Párizs, 1968

Párizs, 1968

Egy elmaradt forradalom anatómiája

Takács M. József

Párizsban május 3-án emelték az első barikádot. Egy hevenyészett deszkatákolmány zárta le – szinte csak jelképesen – a St. Michel körutat. Katonai jelentősége a semmivel volt egyenlő, bármelyik rendőr átléphette, ha akarta. Mégis rendkívüli jelentőséggel bírt: elkülönített két területet, a tüntetőkét és a hatalomét. Azon a napon, néhány órára, a Quartier Latin egy része felszabadult – szimbolikusan egy új rend központjává vált. A következő napokban a diákok újabb és újabb barikádokat emeltek, melyek fölött a forradalom vörös és fekete lobogóit lengette a májusi szél. A nyugati világon végigsöprő diáklázadás hulláma Franciaországban vetette a legnagyobb tajtékot.

1968. május 24-én több mint 100 ezer ember vonult végig Párizs utcáin De Gaulle és rendszere ellen tüntetve. A tömeg estére elsöpörte a több hetes utcai harcokban kimerült rendfenntartó erőket, s a fiatalok egy csoportja elfoglalta és felgyújtotta a tőke templomát, a tőzsdét! Az emberiség csak akkor lesz szabaddá, amikor az utolsó kapitalista nyakára az utolsó bürokrata beleiből kötnek hurkot – hirdette egy falfelirat Párizs szívében. A következőkben azt az utat vázoljuk fel, mely e polgárpukkasztó szlogen megfogalmazásához vezetett.

De Gaulle Franciaországa

A modern kori francia állam igazából sohasem tudott szakítani a napóleoni császárság idején kialakult tekintélyelvűség és túlcentralizáltság hagyományaival. Charles de Gaulle tábornok elnöki mindenhatóságon alapuló paternalisztikus rendszere különösen jellemző e tekintetben. A mitikus elhivatottság-tudattal eltelt De Gaulle azt vallotta: az állam – és az állam elnökének – legfőbb feladata az, hogy Franciaországnak a világban betöltött vezető szerepét fenntartsa, illetve megerősítse. 1968. január 1-jei újévi köszöntőjében a tábornok-elnök arról beszélt, hogy országa „példát mutat a világnak”.

Tény, hogy Párizs valóban magához ragadta a kezdeményezést. Az önálló atomerő megteremtése a diplomáciai mozgástér kibővülését eredményezte: a NATO katonai szervezetéből kilépő Franciaország egyfelől függetlenedni kívánt az USA-tól, lassítva az amerikaiak katonai és gazdasági dominanciájával formálódó nyugat-európai integráció folyamatát, másfelől a „vasfüggöny” lebontásához keresett partnereket Keleten.

De Gaulle „nacionalista” diplomáciájához a francia gazdaság látványos fellendülése teremtett alapot. 1968-ra már Franciaország rendelkezett a világ második legnagyobb aranykészletével – csak az Egyesült Államok előzte meg. A De Gaulle-éra tíz éve alatt az ipari termelés 51%-kal nőtt, a fejlődés azonban súlyos strukturális problémák és szociális feszültségek felhalmozódásával járt együtt.

Az iparban a tőkekoncentráció hihetetlen felgyorsulása megrendítette a középosztály és a kispolgári rétegek helyzetét, egyúttal lehetővé tette a munkabérek alacsony szinten tartását: az átlagórabér Franciaországban jóval a nyugat-európai alatt maradt. A szociális kiadásokat alaposan lefaragták, a nagy fellendülés hasznát elsősorban a monopóliumok fölözték le. A falu helyzete még rosszabb volt: a kistermelőkre épülő francia mezőgazdaság nem versenyezhetett a közös piaci tagországok nagyüzemi termékeivel. Az 1968-at megelőző hat évben 800 ezer kistermelő (az agrárszektorban dolgozók majdnem negyede) hagyta el a falut, ám az ipar csak töredéküket tudta befogadni.

Ebben a helyzetben söpört végig a „májusi vihar” előszele az országon: a vidéki iparvárosok munkássága a párizsival azonos bérszint eléréséért indított harcot. Kezdetben a nagy szakszervezetek, a CGT és a CFDT irányították a mozgalmat, s 24 órás figyelmeztető sztrájkokkal próbáltak nyomást gyakorolni a munkáltatókra. A dolgozók azonban nem elégedtek meg az alkalmanként kivívott néhány százalékos béremelésekkel, a munkakörülmények javítását, több pihenőidőt, hosszabb szabadságot és alkalmazási garanciákat is követeltek. A békés szakszervezeti demonstrációk mellett mind gyakrabban került sor utcai zavargásokra, a rendfenntartó erőkkel való összecsapásokra. Egyes üzemekben – a szakszervezetek támogatása nélkül is – heteken, hónapokon át szünetelt a munka, a dolgozók megszállták a gyárakat, bányákat, a sztrájkőrség barikádokat emelt, és ha kellett, kövekkel, botokkal szállt szembe az ellene kivezényelt rendőrökkel, rohamosztagokkal.

E harcok számos mozzanata előrevetítette a tavasz végi általános sztrájkot: kisebb méretekben, félig-meddig elszigetelten, de már nagyjából ugyanazon koreográfia szerint peregtek az események, mint 1968 májusában. Már nem csupán a bérekről volt szó: a sokrétű szociális követelések a társadalmi hierarchia megkérdőjelezéséhez vezettek, s ennek megfelelően a harc is egyre erőszakosabb formákat öltött – a munkások helyenként kísérletet tettek az utca meghódítására is.

A legtöbb helyen a fiatalabb munkások radikalizálták a mozgalmat: egy új generáció – a háború után született nemzedék – lépett színre, amelynek spontán lázadása magára vonta a munkásmozgalmat mindaddig reformista megalkuvással vádoló baloldali diákok figyelmét. Új remények éledtek: lehet, hogy a munkásság mégsem az a forradalmiságát vesztett, integrálódott, el(kis)polgáriasodott tömeg, mint aminek a radikális „balos” diákcsoportok korábban hitték? Lehetséges, hogy a dolgozók végre megelégelték szervezeteik – az FKP és a szakszervezetek – gyámoltalanságát, megalkuvó stratégiáját? A diákcsoportok militánsai agitációs kampányba kezdtek: a gyárak, üzemek bejáratánál röplapok ezreit osztották szét, sőt számos diák – főleg a maoista csoportok tagjai közül – tanulmányait átmenetileg abbahagyva munkásnak állt, hogy direktebb agitációt folytathasson az üzemekben.

