Szabad Európa Rádió: A felszabadítási stratégia csődje

Révész Béla

A Szabad Európa Rádió hallgatói 1955 karácsonyán magyar nyelven hallhatták Eisenhower elnök üdvözletét, amely politikai üzenetet is hordozott: ”Az amerikai nép tudatában van a megpróbáltatásoknak, amelyeket el kell szenvedniük, szívén viseli azon törekvésüket, hogy helyreállítsák személyes és politikai szabadságukat, osztozik hitükben, hogy végül győzedelmeskedik az igazság, amely újra visszahozza ezeket a nemzeteket a világ szabad nemzetei közé.” Azonban hamarosan kiderült, hogy a harsányan hirdetett felszabadítási stratégia nem több, mint puszta retorika.

A nyugati támogatás elmaradása miatt felháborodott magyarok az Amerika Hangját és a Szabad Európa Rádiót tették felelőssé azért, hogy a segítséget illetően megalapozatlan várakozások keletkezhettek. Egy menekült szavai bejárták a világot: ”az Egyesült Államok nyolc éven keresztül biztatott bennünket a SZER-en és az Amerika Hangján keresztül, hogy álljunk ellen a kommunizmusnak. Amikor pedig az ellenállás forradalomhoz vezet, önök félreállnak és nézik, még a kisujjukat sem mozdítják, hogy segítsenek.”

A második világháború utáni tíz év a hidegháború klasszikus korszaka – bár kezdetének és végének időpontját olykor eltérően jelöli meg az irodalom. Tartalmát az USA és a Szovjetunió fokozódó szembenállása nyomán létrejött világméretű polarizálódás jelentette. Az elhúzódó konfliktusért mindkét fél a másikat vádolta, és a vezetők nagy erővel készültek a harmadik világháborúra – miközben a legvégsőkig elmentek, hogy elkerüljék annak tényleges bekövetkeztét. A hidegháborút sokan a demokrácia és a kommunizmus ideológiai konfrontációjának tekintették, amelynek célja végül is a közvélemény megnyerése volt.

Hidegháború – ”médiaháború”

A tömegkommunikációs rendszerek felgyorsult technikai fejlődése egybeesett az ideológiák és doktrínák háborújának megnövekedett, új igényeivel. A sajtó mindkét oldalon közvetlen politikai elvárások szolgálatába állt vagy kényszerült állni: a szemben álló ideológiák saját értékrendszereik vitathatatlan felsőbbrendűségét igyekeztek a hazai és a nemzetközi közvéleménnyel minél szélesebb körben és a lehető legnagyobb hatékonysággal elfogadtatni. A médiumok sorában mindenekelőtt a rádió szerepe értékelődött fel, hiszen a célországban elvileg korlátlan számú hallgatóságot tudott kockázatmentesen és gyorsan elérni, hatékonyságához képest viszonylag olcsón. Az ötvenes években a határokon túlra sugárzott adások száma megsokszorozódott.

Magyarország is aktív résztvevője volt ennek a sajátos retorikai eszközökkel folytatott harcnak. A hivatalos politika nemcsak közvetlen környezetében, de a Távol-Kelettől Dél-Amerikáig magyarul és idegen nyelveken egyaránt igyekezett megismertetni feltételezett hallgatóságával a népi demokrácia és az egész ”béketábor” győzelmi eredményeit. Ugyanakkor a magyar nyelvű külföldi adók is magas óraszámban sugározták az ország felé a szabad világ híreit. A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága számára készült feljegyzés 1954 végén így összegezte a kialakult helyzetet: ”Hazánk felé jelenleg Szabad Európa, Amerika Hangja, London, Párizs, Vatikán, Róma, Ankara, Madrid és Tel-Aviv sugároz propagandaadást.”

