Út az 1921. évi sop­ro­ni nép­sza­va­zás­hoz

Út az 1921. évi sop­ro­ni nép­sza­va­zás­hoz

Tóth Imre

Miu­tán az elsô vi­lág­há­bo­rú vé­gén a győz­tes ha­tal­mak az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chiá­ra ki­mond­ták a ha­lá­los ítéle­tet, az utód­ál­la­mok­nak osz­toz­kod­niuk kel­lett. Vagyo­non, te­rü­le­ten. Az Oszt­rák Ál­lam­ta­nács 1918. no­vem­ber 12-én elő­ter­jesz­tett ja­vas­la­ta sze­rint az oszt­rák ál­lam ma­gá­nak kö­ve­tel­te Po­zsony, Sop­ron és Vas vár­me­gye, va­la­mint a Fer­tő-vi­dék egy ré­szét is, ame­lyek a Ma­gyar Ki­rály­ság­hoz tar­toz­tak. Az oszt­rák po­li­ti­ku­sok Nyu­gat-­Ma­gyaror­szág­ra vo­nat­ko­zó igé­nyei­ket a te­rü­let né­met jel­le­gé­vel tá­masz­tot­ták alá. Vé­gül az Auszt­riá­ra és Ma­gyaror­szág­ra kény­sze­rí­tett bé­ke­szer­ző­dé­sek a nyu­ga­ti ha­tár­szél egy ré­szét el­sza­kí­tot­ták az or­szág­tól. De azt, hogy pon­to­san mek­ko­ra le­gyen ez a te­rü­let, nagy­ban be­fo­lyá­sol­ta, hogy Sopron kör­nyé­kén fegy­ve­res fel­ke­lés tört ki a te­rü­let oszt­rák bir­tok­ba adá­sá­nak megaka­dá­lyo­zá­sá­ra.

A vi­lág­há­bo­rú és az azt le­zá­ró bé­ke átala­kí­tot­ta az eu­ró­pai kon­ti­nens bel­ső ha­tal­mi szer­ke­ze­tét. A bi­ro­dal­mak kö­zül a leg­na­gyobb csa­pást Auszt­ria–Ma­gyaror­szág szen­ved­te el, mi­vel a Habs­bur­gok több év­szá­za­dos ál­la­ma, a 19. szá­za­di ha­tal­mi egyen­súly egyik leg­gyen­gébb, mégis fon­tos lánc­sze­me 1918 vé­gén örök­re meg­szűnt lé­tez­ni. Ha nincs a „nagy há­bo­rú”, a tör­té­ne­lem va­ló­szí­nű­leg még tar­to­ga­tott vol­na né­hány év­ti­ze­det a bi­ro­da­lom­nak – még ha nem is an­nak ré­gi for­má­já­ban. A ké­sőbb győz­tes an­tant­ha­tal­mak ha­di­cél­jai kö­zött ere­de­ti­leg nem sze­re­pelt az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia fel­szá­mo­lá­sa.

So­káig tar­tot­ta ma­gát az az el­kép­ze­lés, mely sze­rint a dua­lis­ta ál­lam­nak he­lye és sze­re­pe van az eu­ró­pai ha­tal­mak egyen­súly­te­rem­tő kö­zös­sé­gé­ben. Emiatt a há­bo­rú el­ső hó­nap­jai­ban a bi­ro­dal­mon be­lü­li nem­ze­ti­sé­gi tö­rek­vé­sek nem kap­tak kel­lő megerő­sí­tést Nyu­gat­ról. 1917-1918-tól azon­ban foko­za­to­san te­ret hó­dí­tot­tak azok a né­ze­tek, me­lyek az oszt­rák–ma­gyar ál­lam ele­mei­re bon­tá­sát lát­ták cél­ra­ve­ze­tőbb­nek, ám egyelő­re ugyanígy for­ga­lom­ban vol­tak a „Mo­nar­chia” né­pei­nek ön­ren­del­ke­zé­sén ala­pu­ló, kor­sze­rű­sí­tett ál­lam­szer­ke­zet lét­re­ho­zá­sá­ról szó­ló kon­cep­ciók is.