A szerény eredményeket hozó sztrájkmozgalom ugyan 1968 márciusára elcsendesült, de a megkötött rossz kompromisszumok tovább éltették a dolgozók általános elégedetlenségét. A karhatalmi erőkre támaszkodó munkaadók hajthatatlansága miatt a bértárgyalásokon nem sikerült hatástalanítani a társadalmi feszültségek időzített bombáját. A májusi robbanást ugyan a diákmozgalom provokálta ki, de az újabb válság – előbb vagy utóbb – valószínűleg enélkül is elkerülhetetlen lett volna.

Az ifjú Franciaország

A gazdasági konjunktúra és az ekkoriban kibontakozó újabb tudományos-technikai forradalom egyik legfontosabb társadalmi következménye világszerte a főiskolai-egyetemi oktatás „iparosítása” volt. A termelési folyamatok növekvő szakemberigényét Franciaországban is a képzés tömegessé tételével próbálták kielégíteni, s az ipari racionalizálás szelleme a felsőoktatást is egyre inkább áthatotta: valódi értelmiségiképzés helyett az „egyetemi üzemnek” szinte futószalagon kellett „gyártania” a mindinkább csak a termelés meghatározott fázisaira specializált „szakembergépeket”.

Az egyetemeken folyó kutatásokat és az oktatás tartalmát a vállalati igényekhez igazították, az egyetemek autonómiáját fokozatosan felszámolták, a centralizált állami adminisztráció újabb és újabb felsőoktatási reformokkal járult hozzá a „racionalizáláshoz” – általánossá téve a képzés középszerűségét avagy a középszerűségre képzést, és tovább erősítve az amúgy is jelentős kontraszelekciós mechanizmusokat. A túlzsúfolt egyetemek, a külvárosokba telepített – gyakran gettószerű – egyetemi campusok az elidegenedés melegágyaivá váltak. A legnagyobb feszültséget azonban az okozta, hogy a francia felsőoktatásban évente 120 ezer diák kezdte meg tanulmányait, ám közülük csak minden negyedik (évi 36 ezer hallgató) jutott el a diplomáig.

A Christian Fouchet vezette minisztérium által kidolgozott 1966-os oktatásügyi reform még szigorúbbá és bonyolultabbá tette a már amúgy is kemény versenyvizsgarendszert. Mivel az egyetemekre szabadon, felvételi nélkül lehetett beiratkozni, a szükséges szelekció későbbre maradt. Az eltömegesedett egyetemeken azonban szinte lehetetlenné váltak a kiscsoportos foglalkozások, a közös „műhelymunka”, s ezért az évközi kollokviumokon a tanároknak nem sok lehetőségük nyílt reális képet alkotni diákjaik tudásáról: a szükségszerűen igazságtalan – és rendkívül szigorú – vizsgarendszer megreformálása egyike lett a legfőbb diákköveteléseknek.

Az egyetemet elvégzett hallgatók sem lehettek biztosak abban, hogy immár révbe értek, hiszen többségüknek számolnia kellett azzal, hogy akár éveken át nem jut (megfelelő) álláshoz. A többévi tanulás után is a létbizonytalansággal szembenéző – frusztráltságukat lázadásban levezető – diákok tömegeit azonban nem csak sajátos, a hallgatói létből fakadó problémáik vitték az utcára májusban: a háború utáni nemzedék egészének (beleértve a nem diák ifjúságot is) rossz közérzete, félelme és elégedetlensége nyilvánult meg ekkor.

A hatvanas években tetőző demográfiai hullám eredményeként a francia népesség 41,5%-át a 25 éven aluliak tették ki. Az ünnepi beszédekben előszeretettel hangoztatott szólam szerint ők testesítették meg „Franciaország jövőjét”, miközben az ő jelenük és jövőjük volt a legbizonytalanabb. Az első munkahelyet hiába kereső – és így még munkanélküli segélyre sem jogosult – fiatalok száma egyre emelkedett. Tömegüket csak növelték a pénztelenség miatt az egyetemekről kimaradó diákok, de többnyire azok helyzete is nyomorúságos volt, akik végig kitartottak, mivel a francia hallgatóknak csak 21%-a kapott valamilyen – általában igen szerény – ösztöndíjat.

Tovább fokozta a fiatalok elkeseredését, hogy a nagykorúság küszöbét csak a 21. életévük betöltése után léphették át, hiszen ez egyrészt tartósította a szülői gyámkodást, másrészt prolongálta politikai jogfosztottságukat is: választójog hiányában még látszólagos beleszólásuk sem lehetett országuk ügyeibe. Márpedig ez a generáció egyre határozottabban fordult szembe apái világával. Az algériai, majd a vietnami háború valósággal sokkolta a fiatalokat: a „szabad világ” polgári demokráciáinak békés-nyájas arca álarcnak bizonyult, mely alól most kivillant a gyilkos fenevad fogsora. A francia hadsereg algériai, utóbb pedig az amerikaiak vietnami „haditetteiről”, a kegyetlenül megkínzott, majd legyilkolt foglyok ezreiről és a háborús pusztításokról érkező hírek – s az ekkoriban elterjedő televíziók által közvetített megrendítő képek – nagyban hozzájárultak az ellenkultúra, illetve az ifjúság forradalmi mozgalmának kialakulásához, mely ’68-ban érte el tetőpontját.

A hatvanas években világszerte hasonló gondok foglalkoztatták az ifjúságot. Mindezt Mario Savio, a nemzetközi diákmozgalmat elindító Berkeley Egyetem lázongó hallgatóinak egyik szóvivője így fogalmazta meg: „Az a jövő és karrier, amelyre ma a fiatalok előkészülnek, nagyrészt lelki és erkölcsi sivatag. Krómozott fogyasztói paradicsomunk jól nevelt gyerekeket szeretne belőlünk csinálni. Mi azonban vonakodunk attól, hogy szabványosítottak, cserélhetők és jelentéktelenek legyünk.” Polgárjogot a feketéknek, békét Vietnamnak, emberhez méltó életet a dolgozóknak, a gondolkodás és a kritika jogát a diákoknak és az értelmiségnek, több szabadságot mindenkinek! – ez ’68 lényege, s hogy a világ milyen messze volt mindettől, azt talán Janis Joplin fogalmazta meg legegyértelműbben egyik dalában: „A szabadság csak egy másik szó arra, hogy már nincs mit vesztenünk.”

A detonátor: Nanterre

A gaulle-ista kormányzat úgy vélte, hogy a Német Szocialista Diákszövetség, az SDS által irányított diákmozgalomhoz hasonló Franciaországban nem jöhet létre, ezért némi kárörömmel szemlélte az „örök vetélytárs” Németországot megrázó válságot, s széles nyilvánosságot biztosított a médiában a nyugat-berlini eseményeknek. A francia fiatalok így figyelemmel kísérhették az SDS harcát, és sok egyéb mellett ez is közrejátszott a franciaországi mozgalom kibontakozásában. Talán az sem csak véletlen, hogy egy – a nyugat-berlini egyetemről Nanterre-be átiratkozott – 23 éves német diák, Daniel Cohn-Bendit lett végül a párizsi diáklázadás legismertebb alakja. A „Vörös Dany” 1965 óta szociológushallgatóként tanult Nanterre-ben.