A Szabad Európa Rádió (SZER) magyar nyelvű műsorai 1950-től, teljes kapacitással pedig 1951. október 6. óta készültek egy müncheni stúdióban. Az adás megindulásának bonyolult feltételrendszere magában hordozta azokat a feszültségeket, amelyek 1956-ban igen éles konfliktusokhoz vezettek. A műsor készítői főként a magyar emigránsok soraiból kerültek ki, akik meglehetősen eltérő politikai múlttal, más-más elképzelésekkel érkeztek a rádióhoz. Ugyanakkor egy olyan hallgatóságot kellett tájékoztatniuk országukról – elsősorban annak belpolitikájáról –, amelytől mereven elválasztotta őket a minden irányú információs stopot jelentő vasfüggöny. A rádió működésének legfontosabb feltétele, a pénz amerikai forrásból érkezett. Az Egyesült Államok kezdettől fogva támogatta azt a kezdeményezést, hogy el kell mondani az igazságot a szovjet megszállás alatt élő kelet-európai népeknek. Mivel az ilyen jellegű propagandának – politikai és nemzetközi jogi szempontok miatt – nem volt célszerű nyíltan kormányzati intézményekhez kötődnie, fedővállalkozásként különböző magánkezdeményezések kerültek előtérbe. A sokáig titkolt pénzforrás az Egyesült Államok költségvetésének hírszerzési tételében volt elrejtve.

Ez a sajátos helyzet természetesen alapvetően meghatározta a rádió műsorpolitikáját is. A szerkesztőségnek ugyanis egyszerre kellett figyelembe vennie a tulajdonosnak ha nem is direkt kívánságait (ilyen ritkán volt), de mindenképpen az érdekeit; a müncheni stúdió viszonylag önállóan kialakított saját, belső koncepcióját (amely időnként különbözött az előbbitől); továbbá alkalmazkodnia kellett (volna) a ”célország” társadalmilag kondicionált és állandóan változó belső értékrendszeréhez; végül a lehető legteljesebb és legpontosabb információkat kellett beszereznie a vasfüggönyön túlról a magyar, illetve a kelet-európai politikai folyamatokról.

1956-ban a SZER hű maradt az ötvenes évek első felében kialakult, az USA külpolitikájával konzisztens propagandamunkájához, annak szellemiségéhez és stílusához. Arra viszont tulajdonképpen nem számított (nem számíthatott?), hogy az ígéretek számonkérése valóban bekövetkezik, méghozzá ilyen viharos gyorsasággal. És azt sem sejthette, hogy csendben, rejtve az USA külpolitikája is kibújik a felszabadítási doktrína következtében rá háruló kötelezettségek alól. A SZER lába alól észrevétlenül kicsúszott a szavainak hitelét és súlyát korábban biztosító kormányzati politika mint hivatkozási alap. Pedig erre nem csupán 1956-ban, hanem már korábban is fel lehetett volna figyelni.

J. F. Kennedy 1960-ban elnöki beiktatási beszédében kegyetlen valóságot fogalmazott meg: ”A magyar forradalom Washington számára már akkor halott volt, amikor még ki sem tört.” Joggal tehetjük fel a kérdést: miért?

Tánc a szakadék szélén

Az Egyesült Államok világpolitikai helyzete és szerepe 1945 után alapvetően megváltozott. Szuperhatalmi státusa globális politizálásra kényszerítette, pedig a második világháború előtt Európa belső problémáival gyakorlatilag nem foglalkozott. Az amerikai kormánynak tudomásul kellett vennie a Szovjetunió kelet-európai térhódítását, annak ellensúlyozására viszont határozottan fel kellett lépnie minden olyan kísérlet ellen, amely az így kialakuló keleti tömb további nyugati irányú terjeszkedését jelentette volna.

A klasszikus hidegháború nyitányát gyakran 1947 tavaszára datálják. Truman amerikai elnök a görög polgárháború kapcsán – amikor 400 milliós támogatást ítéltek oda Görög- és Törökországnak – hirdette meg doktrínáját a kommunizmus feltartóztatásáról. 1947. március 22-én a kongresszus előtt kijelentette: ”a szabad népekre erőltetett totalitárius rezsimek aláaknázzák a nemzetközi béke alapjait, és így az USA biztonságát is. […] A világ népei tőlünk remélik szabadságuk megőrzését.” De 1949-re a Szovjetunió is atomhatalommá vált, és az ”ez a háború lesz a végső” víziója jelent meg a nagyhatalmak szeme előtt. Érthető, hogy ettől kezdve mindent megtettek egy közvetlen szuperhatalmi konfliktus kirobbanásának elkerülése érdekében. Ez jelentette az 1950–53 között dúló koreai háború sajátosságát is. Mivel egy könnyen végzetessé váló konfliktusba egyik fél sem kívánt belebonyolódni, ezért – nyugati elemzők zsargonja szerint – ”a hátsó udvarban”, közvetve, egy pótháborúban tették próbára egymás katonai potenciálját, tesztelték a feltartóztatási politika hatékonyságát, ami végül manifesztálta az erőegyensúly tényét és megerősítette a patthelyzetet.