Wood­row Wil­son ame­ri­kai el­nök 1918. ja­nuár 8-án kiadott hí­res bé­ke­pont­jai is a nem­ze­ti­sé­gi au­to­nó­mia meg­te­rem­té­sét és a „Mo­nar­chia” fö­de­ra­tív át­szer­ve­zé­sét irá­nyoz­ták elő. Az el­nök­től el­té­rő ál­lás­pon­tot ala­kí­tott azon­ban ki a kül­ügy­mi­nisz­té­rium, élén Ro­bert Lan­sing kül­ügy­mi­nisz­ter­rel. Ő meg volt győ­ződ­ve ar­ról, hogy Eu­ró­pá­ban a né­met ha­tal­mi fö­lény megelő­zé­se ér­de­ké­ben szük­ség van az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia fel­da­ra­bo­lá­sá­ra. Ezt a Lan­sing-­fé­le kon­cep­ciót idő­vel el­fo­gad­ta Nagy-B­ri­tan­nia és Fran­ciaor­szág is. A nagy­ha­tal­mi fel­fo­gás meg­vál­to­zá­sa felerő­sí­tet­te a bi­ro­da­lom né­pei­nek nem­ze­ti tö­rek­vé­seit, me­lyek fó­ku­szá­ban már nem az ál­la­mon be­lü­li füg­get­len­ség meg­te­rem­té­se, ha­nem az el­sza­ka­dás gon­do­la­ta állt. Az Oszt­rák– Ma­gyar Mo­nar­chiá­ra ki­mond­ták a ha­lá­los íté­le­tet. Az utód­ál­la­mok­nak pe­dig osz­toz­kod­niuk kel­lett. Va­gyo­non, te­rü­le­ten.

Auszt­ria szü­le­té­se

Miu­tán el­dőlt, hogy Auszt­ria–Ma­gyaror­szág szá­má­ra nincs hely a nap alatt, megin­dult a bi­ro­da­lom – im­már a nagy­ha­tal­mak ál­tal is tá­mo­ga­tott – fel­­bon­co­lá­sa, így a há­bo­rú be­fe­je­zé­se­kor a „Mo­nar­chia” már nem is lé­te­zett. Fur­csa­mód ép­pen az oszt­rák ré­szek vál­tak ki el­ső­ként, miu­tán 1918. ok­tó­ber 21-én megala­kult az ön­ál­ló né­met-oszt­rák (deuts­chö­ster­rei­chisch) ál­lam ideig­le­nes nem­zet­gyű­lé­se. No­vem­ber 12-én a nem­zet­gyű­lés egy­han­gúlag ki­kiál­tot­ta a Né­met-auszt­riai Köz­tár­sa­sá­got (Re­pub­lik Deuts­chö­ster­reich), egy­szer­s­mind ki­fe­je­zés­re jut­tat­ta a Né­metor­szág­hoz va­ló csat­la­ko­zás szán­dé­kát is.

Az oszt­rák siet­ség leg­főbb oka az elő­re­me­ne­kü­lés volt: ez­zel a lé­pés­sel igye­kez­tek meg­előz­ni a töb­bi utód­­ál­lam megala­ku­lá­sát és idő­ben ki­je­löl­ni Né­met-Auszt­ria jö­vő­be­li ál­lam­te­rü­le­tét. A re­mény­be­li ál­lam­ha­tá­rok ma­guk­ba fog­lal­ták a Ma­gyar Ki­rály­ság ha­tár men­ti me­gyéi­nek egy ré­szét, azaz Nyu­gat-­Ma­gyaror­szág egyes te­rü­le­teit is. Bár a tér­ség ma­gyar bir­tok­ban volt, a fegy­ver­szü­net után az oszt­rák el­kép­ze­lé­se­ket és a ve­lük együtt felélén­kü­lő as­pi­rá­ció­kat egy­re töb­ben kezd­ték han­goz­tat­ni. A par­la­ment 1918. ok­tó­ber 21-i ülé­sén a nagy­né­met párt kö­ve­tel­te, hogy a Laj­tán tú­li (értsd: oszt­rák né­ző­pont sze­rint – T. I.) né­met te­rü­le­tek Auszt­riá­hoz tar­toz­za­nak. A nagy­né­met ra­di­ká­lis párt ok­tó­ber 26-án kiadott prog­ram­ja ugyan­csak tar­tal­maz­ta, hogy Bécs ke­le­ti hát­or­szá­gát – már csak a nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés el­vei alap­ján, azaz a te­rü­let túl­nyo­mó­részt né­met anya­nyel­vű la­kos­sá­gá­nak aka­ra­ta miatt is – biz­to­sí­ta­ni szük­sé­ges. Több par­la­men­ti és azon kí­vü­li meg­nyil­vá­nu­lás­ban össze­kap­csol­ták a te­rü­let irán­ti igényt Bécs ka­taszt­ro­fá­lis el­lá­tá­si gond­jai­nak or­vos­lá­sá­val.