A Sorbonne tehermentesítése érdekében 1964-ben megnyitott nanterre-i bölcsészkaron a diákok száma néhány év alatt az ötszörösére nőtt, s 1968-ra elérte a 12 ezret. A hallgatóknak e Párizs melletti külvárosban is a francia felsőoktatás egészére jellemző problémákkal kellett szembenézniük: idegőrlő zsúfoltság, az anyagi eszközök hiánya (a könyvtár például csak évekkel a kar megnyitása után készült el), elidegenedett, elavult oktatási szerkezet. A javarészt középosztálybeli diákok döbbenten fedezték fel az egyetemmel szomszédos, főleg bevándorlók lakta szegénynegyed világát, a külvárosi pályaudvart, melynek már a neve is sokatmondó: La Folie (őrület). Sokan közülük most szembesültek először a francia valóság eme árnyoldalával, s a látvány elgondolkodtatta őket.

A diákok érlelődő szociális érdeklődését a többségében liberális szellemű tanári kar is táplálta. Az egyetem élén a baloldallal szimpatizáló Grappin dékán állt, akinek viszonylagos engedékenységét kihasználták az egyetemen működő illegális, de hallgatólagosan megtűrt szélsőbaloldali diákcsoportok: 1967–68-ban egyre radikálisabb tiltakozó, nemegyszer provokatív akciókat szerveztek, melyekhez esetenként a hallgatók szélesebb rétegeinek támogatását is sikerült megnyerniük.

Az egyetem épületegyüttesében folyó életet középkori szellemű házirend szorította szigorú korlátok közé. Miközben Európában egyre inkább tért hódított a szexuális forradalom, Franciaországban mindenhol rendszabály tiltotta a fiúk belépését a leánykollégiumokba. A másik kritikus pont az volt, hogy az egyetemi vezetés – az intézmény „függetlenségére” hivatkozva – tiltott minden politikai vagy vallási összejövetelt, szervezkedést, de még hirdetmények, plakátok kiragasztását is. A tanulmányi feltételek javításának követelése mellett, a diákok e két, tabuvá nyilvánított terület felszabadításáért kezdték meg harcukat: a szexuális szabadságért indított küzdelemmel párhuzamosan fejlődött a politikai mozgalom.

Nanterre-ben az első nagy erőpróbára 1967 márciusában került sor, amikor az ottani kollégisták néhány hónappal korábban alapított szervezete, az ARCUN a házirendet érvénytelennek nyilvánítva kihirdette a kollégiumon belüli közlekedési és információszabadságot. Ezt követően a fiúk minden este megjelentek a diáklányok szállásán. Amikor a dékán által riasztott rendőrség bekerítette a lánykollégiumot, a bent rekedt másfél száz diák elbarikádozta magát, társaik pedig – láncot alkotva – a rendőrkordont kerítették be. A fenyegető helyzet láttán a dékán engedett: a „szoknyabolondok” szabadon és büntetlenül kijöhettek, ám 29 diákot utóbb mégis kicsaptak a kollégiumból.

1968 elején újabb botrányok jelezték a diákok növekvő elszántságát. Január 8-án az egyetemi uszoda avatására érkező Missoffe ifjúságügyi minisztert Daniel Cohn-Bendit arról faggatta, hogy nemrég publikált könyvében miért nem szólt az ifjúság szexuális problémáiról. Missoffe viccesre vett válaszát – „Ha szexuális problémái vannak, mártózzon meg a medencében!” – Daniel „a Hitlerjugendhez méltó” kitételnek minősítette, s ezért kiutasítási eljárást kezdeményeztek ellene, amit azonban éppen Missoffe kérésére leállítottak.

Január 27-én a diákok kiállítást rendeztek a nanterre-i campusba küldött civil ruhás nyomozókról készített képekből, s a kivonuló rendőrökkel össze is verekedtek, aminek végén a rendőrség kényszerült meghátrálni. Február 14-én a francia diákszakszervezet, az UNEF – a Valentine’s day keretében – országos akciót kezdeményezett a „szabad közlekedés” kivívásáért, s a fiúk mindenütt megszállták a leánykollégiumokat. Az események hatására egy hét múlva az oktatásügyi miniszter, Alain Peyrefitte új, kevésbé merev szabályozást vezetett be, de a teljes mozgásszabadságot követelő diákok számára ez már kevés volt.

Amikor március 22-én letartóztatták a vietnami háború elleni tiltakozást szervező Országos Vietnam-bizottság néhány tagját – köztük a nanterre-i Xavier Langlade-ot –, másfél száz diák még aznap este elfoglalta és hajnalig megszállva tartotta Nanterre-ben a professzorok tanácstermét. Cselekedni és reagálni című felhívásukban március 29-ére – a nyugat-berlini kritikai egyetem mintájára – általános egyetemi vitanapot hirdettek, amelyen már nemcsak egyetemi, hanem általános társadalmi problémákkal is foglalkozni kívántak. Ez az éjszakai ülés rendkívüli fontosságú – még ha az FKP diákszövetsége, az UEC el is ítélte az akciót –, mert megteremtette az addig egymással vetélkedő „balos” csoportok közötti együttműködés alapjait. Az akkor megalakult Március 22. Mozgalom – amely az akcióban részt vevő ún. szituacionistákat, anarchistákat, trockistákat és a Vietnam-bizottság militánsait tömörítette – a későbbiekben a párizsi diáklázadás egyik legfontosabb koordinátora lesz.

A nanterre-i dékán megpróbálta megakadályozni a tervezett vitanap megtartását, s elrendelte az egyetem ideiglenes bezárását, ám végül mégis engedni kényszerült. Április 2-án azonban a dékán által felajánlott kisebb terem helyett a diákok egy nagy előadótermet szálltak meg, ahol K. D. Wolff, a német diákszervezet, az SDS elnöke tartott beszédet. Az esti nagygyűlésen Daniel Cohn-Bendit deklarálta: „Nem kívánunk a kapitalista kizsákmányolás káderei lenni!” Végül május 2–3-ára meghirdették az imperializmussal foglalkozó újabb vitát. Az április 11-én Rudi Dutschke ellen Nyugat-Berlinben elkövetett merénylet hírére Nanterre-ben spontán tiltakozó megmozdulásokra került sor, majd másnap a párizsi diáknegyedben, a Quartier Latinben is több ezer diák vonult fel az SDS, Dutschke és Vietnam mellett tüntetve.

