Szálasi: A demagógia diadala Magyarországon

Karsai László 

Hogyan lett a jelentéktelen századosból a magyar politikai élet jelentős tényezője, „amikor szónokolni, írni nem tud, se sajtója se pártvezéri képessége, sőt még világos gondolata sincs” – tették fel a kérdést 1938-ban a parlamentben. S ha a kortárs reagálás nem is volt mindenben pontos, jelezte az értetlenséget, hogy Szálasinak miért sikerült az, ami előtte senkinek: egységfrontba tömöríteni a szélsőjobboldali pártokat, a saját vezetése alatt.

„Nem vagyok más, mint a Nemzet hangos követelése, mint visszavonhatatlan követelésének egyedül jogosult képviselője, lelkiismeretének hangos szava és vagy végre is hajtom akaratát, vagy belehalok” – írta börtönnaplójába 1945 késő őszén Szálasi Ferenc volt m.kir. vezérkari őrnagy, saját hite és meggyőződése szerint 1944. október 16-tól halála napjáig, vagyis 1946. március 12-ig Magyarország „Nemzetvezetője”.

Politikai ellenfelei dilettáns kalandornak, vallási hóbortban szenvedőnek vagy egyszerűen tébolyodottnak nevezték. Hívei szemében ezzel szemben ő volt a magyar politikai élet félelem és gáncs nélküli lovagja, a legendák hőse, aki könnyű szívvel hagyott el rangot, jövedelmet és fényes karriert, hogy „a dolgozó milliókat maga köré gyűjtve, megvívja a harcot az eljövendő magyarszocialista Magyarországért”.

1945 után a magyarországi történeti szakirodalom Szálasi korabeli ellenfelei-ellenségei véleményét osztotta, míg Macartney professzor monográfiája már-már a Szálasi-apologetika határát súrolta. Az elmúlt évek során Magyarországon több olyan dokumentum, irat vált a kutatók számára hozzáférhetővé – az ún. Hungarista Naplón kívül elsősorban Szálasi 1938–1940-es és 1945–1946-os börtönnaplóira, valamint 1946-os népbírósági tárgyalásának teljes jegyzőkönyvére és a peréhez összegyűjtött dokumentumokra utalunk itt –, melyek segítségével talán egy új Szálasi-portrét lehet felvázolni.

Szálasi sikerének egyik lehetséges magyarázatát az a tény adja, hogy a konzervatív Horthy-rendszer a plebejus-ellenzéki-osztályharcos indulatok baloldali megszervezésének, megszerveződésének minden formáját kemény kézzel elfojtotta. A rendszert stabilizáló tényezők között kell említenünk a meghamisított parlamenti demokrácia intézményrendszerét, amely a választásokon mindig biztosította a kényelmes parlamenti többséget a kormánypártnak. A néptömegek kiábrándultak a cinikus hivatásos politikusokból, és ekkor, ahogy azt Szálasi egyik ellensége, Egyény Károly költői hevülettel megfogalmazta: ebben a „vajúdó korszak lázas, fülledt levegőjében, trópusi gyorsasággal virágzott ki a messiás utáni vágyakozás százszínű rózsája… A Gömbös-korszak utáni csalatkozás és a mindent elsöprő reménykedés forró napjaiban a tömegek úgy áhították a csodát, mint kánikulában a mezők az áldott zivatart”. Szálasi Ferencben a tömegek – ismét Egyény szerint – „kimért beszédű, katonás nyíltságú, bátran viselkedő, új típusú embert láttak… Olyan népvezért, aki nem alkuszik, és aki nem ismeri a népcsalás rút mesterségét”. A hittel vállalt szerep találkozott a tömegek vágyaival, reményeivel.

A külpolitikai okok (a náci Németország látványos sikerei, elsősorban a versaillesi béke revíziója, 1938 márciusában csúcspontjával, az Anschluss-szal) mellett nem kevésbé fontosak azok a propagandamódszerek, amelyek segítségével Szálasi neve és mozgalma országos hírnévre és népszerűségre tett szert.