Az Oszt­rák Ál­lam­ta­nács 1918 no­vem­be­ré­nek ele­jén dol­goz­ta ki a Né­met-Auszt­ria el­jö­ven­dő ha­tá­rait tar­tal­ma­zó rész­le­tes ja­vas­la­tát, me­lyet no­vem­ber 12-én ter­jesz­tett a par­la­ment elé. Az ela­bo­rá­tum pon­to­san kö­rülír­ta Po­zsony, Sop­ron és Vas vár­me­gye, va­la­mint a Fer­tő-vi­dék azon te­le­pü­lé­seit, me­lye­ket az oszt­rák ál­lam ma­gá­nak köve­telt. Az oszt­rák kor­mány mind­azonál­tal igye­ke­zett óva­to­san el­jár­ni a kér­dés­ben, ne­hogy a mind­két fél szá­má­ra fon­tos ma­gyar–oszt­rák ke­res­ke­del­mi kap­cso­la­to­kat és tár­gya­lá­so­kat meg­za­var­ja. Vé­gül is no­vem­ber 22-én olyan ál­lam­nyi­lat­ko­zat szü­le­tett, mely­ben ön­ren­del­ke­zé­si jo­got kö­ve­tel­tek, a te­rü­le­tek le­vá­lasz­tá­sá­ról azon­ban nem tet­tek em­lí­tést. Ez a ha­tá­ro­zat gya­kor­la­ti­lag nyit­va hagy­ta a kér­dést, hogy a tér­ség prob­lé­mái mi­kor ke­rül­nek be a pá­ri­zsi bé­ke­tár­gya­lá­sok prog­ram­já­ba. Dön­tő volt, hogy me­lyik érin­tett te­szi le az el­ső nyu­gat-­ma­gyaror­szá­gi ak­tát a tár­gya­ló fe­lek asz­ta­lá­ra. Er­re 1919 má­ju­sáig kel­lett vár­ni.

Miért kap egyik vesz­tes a má­sik­tól?

Szom­szé­dunk­nak több év­szá­za­dos nagy­ha­tal­mi hely­zet után meg kel­lett ba­rát­koz­nia a ki­sál­la­mi­ság gon­do­la­tá­val. Gaz­da­sá­gát azon­ban nem csu­pán az in­du­ló idő­szak vál­sá­ga és a há­bo­rú kö­vet­kez­mé­nyei súj­tot­ták, ha­nem struk­tu­rá­lis gyen­ge­ség is. Az ál­ta­lá­nos krí­zis­ből so­kan az oszt­rák–né­met egye­sü­lés­ben, azaz az Ansch­luss­ban lát­ták a ki­ve­ze­tő utat. Az­zal ér­vel­tek, hogy a ma­gá­ra ma­radt kis ál­lam ön­ma­gá­ban nem tud sem gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi ba­jai­val meg­küz­de­ni, sem pe­dig az egy­re nyo­masz­tób­bá vá­ló fran­cia és szláv kül­ső nyo­más el­len vé­de­kez­ni. A győz­tes ál­la­mok azon­ban – a fran­ciák­kal az élen – me­re­ven el­le­nez­ték az egye­sü­lést, mi­vel ez te­rü­le­ti­leg je­len­tő­sen meg­nö­vel­te vol­na Né­metor­szá­got, amely így szin­te a há­bo­rú nyer­te­sé­vé vált vol­na.