A ’68 tavaszán radikalizálódó diákmozgalommal párhuzamosan a munkásszervezetek is megmozdultak. A CGT és az FKP vezetői 1968 tavaszán úgy döntöttek, hogy – a végre megkapott hivatalos engedéllyel élve – az előző évtizedbeli kisebb szabású, de gyakran csetepatékba torkolló május 1-jei megmozdulások után a munkásság hagyományos ünnepére ez alkalommal békés, de hatalmas tömegdemonstrációt szerveznek. A felvonulás valóban impozáns volt, s minden különösebb incidens nélkül zajlott le. Georges Pompidou miniszterelnöknek másnap, május 2-án kellett elindulnia iráni és afganisztáni körútjára. Belügyminisztere, a korábbi oktatásügyi miniszter, Christian Fouchet – a nanterre-i feszültségekre hivatkozva – az utazás elhalasztását javasolta, de Pompidou a május 1-jei tapasztalatok alapján úgy vélte, hogy a helyzet nem veszélyes, a diákbotrányok ügyét pedig csak a sajtó fújja fel.

Úgy tűnhetett, hogy a nanterre-i bölcsészek hónapok óta tartó tiltakozó mozgalma nem adhat okot aggodalomra – egy „törpe kisebbség” akcióinak vélték –, másrészt semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a „diákcsínyek” és a munkásság 1968 tavaszán makacsul ismétlődő sztrájkjai és megmozdulásai között bármiféle kapcsolat létesülhetne. Épp ellenkezőleg: április 25-én ugyanis a nanterre-iek „Júdás” kiáltásokkal fogadták Pierre Juquin képviselőt, az FKP KB tagját, megakadályozták felszólalását, vagyis a kormány számára megnyugtató módon és egyértelműen elhatárolták magukat az FKP-től.

A közvélemény-kutatások eredményei is arról tanúskodtak, hogy a belpolitikai helyzet stabil, Pompidou tehát nyugodtan útra kelt, miután a diákokkal kapcsolatban azt az instrukciót hagyta Fouchet-nak: „Legyünk kemények! Ne engedjünk!” Nanterre-ben azonban addigra már egészen eldurvult a helyzet, elsősorban azért, mert egyre jobban kiéleződtek az ellentétek a „balos” csoportok és a szélsőjobboldali diákokat tömörítő szervezetek – az FNEF és az Occident (Nyugat) – között. Röplapjában az Occident azzal fenyegetőzött, hogy „leszámol a bolsevikokkal”, s valóban, a campusban mind gyakoribbá váltak a diákcsoportok közötti verekedések.

A május 2-ára meghirdetett újabb, immár harmadik vitanapra az önvédelemre felkészült baloldali militánsok bukósisakokkal, csúzlikkal, kövekkel „felfegyverkezve” érkeztek, és a súlyos összecsapással fenyegető helyzet láttán a dékán másodszor is elrendelte Nanterre bezárását. Arra a hírre, hogy nyolc társukat fegyelmi bizottság elé idézték, a nanterre-iek szolidaritási felhívással fordultak a párizsi diákokhoz, s május 3-ára tiltakozó gyűlést hirdettek a Sorbonne udvarára. Az események központja ezzel a bezárt Nanterre-ből Párizsba, a Quartier Latinbe tevődött át.

A Sorbonne bezárása

A Nanterre-ből érkező hírek mellett a Sorbonne diákegyesületének irodája ellen május 2-án – minden bizonnyal szélsőjobboldali diákok által elkövetett – gyújtogatás is felborzolta a párizsi egyetemisták kedélyét. A párizsi „sajnálatos események” május 3-án a mintegy 400 diák részvételével a Sorbonne udvarán tartott tiltakozó gyűléssel kezdődtek, ahol Daniel Cohn-Bendit arról beszélt, hogy a politikai véleménynyilvánítás szabadságát nemcsak Nanterre-ben, hanem a párizsi és a vidéki egyetemeken is ki kell vívni. A hangulat felforrósodott: a gyűlés szónokai élesen elítélték a „rendőri elnyomást” – a nanterre-i campust 500 rohamrendőr „biztosította” – és a „Quartier Latinben kószáló fasiszta csoportokat”. Végül megszavazták, hogy május 6-án nagy tüntetéssel adnak nyomatékot követeléseiknek.

Ekkor már szélsőjobboldali diákcsoportok igyekeztek az egyetem felé, s a véres verekedéstől tartó Jean Roche rektor kérésére a rendőri erők – megsértve az egyetem autonómiájának évszázados hagyományait – behatoltak a Sorbonne udvarára, s a tüntetőket húszasával a rohamkocsikba terelve evakuálták a teret. A Quartier Latin teljesen felbolydult: a társaik letartóztatásán feldühödött diákok több helyen is megtámadták az útjukat elállni próbáló rendőrkordonokat. A St. Michel körúton felépült az első, szimbolikus barikád. Az összecsapásokban mintegy 2000 diák és 1500 rendőr vett részt, a mérleg: több tucat sebesült mindkét oldalon, valamint 586 letartóztatás. A rektor nyomban bejelentette, hogy a Sorbonne-on is felfüggesztik az oktatást.

A következő napon a diákszakszervezet és a vele szolidaritást vállaló felsőoktatási tanárszakszervezet sztrájkfelhívást tett közzé. A hétvége nyugodtan telt, de május 6-án, hétfőn a rendfenntartó erőknek újra meg kellett ütközniük a Quartier Latinben tüntető diákokkal, akik felháborodva tiltakoztak korábban lefogott társaik időközbeni elítélése ellen. Ekkor 600 személy sebesült meg és 460 diákot tartóztattak le. A tüntetések másnap is folytatódtak, a diákok a rendőrök visszavonását, az egyetemek megnyitását és társaik szabadon bocsátását követelték. De Gaulle tábornok sem volt kevésbé elszánt. Május 7-én kijelentette: „Nem hagyhatjuk, hogy az egyetem ellenségei betelepedjenek az egyetemekre. Nem tűrhetjük el, hogy az utca erőszakos események színtere legyen.”

A május 8-ai nemzetgyűlési vita során azonban Alain Peyrefitte oktatásügyi miniszter váratlanul békülékenyebb hangot ütött meg, megígérte, hogy amennyiben helyreáll a rend, akár a következő napon megnyílhatnak az egyetemek. Mi lehetett e hirtelen hangnemváltás oka? Minden bizonnyal része volt ebben annak a ténynek, hogy május 10-ére volt kitűzve az amerikai–vietnami béketárgyalások megnyitása. A kormány el akarta kerülni, hogy a francia diplomácia nagy sikerét – hogy Párizs adhat otthont e kivételes jelentőségű tárgyalásoknak – utcai zavargások árnyékolják be.