A bizalmatlanság racionalitása azonban egy idő után kezdett irracionálissá válni. A saját közvélemény meggyőzése érdekében folytatott háborús hisztériát, miszerint az ellenség végső leszámolásra készül, már alig lehetett fokozni. 1955. március 16-án Eisenhower elnök bejelentette: az USA háború esetén taktikai nukleáris fegyvert vetne be. Két hónappal később a Szovjetunió és szatellit államai részvételével létrejött a Varsói Szerződés, amelyre az USA egyszerűen úgy tekintett, mint a csatlósok megszállásának újabb igazolására.

Annak belátása, hogy már csak az utolsó lépés következhet, tárgyalóasztalhoz kényszerítette a nagyhatalmakat. 1955. október–november fordulóján a négy nagyhatalom külügyminiszterei csúcstalálkozón vettek részt Genfben. Dulles amerikai külügyminiszter kijelentette: a háborús veszély csökkent, a hidegháború a vetélkedés jegyében folytatódik. Ez volt az a pont, amikor az Egyesült Államoknak a status quo fenntartása iránti igénye – esetleg ki nem mondva, de világossá téve – erősebbé vált, mint befolyási övezeteinek kiszélesítésére irányuló törekvése. Ebből a jól észlelhető cezúrából a közvélemény – és a SZER is – levonhatta (volna) a kellő következtetést. Az 1956-os poznani munkásfelkelés kapcsán az amerikai televízióban elmondott Dulles-beszéd már igazán elgondolkodtató lehetett (volna): az USA akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott szovjet fegyveres beavatkozásra kerülne sor, jelentette ki az amerikai külügyminiszter, s az amerikai vezetés alig titkolt megkönnyebbüléssel fogadta a radikális – és szovjet intervencióval fenyegető – fordulat elmaradását.

A magyar helyzetre nem volt kidolgozott forgatókönyv (vagy – ahogyan egyesek állítják – volt, de gyorsan kiderült az alkalmazhatatlansága). Jellemző erre a tanácstalanságra az a budapesti nagykövetségi telexjelentés (egészen október 27-éig nem volt rádió-összeköttetés a State Department és a követség között!), amelyet 25-én küldtek az amerikai külügyminisztériumba: ”Lehetetlen megjósolni a fejleményeket. Tegnap az volt a benyomásunk, hogy Nagy Imre nyakába varrják a szovjet hadsereg behívását, és ezáltal teljesen elveszti népszerűségét. Ma viszont már nem tudjuk, hol is áll, és hogy mit gondol a nép a Nagy és Kádár között húzódó demarkációs vonalról […] Ismétlem, nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy Nagy a tényleges miniszterelnök. Ha Gerő ellen irányulna a szovjet hadsereg behívásának vádja, és ő lenne a bűnbak a mostani eseményekért, és Nagy további engedményeket tenne, még lehetne esélye. De teljes bizonyossággal semmit sem állíthatunk.”

Mi legyen a magyarok sorsa?

Az első hivatalos állásfoglalást Dulles külügyminiszter október 27-ei beszéde jelenti a dallasi nemzetközi ügyek tanácsa előtt: ”A szabadságot békében élvező emberek ünnepélyes kötelessége, hogy minden igazán hasznos eszközt megragadjanak, hogy ne haljanak meg hiába a szabadságért életüket feláldozók. Az Egyesült Államok másokkal együtt e szellemben cselekedett ma, amikor az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elé vitte a magyarkérdést […] Magyarország hősi népe számíthat arra, hogy amerikai javak bősége majd átsegíti azokon az időkön, amíg ismét teljes nemzeti termelési erejét saját maga javára, nem pedig idegen kizsákmányolók érdekében hasznosítja […] Az Egyesült Államok nem tekinti az általa megsegített nemzeteket potenciális katonai szövetségesének. Az Egyesült Államok barátként kezeli ezeket az országokat, mint egy új, barátságos és többé szét nem választott Európa tagjait.”