Hiá­ba ho­zott te­hát az oszt­rák nem­zet­gyű­lés szep­tem­ber 6-án til­ta­ko­zó ha­tá­ro­za­tot a nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés jo­gá­nak csor­bí­tá­sa miatt, 1919 már­ciu­sá­ban a bé­ke­kon­fe­ren­cián a győz­tes hatal­mak ki­mond­ták az Ansch­luss tilal­mát, amit az oszt­rá­kok a sa­int-­ger­­main­-i szer­ző­dés aláírá­sá­val kény­sze­rűen tu­do­má­sul vet­tek. Az élet­kép­te­len­ség (Le­ben­sun­fä­hig­keit) gon­do­la­ta és az eh­hez kap­cso­ló­dó moz­ga­lom azon­ban elég ütő­ké­pes fegy­ver­nek bi­zo­nyult a köz­tár­sa­ság ve­ze­tői­nek ke­zé­ben, hogy a bé­ke­ren­de­zés so­rán ked­ve­zőbb ered­mé­nye­ket tud­ja­nak elér­ni.

Az Ansch­luss-­ti­la­lom egyút­tal újabb fej­tö­rést oko­­zott a győz­te­sek­nek: ho­gyan le­het a vál­ság­ban ver­gő­dő Auszt­ria élet­fel­té­te­leit ja­ví­ta­ni és az or­szá­got súj­tó – tár­sa­dal­mi ba­jo­kat, ta­lán még bol­se­vik jel­le­gű átala­ku­lást is ma­gá­val ho­zó – des­ta­bi­li­zá­ciót meg­ál­lí­ta­ni? E cél­ra ra­gyo­góan meg­fe­lelt az a nyu­gat-­ma­gyaror­szá­gi tér­ség, mely­nek átadá­sa – an­nak né­met la­kos­sá­ga miatt – meg­fe­lelt a sű­rűn han­goz­ta­tott, ám csak rit­kán al­kal­ma­zott et­ni­kai el­vek­nek is. A te­rü­let átadá­sá­nak ja­vas­la­ta an­nál is in­kább hasz­nál­ha­tó öt­let­nek bi­zo­nyult, mi­vel ál­ta­la mód nyílt az el­ső­sor­ban cseh po­li­ti­ku­sok ál­tal kö­ve­telt ún. kor­ri­dor­ter­vek meg­hiú­sí­tá­sá­ra.

Mit te­het a ma­gyar kor­mány?

Az Auszt­riá­ra és Ma­gyaror­szág­ra kény­sze­rí­tett bé­ke­szer­ző­dé­sek a nyu­ga­ti ha­tár­szél egy ré­szét el­sza­kí­tot­ták az or­szág­tól. E te­kin­tet­ben a tér­ség sor­sa kö­vet­te a töb­bi el­csa­tolt te­rü­le­tét. Egy má­sik – na­gyon lé­nye­ges – szem­pont­ból azon­ban nem: az el­sza­kí­tott or­szág­ré­szek kö­zül Nyu­gat-­Ma­gyaror­szág volt az egyet­len olyan te­rü­let, mely nem állt a szom­szé­dos utód­ál­la­mok meg­szál­lá­sa alatt. Ez a tény né­mi ma­nő­ve­re­zé­si le­he­tő­sé­get adott a szo­rult hely­zet­ben lé­vő ma­gyar kor­mány­nak. A sor­sé­val szem­ben a dip­lo­má­cia út­jai igenis ki­für­kész­he­tők, kü­lö­nö­sen, ha az ér­de­kek és a le­he­tő­sé­gek fe­lől vizs­gál­juk őket. Eled­dig az oszt­rák fél vit­te si­ker­re po­li­ti­kai aka­ra­tát, jó tak­ti­kai ér­zék­kel meg­lo­va­gol­va a győz­te­sek fé­lel­meit és ér­de­keit. Most Bu­da­pes­ten volt a sor, a kor­mány il­le­té­ke­sei nem ül­dö­gél­het­tek to­vább a ba­bér­jai­kon. De mit le­he­tett ten­ni?