A másik ok jóval prózaibb. A nyugati országrészekben s főleg Bretagne-ban nagyszabású tüntetések kezdődtek, ezért át kellett irányítani oda a párizsi biztonsági erők jelentős részét, elsősorban az ilyen feladatokra specializált rohamcsapatokat, a CRS-századokat. A Párizsban maradt, utcai harcokra kevésbé alkalmas rendőri egységek bevetése a diákok ellen azzal a kockázattal járt volna, hogy „éles helyzetben” a rendőrök elveszítik hidegvérüket, és esetleg lőnek. Célszerűnek tűnt tehát engedni, annál is inkább, mert Alain Geismar, a felsőoktatási tanárszakszervezet főtitkára aznap reggel világosan leszögezte, hogy a diákok dűlőre akarják vinni a dolgot: „Akár távozik a rendőrség, akár nem, ma estére a Sorbonne újra a miénk lesz.”

Amikor azonban elterjedt Peyrefitte – eredetileg feltételekhez kötött – ígéretének híre: „nyitás holnap”, a hangulat megenyhült, a Sorbonne ostroma így elmaradt, s a közel 20 ezres tömeg csendben szétoszlott. Annál nagyobb volt a felháborodás másnap, amikor a diákok azt tapasztalták, hogy a rendőrök továbbra is megszállva tartják az egyetemet. A tanárszakszervezet a sztrájk folytatására szólított fel, és szervezni kezdte az újabb tüntetést május 10-ére – addigra azonban a CRS-egységek már visszatérhettek Párizsba. A közvélemény-kutatók május 9-én közzétett felmérése szerint a lakosság 61%-a jogosnak tartotta az egyetemisták követeléseit, akik mellé mind tömegesebben sorakoztak fel a gimnazisták is. Ők elsősorban a ’68 őszétől bevezetni kívánt egyetemi felvételi vizsgák miatt zúgolódtak.

A barikádok éjszakája

Mindeközben a lezárt Sorbonne rektori irodájában az egyetem vezetői 4 órás tanácskozás után döntést hoztak az egyetemi oktatás fokozatos újraindításáról, s felhívással fordultak a diákokhoz, közölve, hogy rendben folytathatják tanulmányaikat. De már késő volt. A Sorbonne előtt kétezer diák nézett farkasszemet a rendőrsorfallal. Jacques Sauvageot, az UNEF élére került diákvezető beszéde egyértelmű volt: „Mindaddig folytatjuk az általános sztrájkot, amíg az alábbi három követelésünket nem teljesítik: 1) minden letartóztatott diákot bocsássanak szabadon; 2) szüntessék meg a bírósági eljárásokat; 3) távozzanak a rendőri erők. […] Amint bejutunk a Sorbonne-ra, lefoglaljuk annak helyiségeit, és az előadótermekben éjjel-nappal az egyetem problémáiról fogunk beszélgetni.”

De Gaulle viszont olyan erőpróbának tekintette május 10-ét, amelyben szó sem lehet semmiféle engedményről. Szigorú rendőrségi akciót fontolgatott, miniszterei azonban úgy vélték, ezzel csak olajat öntenének a tűzre. Végül este 8-kor kiadtak egy hivatalos közleményt: „Amíg a rend helyre nem áll, a Sorbonne zárva marad.” A tüntető diákok válaszul mintegy 60 – vörös és fekete lobogókkal felékesített – barikádot emeltek a Quartier-Latinben.

Miközben a diáknegyedbe sereglő egyetemisták és a hozzájuk csatlakozott gimnazisták a barikádok fölött farkasszemet néztek a rendőrökkel, este tízkor Roche rektor az RTL kereskedelmi rádió hullámhosszain tárgyalásokat javasolt a diákvezetőknek. Amikor a rádió riporterei összeköttetést teremtettek Chalin rektorhelyettes és Alain Geismar között, a szakszervezeti vezető megismételte a diákok három követelését. Chalin ezután telefonon egyeztetett Alain Peyrefitte oktatásügyi miniszterrel, de nem sikerült vele eredményre jutnia, s ezt – ismét a rádión keresztül – kevéssel 11 óra előtt közölte is a diákokkal. Roche rektor és a diákok delegációjának éjféli tárgyalása sem hozott megoldást, mivel – ismét csak egy Peyrefitte-tel történt telefonbeszélgetés után – a rektor is kijelentette, hogy a diákoknak kell visszavonulniuk, a rendőrség pedig marad.

Valószínűnek tűnik, hogy a három diákkövetelés teljesítésével május 10-ének estéjén még sikerülhetett volna békés mederbe terelni az eseményeket. A „barikádok éjszakájának” véres összecsapásai után a Párizsba visszatérő Pompidou ugyan ígéretet tett a három alapkövetelés teljesítésére, ám a 24 órás késlekedés – az ezalatt történtek rendkívüli hatása miatt – végzetesnek bizonyult. A barikádok védelmezőivel szembeni hihetetlen rendőri brutalitás, majd az ezt követő rendőri túlkapások (az egyszerű járókelők vagy a menekülőket otthonukba fogadó környékbeli lakosok összeverése, letartóztatása) ugyanis nemcsak a diákság harci kedvét fokozta, hanem a tüntetők mellé állította szinte az egész közvéleményt, és kiváltotta a munkásság szolidaritási megmozdulásait is.

Az éjjel fél háromkor kezdődő rendőri akcióra a távol lévő Pompidou helyettese, Louis Joxe adta ki az utasítást Christian Fouchet belügyminiszternek és Maurice Grimaud rendőrprefektusnak – de Gaulle már rég lepihent, s álmát senki sem merte megzavarni. A rendőrroham ellenállhatatlan volt: a barikádok egymás után estek el, a rendőrök válogatás nélkül ütöttek mindenkit, gyakran még a sebesültszállító vöröskeresztesek kezéből vagy kocsijából is kiragadták a sérülteket, s tovább verték, majd a rohamkocsikba tuszkolták őket. Több diáklányt lemeztelenítettek, egyeseket letartóztatásuk után a rohamkocsiban vagy a kapitányságon megerőszakoltak. A reggel hatig tartó utcai harcok során 367 sebesültet, közöttük 251 rendőrt szállítottak kórházba, 468 főt pedig előállítottak. Az anyagi kár is jelentős volt: több mint 300 gépkocsi égett ki, további 128 autó súlyosan károsodott.

A két legnagyobb munkásszakszervezet, a CGT és a CFDT szolidaritási közleményt adott ki, s május 13-ára, De Gaulle hatalomra jutásának tizedik évfordulójára 24 órás általános sztrájkot és tiltakozó felvonulást hirdettek, melyhez hamarosan csatlakozott számos más szervezet, többek között a diákok szüleit tömörítő CORNEC is.