1935 nyarán Szálasi röplapok, néhány oldalas brosúrák terjesztésével kezdte „országépítő-nemzetszervező” tevékenységét. 1935 végéig a posta már félezer községbe vitte el röpiratait, amelyek közül volt olyan is, mely több mint 20 000 példányban jelent meg. 1936 elején főként „anyagiak hiánya miatt” – ahogy a korabeli csendőri jelentés megállapította – Szálasi már nem volt képes szétküldeni újabb röplapjait, hiszen „tagdíjakból havonta kb. 600 pengőt tud összehozni, ez az összeg nyomtatványok és az adminisztráció költségeit sem fedezi… Külföldi pénzt nem kap”. Ekkoriban, mint azt Török András exkommunista és exnyilas nosztalgikus visszaemlékezéseiből is megtudhatjuk, főként Budapesten szervezkedtek a Nemzet Akaratának Pártja (Szálasi első pártjának ilyen jól hangzó nevet adott) vezetői.

A minőségi és mennyiségi fordulat Szálasi propaganda-hadjáratában németországi tanulmányútja hatására következett be. 1936 októberében két hét alatt átnézte a Völkischer Beobachter 1933 előtti évfolyamait, és a Hungarista Napló szerint „igen gazdag és értékes tapasztalatokat gyűjt ezzel a munkával”. A nácik propagandamódszereinek átvételét természetesen nem Szálasi kezdte el Magyarországon, ám ő folytatta a legelszántabban, a legtudatosabban és a legsikeresebben. Mint azt már Lackó Miklós megállapította, Szálasi tudatosan szervezte a különböző fasiszta csoportok „radikális” terrorista elemeit, és a legaktívabb „mozgalmista” pretoriánus gárda 1937 őszére nagyrészt hozzá csatlakozott.

Az a tény, hogy az 1930-as évek elején szinte gombamód szaporodó szélsőjobboldali, antiszemita, nyilas, nemzetiszocialista csoportokból, pártokból, frakciókból 1937 őszére Szálasi fővezérsége alatt egységes tömegmozgalom alakult ki, Szálasi nagy egyéni teljesítménye. Többet ért el, mint 1923-ig Hitler, nagyobb tömegek sorakoztak táborába. 1937–1938-ban, s főleg az Anschluss után valóságos belépési hullám árasztotta el a nyilas pártot. Megbízhatónak tűnő becslések szerint a nyilas párt taglétszáma 1939-re elérte a félmillió főt.

De a jó propagandamódszer önmagában semmi, Szálasi ezt kezdettől fogva pontosan tudta. 1935 tavaszán ugyan még bizalmas hívei előtt úgy nyilatkozott, hogy „100%-ban híve” Gömbös miniszterelnök reformprogramjának, de alig egy évvel később már olyan stílusban bírálta a rendszert, mint előtte senki. Már első röplapjaiban, beszédeiben minden dolgozót harcba hívott „nemzetromboló államrendünk zsarnoksága ellen”, természetesen nem feledkezve meg Trianon zsarnoksága és főleg a „zsidó zsarnokság” elleni harcról sem.

1937 elején már „Jogot! Munkát! Megbecsülést!” követelt a magyar munkásnak: „Jogot, hogy kiszabadíthassa magát a zsidóvezetés alatt álló szociáldemokrata-kommunista szakszervezetek zsarnoki önkényuralmának béklyóiból és a feudál-kapitalista, nemzetpusztító tőkés zsidóság önző karmaiból!” De nem egyszerűen zsidó-tőkés problémáról van szó. Szálasi a rendszer alapjainak is nekitámadt: „Magyar Munkás! A zsidók magyar állama istentelen és hazátlan bitangolásba hajszolt proletárokat csinált Belőletek. Mi Istenhitben és Hazaszeretetben acélosodott, magyar öntudatos Munkáshazát akarunk és fogunk adni nektek együttes harcunk egészséges gyümölcseként… Aki ennek ellentáll, azt… a magyar munkás fogja eltiporni!”