Sze­ren­csé­re idő­vel más sze­lek fúj­do­gál­tak a nem­zet­kö­zi élet­ben. A fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­rium Szaj­na-par­ti épü­le­té­ben el tud­tak kép­zel­ni olyan gesz­tust Ma­gyaror­szág irá­nyá­ban, mely al­kal­mas volt ar­ra, hogy ide­ha­za nö­vel­je a fran­ciák irán­ti szim­pá­tiát, egy­szer­s­mind az Ansch­luss iránt to­vább­ra is el­kö­te­le­zett oszt­rá­kok or­rá­ra kop­pint­sa­nak ve­le. Olyan lé­pést kel­lett ten­ni, amely mind­két cél­nak meg­fe­lelt, s mindeköz­ben nem kel­tett nagy fel­há­bo­ro­dást Pá­rizs kö­zép- és délke­let- eu­ró­pai szö­vet­sé­ge­sei­nek kö­ré­ben. Er­re al­kal­mas­nak mu­tat­ko­zott Sop­ron és kör­nyé­ke vissza­jut­ta­tá­sa Ma­gyaror­szág­nak. Nyíl­tan nem biz­tat­ták a ma­gyar a fe­let, de „ráuta­ló” ma­ga­tar­tás­sal és az olasz dip­lo­má­cia be­vo­ná­sá­val a kü­lön­bö­ző tár­gya­ló­ter­mek­ben meg­szel­lőz­tet­ték a „Bur­gen­lan­dért Sop­ron” for­mu­lát. Az al­ku­ra az oszt­rá­ko­kat is rá kel­lett ven­ni. Eb­ben és az egész ügy megol­dá­sá­ban for­du­la­tot ho­zott a hír: fegy­ve­res fel­ke­lés tört ki Nyu­gat-­Ma­gyaror­szá­gon a te­rü­let oszt­rák bir­tok­ba adá­sá­nak megaka­dá­lyo­zá­sá­ra.

Fel­ke­lés a ha­tá­ron

Az Auszt­riá­nak ítélt te­rü­le­tek átadá­sá­ra 1921. au­gusz­tus 27-én ke­rült vol­na sor. A kor­mány a Nem­ze­ti Had­se­reg ki­vo­nu­lá­sa után a rend fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben a tér­ség­be ve­zé­nyel­te Osten­burg-Mo­ra­vek Gyu­la csend­őr­zász­ló­al­ját és a had­se­reg kö­te­lé­ké­ből szin­tén a csend­őr­ség­hez ke­rült – ko­ráb­bi – Pró­nay-va­dász­zász­ló­alj tag­jait. Pró­nay Pál, akit ko­ráb­ban nyug­dí­jaz­tak, ám most – Thur­ner Mi­hály pol­gár­mes­ter meg­ke­re­sé­se nyo­mán – reak­ti­vál­tak, kö­vet­te ka­to­náit Nyu­gat-­Ma­gyaror­szág­ra. A le­gi­ti­mis­ta ér­zel­mű Osten­burg va­ló­ban igye­ke­zett a ren­det fenn­tar­ta­ni, egyút­tal azon­ban meg­pró­bált ked­ve­ző te­re­pet te­rem­te­ni Ká­roly ex­ki­rály eset­le­ges vissza­té­ré­sé­hez.

Az em­lí­tett zász­ló­al­jak­tól füg­get­le­nül is ala­kul­tak ön­szer­ve­ző­dő egy­sé­gek, me­lyek cél­ja a te­rü­let­átadás meg­aka­dá­lyo­zá­sa volt. Ön­kén­te­se­ket to­bor­zott a Bu­da­pes­ten még 1919 de­cem­be­ré­ben megala­kult Nyu­gat-­Ma­gyaror­szá­gi Li­ga, il­let­ve a Te­rü­let­vé­dő Li­ga is. A fel­ke­lő­erők kö­zött fő­sze­re­pet ját­szott Héj­jas Iván és Je­nő cso­port­ja. Utób­biak – miu­tán a re­gu­lá­ris ma­gyar had­erő au­gusz­tus 27-én meg­kezd­te a ki­vo­nu­lást a te­rü­let­ről, hogy a he­lyét más­nap az oszt­rák csend­őrök és vám­őrök ve­gyék át – Ág­fal­vá­nál harc­ba bo­csát­koz­tak a be­vo­nu­lók­kal, és meg­fu­ta­mí­tot­ták őket. Egé­szen nyil­ván­va­ló, hogy a ma­gyar kor­mány  sem­mit nem tett azel­len, hogy a szer­ve­ző­dő cso­por­tok be­jus­sa­nak a tér­ség­be, sőt azok fegy­ver­hez ju­tá­sát is se­gí­tet­te.