Május 11-én Pompidou miniszterelnök a kormány tagjaival, majd De Gaulle elnökkel folytatott rövid tárgyalás után, késő esti televíziós beszédében az egyetem megújításának szükségességét hangoztatta, s bejelentette, hogy a Sorbonne-t hétfőn újra megnyitják, továbbá szabadon bocsátják a letartóztatott diákokat. A diákmozgalom radikalizálódó vezérei azonban az egyetemi reform mellett, illetve azon túl immár társadalmi léptékű változásokat követeltek.

Tíz év elég volt!

Május 13-án reggel az egyetemisták ünnepi hangulatban vették birtokukba az immár „felszabadult” Sorbonne-t, s villámgyorsan megszerveződött a kritikai egyetem, a szabad vitafórumok, az autonóm bizottságok és a korlátlan egyéni kezdeményezés/aktivitás nyitott rendszere, valamint az ehhez kapcsolódó egyetemista kommün: az önigazgatás eszméjére alapozott, alulról szerveződő, szabad (értsd: elnyomó intézmények nélküli) társadalom kísérleti modellje. A Sorbonne-ról szóló rádiós híradásokból az egész ország megismerkedhetett a „balosok” társadalmi eszményeivel, melyek most a gyakorlatban is kipróbálásra kerültek.

A diákok első, május 14-ei közgyűlése autonóm népi egyetemmé nyilvánította a Sorbonne-t, melynek irányítására 15 tagú bizottságot választott. A bizottság tagjainak mandátuma 24 órára szólt, s a diákközgyűlés minden este döntött arról, hogy – az addig végzett munka tükrében – továbbra is bizalmat szavaz-e az egyes diáktisztviselőknek, akik munkáját további 20 autonóm bizottság segítette. Az egyetemista hatalom és a közvetlen demokrácia kísérlete, a Sorbonne udvarán lengő vörös és fekete zászlók, a spontán módon összeálló jazz-zenekar, a népi kormányt követelő röplapok, a falakat szinte azonnal ellepő, forradalmat hirdető plakátok és képek tömegével vonzották a Sorbonne-ra a diákokat és általában az ifjúságot, a szülőket, a kíváncsi párizsiakat, de még a fővárosban időző turistákat is. Néhányan ugyan a Sorbonne felgyújtását javasolták (a „burzsoá egyetem” efféle megsemmisítésének ötlete már Godard-nak a nanterre-i fakultáson[!] 1967-ben forgatott filmjében, A kínai lányban is felvetődött), a nagy többség azonban nem a rombolás, hanem a kreatív együttgondolkodás központjává kívánta tenni az egyetemet. A közelgő vizsgákkal senki sem törődött: a felsőoktatási szakszervezetek a vizsgák bojkottjára szólították fel a diákokat és a tanárokat.

Számos egyetemi tanár és független értelmiségi, köztük Nobel-díjas tudósok vettek részt az itt folyó munkában, melynek során olyan társadalmi kérdések is megvitatásra kerültek, melyek messze túlmutattak az egyetemi reform keretein. A kritikai egyetem műhelyeiben kidolgozott társadalmi „utópiák” valóra váltása ezekben a napokban egyáltalán nem tűnt lehetetlennek: a mind jobban kibontakozó sztrájkmozgalom, a diákság és a munkásmozgalom megvalósulni látszó összefogása, az utca meghódítására tett közös – és részben sikeres – kísérleteik legalábbis erre mutattak.

A május 13-ai párizsi tüntetésen több mint félmillió diák és munkás követelte De Gaulle lemondását: „Tíz év elég volt! Az aggok menhelyére De Gaulle-lal!” Másnap pedig Nantes-ban – miközben a 78 éves államfő megkezdte hivatalos látogatását Romániában – a dolgozók megszállták a Sud-Aviation üzemeit, irodáikban fogva tartva a gyár vezetőit, s az eredetileg 24 órásnak meghirdetett sztrájk folytatása mellett döntöttek. Példájuk országszerte követőkre talált, a legnagyobb visszhangot azonban a Renault-művekben – Franciaország legnagyobb gyárában – kirobbanó sztrájk váltotta ki. Néhány napon belül a Renault-művek összes jelentős üzeme (Cléon, Flins, Boulogne-Billancourt, Sandouville, Le Mans, Orléans) a munkások ellenőrzése alá került. Mit kívántak a dolgozók? A havi minimálbér érje el legalább az 1000 frankot, a nyugdíjkorhatárt szállítsák le 60 évre, munkaidő-csökkentést fizetéscsökkenés nélkül, a szakszervezeti jogok kiszélesítését, az alkalmazási garanciák megerősítését. Ez azonban csak a kezdet, hiszen alig két hét múlva a sztrájkolók már „népi kormányt” követelve vonulnak majd az utcára.

A szakszervezeti központokban a funkcionáriusok döbbenten és tehetetlenül szemlélték a mindinkább kiteljesedő sztrájkmozgalmat. Ezek a vadsztrájkok – melyeket a legtöbb helyen a diákság példáján fellelkesült, szakszervezeten kívüli fiatal munkások kezdeményeztek – egyáltalán nem szerepeltek a szakszervezeti vezetők elképzelései között. Egy esetlegesen forradalmi válsággá mélyülő általános sztrájk még kevésbé, hiszen a francia baloldal politikai és szervezeti megosztottsága, a brezsnyevi moszkvai vezetés és a de gaulle-i Franciaország között évek óta formálódó, kivételesen jó viszony, illetve az FKP által – éppen a fentebbiek miatt – képviselt irányvonal (mely szerint a „népi hatalmat” nem forradalommal, hanem parlamentáris úton, egy majdani választási győzelemmel kell kivívni) mind óvatosságra intette a szakszervezeti vezetőket. Arra törekedtek, hogy legalább utólag irányításuk alá vonják az akaratuk ellenére kirobbant mozgalmat, hogy depolitizálhassák és szigorúan gazdasági követelésekre korlátozhassák azt. Ezért is akadályozták meg, hogy a sztrájk kiterjedjen az olyan létfontosságú szektorokra, mint a víz-, a gáz-, és a villamosenergia-szolgáltatás, ezért igyekeztek mindvégig biztosítani Párizs élelmiszer-ellátását: mindenképpen el akarták kerülni, hogy a lakosság harci kedve tovább nőjön a sztrájk okozta ellátási nehézségek hatására.