A Szabad Európa Rádió a beszédet ismertetve még a következőkre hívta fel a figyelmet: az ENSZ Biztonsági Tanácsának vasárnapi ülésén Szoboljev szovjet küldött többek között azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy beavatkozik Magyarország belügyeibe. Ezt a képtelen állítást Cabot Lodge amerikai ENSZ-delegátus természetesen megfelelő formában visszautasította: ”Hallatlan, hogy Magyarország ártatlan lakosságának tömeggyilkosa emeljen vádat azok ellen, akiknek belügyekbe való beavatkozása legfeljebb abban áll, hogy karácsonyi szeretetadományokkal próbálnak segíteni rászoruló felebarátaiknak.” Dulles amerikai külügyminiszter beszédét a rádió nem kommentálta, de a későbbiekben szinte mindenki a neki megfelelő értelmezést tekintette autentikusnak.

Stassen, az elnök leszerelési tanácsadója azt javasolta Dullesnak, hogy az oroszok tudomására kellene hozni: az USA számára elfogadható lenne a csatlós országok Ausztriához hasonló semlegessége. Míg sokan csak az esetleges katonai szövetség kategorikus elutasítására figyeltek fel Dulles beszédéből (a SZER erre egyáltalán nem kívánta felhívni a figyelmet), addig a későbbi külügyminiszter, Kissinger csupán a szovjeteknek tett amerikai gesztusnak vélte a kelet-európai országok NATO-csatlakozásának kizárását. Szerinte Dulles megpróbálta Moszkva háta mögött átcsalogatni Magyarországot azzal az ígérettel, hogy minden kelet-európai ország, amely szakít Moszkvával, számíthat az Egyesült Államok segítségére.

A washingtoni katonai vezetés többnyire hadászati képtelenségnek tartotta a beavatkozást. Tény az, hogy NATO-erők nem álltak rendelkezésre a térségben, Anglia és Franciaország pedig a Közel-Kelettel voltak elfoglalva (és egyébként sem túlságosan érdekelte őket Magyarország helyzete). November 3-án az Egyesített Vezérkari Főnökség a beavatkozás bármely formájára vonatkozó minden elképzelést visszautasított: ez háborúhoz vezetne a Szovjetunióval, amelyre az USA nincs felkészülve.

Dulles biográfusa, A. Berding idézi a külügyminiszternek az elnökkel folytatott novemberi beszélgetését: ”Az egyetlen mód a magyar forradalmárok megmentésére a nukleáris háború lenne. Van-e épeszű ember, aki azt mondaná, hogy indítsunk nukleáris háborút ebből a célból? És ha sikerülne is amerikai hadosztályokat Magyarországra juttatni, a szovjet haderő egyszerűen elsöpörné azokat. Ellenünk van a földrajzi helyzet. És mi lenne a magyarok sorsa? Az a nemzet az ország egyik végétől a másikig le lenne taglózva. Maguk a magyarok esnének áldozatul a fizikai beavatkozásnak.”

A Hírszerző Hivatal magyar osztályának vezetője is azt jelentette a Külügyminisztériumnak, hogy Magyarország légi úton gyakorlatilag megközelíthetetlen: ”Repülőink nem szállhatnak a kommunista rezsimek fölött, a semleges Ausztria pedig a leghatározottabban figyelmeztetett: »határőrségünknek parancsa van arra, hogy a semleges felségterületünk fölött előzetes átbocsátási engedély nélkül megjelenő idegen repülőgépre minden további nélkül nyisson tüzet«.”

A kompromisszum esélye

A helyzet megoldására tehát inkább csak negatív programok születtek: mit nem szabad tenni. Ezért is külön figyelemre méltó az a két kompromisszumos javaslat, amelyeken ugyan gyorsan túllépett az idő, de bizonyítható, hogy a konfúzus körülmények dacára volt lehetőség, szellemi kapacitás és morális bátorság a realitásokkal is számoló, racionális koncepciók kidolgozására.