Há­la az in­szur­gen­sek­nek és a kö­té­len ezút­tal ügye­sen egyen­sú­lyo­zó ma­gyar kor­mány­nak, az oszt­rák ve­ze­tés szá­má­ra vi­lá­gos­sá vált, hogy csend­őrei­vel kép­te­len lesz a te­rü­let bir­tok­ba vé­te­lé­re, így a komp­ro­misszum el­ke­rül­he­tet­len lesz. Ha­lá­los ál­do­za­to­kat kö­ve­te­lő, min­den­kit fel­zak­la­tó fel­ke­lés egyen­get­te te­hát a ko­ráb­ban már ki­ka­ró­zott utat a nép­sza­va­zás fe­lé. Nem­so­ká­ra meg­je­len­tek az ér­de­kelt tár­gya­ló fe­lek, hogy meg­kös­sék a megál­la­po­dást Sop­ron sor­sá­ról. Ok­tó­ber 21-én Ve­len­cé­ben ke­rült sor a nép­sza­va­zá­si for­mu­la aláírá­sá­ra. A ve­len­cei egyez­mény­ben Ma­gyaror­szág kö­te­lez­te ma­gát ar­ra, hogy a Sop­ron­ban és nyolc kör­nye­ző köz­ség­ben tar­tan­dó nép­sza­va­zás (vagyis a te­rü­let Ma­gyaror­szág­nak va­ló vissza­jut­ta­tá­sa) fe­jé­ben átad­ja a ma­gyar fenn­ha­tó­ság alatt ál­ló Nyu­gat-­Ma­gyaror­szá­got Auszt­riá­nak.

De­cem­ber 14-én és 15-én Sop­ron­ban, 16-án pe­dig Brenn­berg­bá­nyán és nyolc kör­nye­ző köz­ség­ben (Ág­fal­va, Balf, Fer­tő­boz, Fer­tő­rá­kos, Har­ka, Kóp­há­za, Nagy­cenk, Sop­ron­bán­fal­va) le­bo­nyo­lí­tot­ták a sza­va­zást. A 26 900 jo­go­sult kö­zül 24 063-an já­rul­tak az ur­nák­hoz. Kö­zü­lük 15 334 fő Ma­gyaror­szág­ra, 8227 Auszt­riá­ra ad­ta le vok­sát. Ez a tel­jes nép­sza­va­zá­si te­rü­le­ten 65,8%-os, Sop­ron vá­ro­sá­ban pe­dig 72,5%-os ma­gyar si­kert ho­zott. A mintegy 30%-os kü­lönb­ség kiala­ku­lá­sá­hoz az is kel­lett, hogy a né­met aj­kú la­kos­ság egy ré­sze is Ma­gyaror­szág­ra sza­vaz­zon. A né­met aj­kú fal­vak több­sé­ge vi­szont Auszt­riá­ra sza­va­zott, egye­dü­li ki­vé­tel a ka­to­li­kus né­met Fer­tő­boz volt, to­váb­bá a hor­vát Kóp­há­za és a ma­gyar Nagy­cenk.

Megjelent a Rubicon 2014/8. lapszámában

Szeretteit is érdekli a történelem? Adja az olvasás egész éves örömét ajándékba kedvezményes Rubicon-előfizetéssel! (7980 Ft helyett 6950 Ft)

Előző cikk A Raszputyin-gyilkosság
Következő cikk Párizs, 1968