Forradalmi válság

Május közepén úgy tűnt, nincs erő, mely feltartóztathatná a forradalmi erjedést. Naponta újabb és újabb városokból érkezett hír tüntetésekről, gimnáziumi sztrájkokról, egyetemfoglalásokról, illetve egyéb középületek megszállásáról. A párizsi diákok például elfoglalták az Odéon Színházat, s állandóan ülésező, mindenki számára nyitott fórummá alakították azt („Amikor a Nemzetgyűlés burzsoá színházzá válik, minden burzsoá színháznak Nemzetgyűléssé kell válnia!”). A néhány napra megvalósuló szabadság ihletett pillanataiban a falakra kerülő feliratok (komoly és ironikus jelszavak, idézetek, versek), röplapok és plakátok mind a forradalom szükségességét hirdették. A Berliet-művek kapujában a gyári cégtábla betűinek felcserélésével kapott Liberté (szabadság) felirat fogadta a dolgozókat. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy május 22-én már Pompidou miniszterelnök is kénytelen volt kijelenteni: „Ezentúl semmi sem maradhat ugyanúgy, mint a múltban.”

Szinte az egész francia gyáripart megbénította a sztrájk, sztrájkba léptek a szállodák és jó néhány áruház dolgozói, de sztrájkolt az összes közszolgálati üzem is (a posta, a vasúti, az országúti és a légi közlekedés, szünetelt a szemétszállítás), sztrájkolt az állami rádió és televízió (ORTF) munkatársainak többsége. Még a meteorológusok és a párizsi Operaház művészei is megtagadták a munkát, félbeszakadt a cannes-i filmfesztivál, és május 20-ától a mezőgazdasági dolgozók egy része szintén csatlakozott a sztrájkhoz. Mindezek ellenére sokkal inkább a radikális „balos” diákcsoportok vágyait, mint a realitásokat tükrözi Alain Geismar május 18-ai nyilatkozata („Immár maga a politikai rendszer kérdőjeleződik meg”), hiszen a költői túlzásokra hajlamos diákvezérek „anarchista” deklarációi, gyakori FKP-ellenes megnyilatkozásai, illetve a mozgalom elé tűzött célok különbözősége miatt a „forradalmi válság” elmélyítését kívánó diákok és az elsősorban a saját szociális problémáira koncentráló munkásság szövetsége csak néhány napig állt fenn – s ekkor sem formálisan, hanem inkább az elvi szolidaritás szintjén.

Miként az egyetemisták többsége, a munkások is csak a nyilvánvalóan szükséges egyetemi reformok követelésében támogatták a diákmozgalomban katalizátorszerepet betöltő és ekkor már társadalmi forradalmat hirdető „balos” diákcsoportokat, melyeknek „anarchista” társadalmi utópiáit a munkások többsége elutasította. A Romániából május 19-én visszatérő De Gaulle ígéretet és fenyegetést egyaránt tartalmazó kijelentése („reform: igen – randalírozás: nem!”) ugyan még felháborította a közvéleményt, de amikor május 22-én az immár 10 millió sztrájkolót képviselő munkásszakszervezetek vezetői bejelentették, hogy készek tárgyalásokat kezdeni a kormánnyal és a munkáltatókkal, nyilvánvalóvá vált: a radikális diákcsoportok és az újra a reformista szakszervezeti bürokrácia befolyása alá gyűrt munkásmozgalom útjai elválnak egymástól.

Május 22-én a rendőrség által Daniel Cohn-Bendit ellen hozott kiutasítási végzés hírére 5000 diák tüntetett a Quartier Latinben („De Gaulle-t kell kitiltani!”), a munkáspártok és a szakszervezetek azonban még nyilatkozatban sem tiltakoztak az intézkedés ellen. Május 24-én pedig, bár egy időben, de már teljesen külön, más-más jelszavakat, követeléseket skandálva vonultak fel a munkások és a diákok Párizsban. S míg a nagyszabású munkástüntetés békésen fejeződött be, a diákok felvonulása hajnalig tartó utcai harcokba torkollott, lángba borult a tőzsde épülete, s a diáknegyedben ismét barikádok emelkedtek.

Miközben a (vad)sztrájkok által megbénított Franciaország legnagyobb baloldali pártjainak vezetői – Waldeck Rochet, a moszkvai instrukciókat követő FKP főtitkára, illetve Pierre Mends France, a kommunistákkal szemben álló PSU vezére – hivatalos nyilatkozataikban a fennálló „hatalom” ellehetetlenüléséről és egy „népi kormány” felállításának szükségességéről beszéltek, a befolyásuk alatt álló szakszervezeteket titkon arra utasították, hogy ne adjanak ki általános sztrájkra való felhívást. A radikális diákság és munkásifjúság utóbb árulással vádolta a munkáspártokat, illetve a szakszervezeteket (főleg az FKP-t és a CGT-t), hiszen elsősorban őket terhelte a felelősség azért, hogy a végül javarészt kivívott szociális követelések nem válhattak egy átfogó társadalmi-politikai reform kezdetévé: ennek lehetőségétől – kétszínű taktikázgatásukkal – a francia elvtársak fosztották meg az ország népét. Tény azonban az is, hogy a polgári demokrácia és az éppen a hatvanas években kiépülő jóléti állam kereteit a sztrájkolók többsége nem lerombolni, hanem inkább csak tágítani kívánta, illetve a korábban megszerzett szociális juttatások megvonása ellen tiltakozott.

A provokáció fegyverével élő, majd az azt követő represszió okozta általános felháborodást ügyesen kihasználó, de végül mégis magukra maradó „balos” diákcsoportok aktivistái persze jól tudták, hogy erejük önmagában kevés a rendszer megdöntéséhez, ezért próbálták újra és újra a forradalom útjára terelni a munkásokat – részben ez motiválhatta a május 24-ei diákfelkelést is. De Gaulle elnök május 24-én este 8-kor sugárzott 7 perces rádióbeszéde azonban minden bizonnyal szintén hozzájárult ahhoz, hogy felkelésbe torkolljon a nyugodtnak induló diáktüntetés. Az államfő voltaképpen megbékélésre szólította fel az elégedetlenkedőket, bizalmat kért önmaga és a kormány számára, s javaslatot tett egy majdani népszavazásra a „participációs rendszerről” (ez a dolgozók valamiféle részvétele lett volna a termelés irányításában, hogy létrejöhessen a „tőke” és a „munka” összebékítése), melynek ködös tervezetét már a korábbi években is propagálta. A tábornoknak a válság alapkérdéseit nem is érintő (mellé)beszéde még a kormány tagjaiban is csalódást keltett, a tüntető diákok pedig a beszéd végén sugárzott Marseillaise-t végig sem hallgatva, kikapcsolták tranzisztoros zsebrádióikat, s az Internacionálét kezdték énekelni.