Az egyik javaslat Bibó István nevéhez fűződik. Legendás, ahogy a megszállt Parlamentben, egyedüli miniszterként kísérletet tett a kormány képviseletére. November 4-ei írásai közül a Magyarokhoz! kezdetű az ismertebb, az kevésbé, amelyet még a reggeli órákban Eisenhower amerikai elnöknek írt (egy visszaemlékezés szerint, amikor az USA nagykövetségén átadta, kifejezetten kérte, hogy annak szövegét juttassák el a Szabad Európa Rádióhoz is). Ennek legfontosabb részében így írt: ”Anélkül, hogy tanácsot próbálnánk adni, föl kell hívnunk az Elnök Úr figyelmét arra a lehetőségre, hogy meggondolva a legsúlyosabb következmények elhárításának parancsoló szükségét, egyrészről módja lehet megszüntetni a nyugati hatalmak egyiptomi beavatkozását, közvetítő szerepet vállalva fegyverszünet létrehozásában, másrészről felszólíthatja a Szovjetuniót arra, hogy gyorsan vonja ki csapatait Magyarországról.” Az más kérdés, hogy a két nap múlva valóban megkötött tűzszünetről ekkor már javában folytak a tárgyalások, ám ebben az alkuban Magyarország már nem lehetett tényező.

Egy másik érdekes elképzelés a Nemzetbiztonsági Tanács Tanácsadó Bizottságának október 31-ei ülésén fogalmazódott meg. Eszerint, bár a lehetőségek rendkívül korlátozottak, mégis van esély egy racionális kompromisszumra: ha a Szovjetunió kivonja csapatait Magyarországról, az USA kész hasonló nagyságrendben csökkenteni Nyugat-Európában állomásozó csapatait. Ezt az elgondolást a Nemzetbiztonsági Tanács november 1-jei ülésén kívánták volna előterjeszteni, de erre a szuezi válság október 29-ei fegyveres eseményei miatt már nem kerülhetett sor. Az amerikai vezetés ezt követően egészen a november 4-ei, második szovjet intervencióig nem is volt hajlandó érdemben foglalkozni a magyarországi eseményekkel.

A Szuezi-csatorna államosítási terve valóban könnyen háborúhoz vezethetett volna. Az viszont leegyszerűsítő magyarázat, amely a közel-keleti eseményekkel kívánja indokolni a magyar forradalom látszólagos negligálását. A Nyugat passzivitását ugyanis nem Szuez okozta, hanem a státus- és érdekszféra-politikából fakadó eredendő tehetetlensége.

Rádiós bakik

Ahogyan a washingtoni külügyi vezetés nem törekedett valódi szándékairól tájékoztatni a világot (benne egyik propagátorával, a Szabad Európa Rádióval), úgy a SZER sem törekedett túlságosan azoknak a szándékoknak a megismerésére, amelyek feltehetően nem vágtak volna teljesen egybe az elképzeléseivel. (Elismerve természetesen a rádió szerkesztőségének jelentős politikai differenciáltságát.)

A forradalom leverését követően a SZER elleni egyik legsúlyosabb vád – és nem csupán a győztes Kádár-rezsim részéről – a (fegyveres) felkelés elősegítése, illetve a harcok kompromisszum nélküli folytatásának a hangoztatása volt. Fejtő Ferenc szerint az adások egyre agresszívabbá válása annak a következménye, hogy a műsorok jellegét (szélső)jobboldali emigránsok határozták meg, akik kevéssé ismerték a magyar helyzetet. Így aztán a SZER megmaradt a felszabadítási koncepció hirdetése mellett akkor is, amikor a washingtoni diplomácia már az érdekszférák létének hallgatólagos elismerését határozta el.

Ez az agresszív stílus könnyítette meg Kádár politikai rendőrségének dolgát, s már a forradalom leverése utáni napokban megtalálták a kellő címkét: a Szabad Európa Rádió az ellenforradalom külföldi katonai és politikai vezérkara. Eszerint a SZER közvetlenül beavatkozott a fegyveres eseményekbe, utasításokat adott. A vádakkal szemben az az igazság, hogy Bell ezredes a SZER katonai szakértőjeként a katonai rovat két műsorában valóban felhívta a figyelmet arra, hogyan készíthetünk könnyen, gyorsan Molotov-koktélt, illetve szakmai tanácsokat adott, hogy miként semmisíthetünk meg egyszerű eszközökkel harckocsit. (Az részletkérdés, hogy Bell ezredes tulajdonképpen szinkronhang volt, és különböző szerkesztők írásait is felolvasta.)

