 2000/1-2. lapszámában

Szeretne többet megtudni Napóleonról? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2013/9-10. lapszámunkban olvashatja. Rendelje meg szerkesztőségünkből IDE KATTINTVA!

2013/9-10. Napóleon

Előző cikk Lev Trockij: Sztálin első számú ellensége
Következő cikk Mao Ce-tung: A nagy kormányos