Párizs belvárosa – és különösen a Quartier Latin – ismét rendkívül heves utcai harcok színterévé vált. A baloldal vezetői – Waldeck Rochet, François Miterrand és Georges Séguy – mindössze annyit tettek, hogy rádiós nyilatkozataikban visszautasították az államfő népszavazásra tett javaslatát, s célzást tettek arra, hogy De Gaulle ideje lejárt. Éjféltájt a rohamrendőrség két buldózerrel megerősített egységei az immár lángoló barikádok ellen indultak, melyek védői között ez alkalommal már nagy számban bukkantak fel munkanélküli külvárosi fiatalok és sztrájkoló ifjú munkások is. A városi gerillataktikát követő felkelők gyorsan elhagyták az ostromlott barikádokat, s egy másik helyen – felborított autókból, kitépett padokból és kivágott fákból – újabb torlaszokat emeltek. Később még az egyik buldózert is sikerült felgyújtaniuk egy Molotov-koktéllal, s ez jelentősen lassította a rendőrség térnyerését, mely csak reggel 5-kor foglalta el az utolsó barikádot. A harcok mérlege ismét sokatmondó: 447 civil és 212 egyenruhás sebesült, 760 letartóztatott; 72 kidöntött fa, 75 kitépett közlekedési jelzőtábla, 52 felgyújtott és 28 megrongált autó; 3 (Molotov-koktéllal) felgyújtott rendőrőrs, 7 felrobbantott rendőrautó.

Grimaud rendőrprefektus hajnali sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy a diákok közé vegyülő alvilági elemek és szervezett anarchista csoportok a felelősek a zavargásokért. Ezt követően terjedt el egy új jelszó a diákok körében: „Mi vagyunk az alvilág!” A május 24-ei felkeléssel a diákmozgalom elérte tetőpontját: bár a diákok még hosszú hetekig folytatták utóvédharcaikat, a küzdelem súlypontja immár az üzemekbe, majd a tárgyalótermekbe került át.

Kifulladás

Május 24-ének másik eseménye a szociális ügyek minisztériumának Grenelle utcai székházához kötődik, ahol tárgyalások kezdődtek a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek között. Franciaországot ekkor már 10 millió dolgozó általános sztrájkja bénította meg. Május 27-én a gyárakat megszállva tartó munkások elutasították a szakszervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon született kompromisszumot: a béralku már nem elégítette ki őket – a forradalmi tömegpszichózis hatására „népi kormányt” követeltek.

A grenelle-i jegyzőkönyvekben a néhány konkrét és azonnali intézkedés mellett – mint például a minimálórabér 2,2-ről 3 frankra emelése – többnyire csak hosszú távon beváltandó, a magánszektorban dolgozók béremelésére, a kollektív szerződések felülvizsgálatára, a nyugdíjkorhatár és a heti munkaidő csökkentésére vonatkozó ígéretek szerepeltek, strukturális változásokról pedig szó sem esett. A dolgozók különösen sérelmesnek találták az egyezmény azon pontját, mely a pótlólagos bérfizetést csupán a sztrájknapok felére irányozta elő.

A grenelle-i alku visszautasításának napján a diákok 30-35 ezres nagygyűlést szerveztek a Charléty stadionban, ám az estére tervezett nagy diákfelvonulást lefújták, mert a diákvezetők megtudták: a rendőrség parancsot kapott arra, hogy szükség esetén fegyvert használjon a tüntetők ellen. A döntő pillanatban tehát az addig rettenthetetlen diákok meghátráltak, hiszen fegyveres harcra nem vállalkozhattak.

Május 30-án De Gaulle parancsára a hadsereg tankjai vették körül Párizst. A május 29-ei nagyszabású CGT-tüntetés felvonulóit még tapssal fogadta az utca népe, de amikor De Gaulle elnök aznap délután néhány órára eltűnt (utóbb majd kiderül, hogy Massu tábornokkal, az NSZK-beli francia haderő parancsnokával és más katonai vezetőkkel tárgyalt, az ellátási és közlekedési nehézségek, az utcán tornyosuló szeméthegyek és a tüntetések okozta károk miatt nyugtalan közvélemény hirtelen átbillent. Az anarchia rémével szembenéző polgárok egyre inkább rendre vágytak, ezért aztán többségük nagy megkönnyebbüléssel és helyesléssel fogadta De Gaulle beszédét, melyben a magabiztosságát visszanyert tábornok közölte, hogy bár visszavonja a népszavazásra tett korábbi javaslatát, nem mond le, hanem feloszlatja a Nemzetgyűlést, és új választásokat ír ki június végére. A beszéd elhangzása után mintegy 600 ezer ember vonult végig a Champs-Élysées-n, De Gaulle-t éltetve.

A hadsereg megkezdte a gyárak visszafoglalását, a sztrájk felszámolását. Amikor a flins-i Renault üzem körüli összecsapásokban életét vesztette egy párizsi gimnazista, a fővárosban a diákok újra barikádokat emeltek. A socheaux-i Peugeot üzem visszafoglalásakor megölt két munkás halálhírére azonban a CGT mindössze egyórás(!) általános sztrájkot hirdetett meg. Ám mindez csak egy elmaradt forradalom utójátéka. A júniusi választásokon a gaulle-ista UDR fölényes győzelmet aratott. Az FKP és a CGT hitelvesztéséhez júniusi magatartásuk nagyban hozzájárult.

A májusi válság mindazonáltal alapvető változásokat hozott Franciaországban. Az újabb egyetemi reformokkal megkezdődött a decentralizálás, megnőtt az intézmények autonómiája, és végre a diákokat is bevonták a tananyag, illetve a vizsgarendszer kidolgozásába. A dolgozók szociális követeléseinek jelentős része kielégítést nyert, és kiszélesítették a szakszervezeti jogokat is. A politikai válságot követő pénzügyi krízis a frank devalválásához vezetett, s – részben ennek következtében – a pénzügyi körök bizalmát elvesztő De Gaulle-nak 1969-ben mégiscsak távoznia kellett az elnöki székből, miután a közigazgatás reformjára vonatkozó tervezete a népszavazáson megbukott. A szabadabb és humánusabb világért folytatott harc zászlaját pedig a ’68 után kibontakozó – immár békés, nem politikai, hanem életmódforradalmat hirdető – alternatív mozgalmak vitték tovább.

Megjelent a Rubicon 1998/8. lapszámában

 

Szeretteit is érdekli a történelem? Adja az olvasás egész éves élményét ajándékba kedvezményes Rubicon-előfizetéssel! (7980 Ft helyett 6950 Ft)

Előző cikk Út az 1921. évi sop­ro­ni nép­sza­va­zás­hoz
Következő cikk MAGYAR HADJÁRAT KATALÓNIÁBAN