1951 és 1976 között Gallicus (Mikes Imre) Reflektor rovata irritálta leginkább a mindenkori magyar politikai vezetőket. Az ő nevéhez kapcsolták a legtöbb fegyveres ellenállásra buzdító beszédet 1956-ban. Ez általában igaz lehet, de az kizárt, hogy bárki is napiparancsként hallgathatta és érthette volna azokat. Példa lehet erre egy október 31-ei műsor: ”Akié a fegyver, azé a hatalom! […] A fegyvert országos viszonylatban a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium jelenti. Az első rendelkezik a rendészeti karhatalommal, a másik a katonai erővel. Egyiket is, másikat is hétpróbás, elszánt, szándékában félreismerhetetlenül moszkovita igazgatja. Az egyik Münnich Ferenc belügyminiszter, a másik Janza Károly honvédelmi miniszter. Sem az egyik, sem a másik nem felelhet meg a népi győzelemnek. […] Ne hagyjátok, szabadságharcosok! Szegre ne akasszátok a puskátokat! Egy csepp szenet, egy csepp olajat ne adjatok a budapesti kormánynak addig, amíg a belügy és a hadügy nincs a kezetekben.” Két nappal később, a többpártrendszer bejelentése után így háborgott: ”Ne add ki tehát fegyveredet, bármily szárnyaló szavakkal és acéléles argumentálással noszogatnak is, ne add ki kezedből, szabad magyar! Ne add fel őrhelyedet, bármennyire instálnának is, hogy térj haza, mert ez az őrhely a kivívott szabadság és függetlenség végvára.”

Nagy Imre diszkreditálása

Egymás szándékainak kellő ismerete nélkül megvalósult a State Department és a SZER együttműködése abban a kérdésben, miként ítéljék meg Nagy Imre szerepét a forradalomban. A közös félreértés (legalább ebben) összhangot eredményezett. Az tény, hogy az egyébként Nagy Imréhez reményeket fűző amerikai politikusok is eltűrték a kormányfő lejáratását.

A politikai elvárásokat a rádió felé közvetítő október 31-ei napi irányelvek szerint ”Nagy Imre »kormánya« mind határozottabban a forradalmi tanács befolyása alá kerül, amelynek mielőbb meg kell szereznie a tényleges hatalmat. A kommunista párt teljesen széthullott. Elfogadhatjuk, hogy a hercegprímás tekintélye mindenkiénél nagyobb.” A Nemzetbiztonsági Tanács november 1-jei jelentése így fogalmaz: ”Nagynak nem sikerült egyesítenie a felkelőket, azok pedig a lemondását követelték. Valamiképpen egy támpontot kellene találni, hogy az országon belül megelőzhető legyen a káosz, ha a szovjetek távoznának(!). Egy olyan mélyen katolikus országban, mint Magyarország, Mindszenty bíboros bizonyulhat ilyen, az erőket egyesítő vezetőnek.”

A SZER adásai viszont – bár ugyanazt mondják – sokkal kíméletlenebbek. Október 25-én Gellért Andor főszerkesztő: ”Nagy Imrének volt lehetősége, hogy az ország gazdasági és politikai válságának megoldásához az ország nem kommunista rétegéből is támogatást remélhessen. Ennek az embernek a felelőssége éppen ezért sokkal súlyosabb, mint pártja sok más tagjáé.” Október 26-án Ajtay Miklós már-már hisztérikusan (egyben jól illusztrálva a klasszikus hidegháborús stílust): ”Te pedig, Nagy Imre, állj meg, borulj térdre vezeklő bűnösként a nemzet előtt, próbáld jóvátenni rettenetes bűnödet a szovjet légiók ránk szabadításáért! Ha eltévelyedett életednek még valami értelmet akarsz adni, úgy csak egy kötelességed lehet: a szovjet hadnak, amelyet galádul a nemzetre zúdítottál, kiálts megálljt!”

Október 30-án ismét Mikes Imre: ”Nagy Imre kormánya olyan békekormány, amely ÁVH-s banditákkal mészároltatta le a nemzet színe-virágát.” Majd másnap, amikor felmerül a kétely, hogy nem az ő bűne az első orosz invázió, akkor így visszakozik Gallicus: ”Lehet, hogy nem Nagy Imre hívta be a szovjet csapatokat? Ha tévedtünk, maga Nagy Imre tévesztett meg bennünket, és azok az ifjak, azok a proletárok tévesztettek meg bennünket, akiknek tetemét most fogadja be az anyaföld.” Ráadásul még november 13-án is megtagadták egy (Molnár József-) írás felolvasását, mondván, hogy a Nagy Imre melletti bizalomnyilvánítást nem tekinthetik a SZER véleményének, és szembehelyezkednek vele. Elég csupán a fentieket figyelembe venni ahhoz, hogy kiderüljön annak a Kádár-féle vádnak a teljes abszurditása, miszerint Nagy Imre és a SZER között összeesküvés és tervszerű összjáték lett volna.

Nagy Imre diszkreditálása a másik oldalon a kiszabadult hercegprímás, Mindszenty József politikai potenciáljának növekedésével járt együtt. Egy politikai kommentár október 31-én Mindszentyvel kapcsolatban szinte eksztatikusan jelenti ki: ”Az újjászületett Magyarország és a hivatott, Istentől küldött vezető találkozik ezekben az órákban.”

Szerencsétlen szerep

A budapesti USA-követség már november 4-én megfogalmazta fenntartásait: ”a SZER adásai általában túlzók és gyakran pontatlanok. Hiba, hogy a SZER nem világosította fel kellően a magyar társadalmat arról, hogy a szabad országokban mi a különbség a sajtó és a kormány véleménye között. Az viszont a magyar munkatársak felelőssége, hogy nem tudtak felülemelkedni a forradalom okozta túlfűtött és izgatott lelkiállapoton.”

A magyar emigránsok 1957-ben Strasbourgban megalakított szervezete, a Magyar Forradalmi Tanács közgyűlése is állást foglalt a SZER magyar adásaival kapcsolatban. Ebben megállapították: a SZER nem ismerte fel, hogy a kibontakozás és a konszolidáció kijegecesedési pontja csak Nagy Imre és kormánya lehet – legalábbis a szabad választásokig. Kéthly Anna is rossz benyomásokat szerzett a rádióról: ”A SZER szerencsétlen szerepet játszott a forradalomban […] sajnos bűnt követett el, amikor a magyar néppel el akarta hitetni, hogy útban van a nyugati katonai segítség, holott erre senki sem gondolt.”

A CIA vizsgálata megállapította: bár nem találtak olyan szöveget, amelyben forradalomra ösztönözték volna a magyarokat, mégsem kétséges, hogy ”a programok hallgatói zendülésre ösztönzést vélhettek kihallani azokból a megújuló kijelentésekből, amelyek Washingtonból és Münchenből már jó ideje áradtak Magyarország felé, s amelyek alaptétele szerint a Nyugat minden körülmények között erősen ellenzi a szovjethatalom övezetében élő nemzetek leigázását. Az ilyen értelmű, sőt szövegű deklarációkban a rádióhallgatók reményt találhattak arra, hogy ha fellázadnak, Amerika a segítségükre fog sietni.”

Volt egyébként olyan vélemény is, mely szerint mindenki azt hallotta ki a rádió műsoraiból, amit éppen hallani szeretett volna. Ha felszabadítást, akkor felszabadítást, ha orosz kivonulást, akkor orosz kivonulást, ha pedig fegyveres segítséget, akkor fegyveres segítséget. Ráadásul a közszájon forgó hírek folyamatosan, megállíthatatlanul torzultak. A félreértések viszont egy tényt mindenképpen megerősítenek: a tévedések, szándékos vagy vétlen félremagyarázások ideig-óráig alakíthatnak valamennyit a dolgok folyásán, de alapjaiban nem képesek befolyásolni a mélyebb meghatározottságok medrében hömpölygő történelmi folyamatokat.

Megjelent a Rubicon 1996/8-9. lapszámában

Szeretne többet megtudni a hidegháború történetéről? Eddigi legrészletesebb összefoglalónkat a 2019/2-3. lapszámunkban olvashatja. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg Print + Digital változatban IDE KATTINTVA!

Előző cikk A NATO születése
Következő cikk A szovjet szuperhatalmiság kialakulása