Szálasi nem azért fordult a magyar munkásokhoz, hogy szavazatokat szerezzen. Minden bizonnyal igazat mondott 1945 őszén, amikor a Politikai Rendőrségen kihallgatták és a munkáskérdésről is vallott: Marx műveinek tanulmányozása során ébredt rá a munkáskérdés fontosságára. Katonatisztként elsősorban az általános sztrájk problémája foglalkoztatta, mert saját számításai alapján arra a következtetésre jutott: „Ha a munkásság a háború kitörésekor sztrájkba lép, és csak 10 napig is sztrájkol, ez már olyan zavart idézhet elő, amely 6 héttel később fegyver- és lőszerhiány miatt fegyverletételre vezethet.”

Nem biztos, hogy igaz, mindenesetre a Hungarista Napló az 1931-es év eseményeinek felidézésekor Szálasit egyenesen munkásvédő katonatisztként állítja be, aki megtagadja a belügyminisztériumi államtitkár követelésének teljesítését, nem hajlandó tüntető munkásokra lövetni, sőt a következő szavakkal búcsúzik az államtitkártól: „Az a kimondhatatlan és határtalan szerencsétek, hogy a munkásság élén ez a ronda zsidó társaság áll és nem én!”

Szálasi programjával kapcsolatban – elsősorban politikai ellenfelei – gyakran hangoztatták azt a vádat, hogy zavaros, üres, tudományosan megalapozatlan, olcsó demagógia. Ezt az értékelést, teljesen jogosan, a mai magyar szakirodalom is átvette. De programjának elemzésekor azt is hangsúlyozni kell, hogy 1935–1938 között százezrek értették meg, Szálasi mire gondol, amikor gazdasági békét, társadalmi békét, politikai békét ígért. Meghirdette az igazságos szociális jövedelemelosztást, a magánkapitalista rendszert elavultnak minősítette, a tervezés, a munka és a tőke harmonikus összhangját pedig a szocialista „szabadgazdálkodás” bevezetésével kívánta megteremteni. Már 1935-ben kijelentette: „Egy ember által összehalmozott tőkének van egy határa, amikor az már nem egyetlen ember munkájának gyümölcse… A magyar nemzetiszocialista államhatalomnak tehát joga van ahhoz, hogy az így közös erővel felhalmozott tőke termelésébe, értékesítésébe, hasznosításába, jövedelmeztetésébe és vagyoni élvezetébe szabályozóan befolyást gyakoroljon”, hiszen mindennek tulajdonosa a nemzet egésze, amely gazdasági „felségjogait és egyedjogát az államhatalom útján gyakorolja”. A társadalmi béke megteremtésének feltétele a feudális, klerikális és liberális tőkésuralmi osztályok eltörlése, a radikális földreform, a „nemzetfenntartó” kisbirtokos parasztság létrehozása. Szálasi szakítani akart az arany- és devizagazdálkodás liberális-plutokrata-szabadkereskedelmi elveivel, a Nemzeti Bankot pedig az államhatalom egyik szervévé kívánta tenni.

Iparral rendelkező, magas fokon álló parasztállamot vázol ámuló hívei elé, amely magas színvonalon álló mezőgazdasági iparral rendelkezik, ahol a kisiparosságot értékesítő, fogyasztási és beszerzési szövetkezetekbe szervezett kiskereskedelem látja el minden szükségessel. Olyan állam lesz ez, ígérte Szálasi, amelyben a felelős nemzetvezetés leveszi a paraszt válláról az értékesítés, az ellátás és a hitel gondját, ahol a kamat soha nem lesz magasabb, mint a föld tiszta hasznának legfeljebb egyharmada, a parasztadósságokat pedig a Hungarista Állam átveszi.

A nemzetépítő munkás- és nemzetfenntartó paraszt munkáját a nemzetvezető értelmiségnek kell összefognia, hangoztatta Szálasi, ennek a rétegnek lesz feladata „a nemzetiszocialista világnézet gyakorlatának beállítása, mivel az értelmiség az igaz és tiszta hungarizmus megtestesítője, a társadalmi béke kifejezője, a Pax Hungarica letéteményese”.

Az út és a cél világosan állt Szálasi előtt már 1935–1936-ban: meg kell szervezni az éhező, kizsákmányolt és „marxista ideológiájának csődje miatt” elégedetlen munkástömegeket, és a parasztsággal összefogva a „Kormányzó és a nemzet közös akaratelhatározásából” át kell venni a hatalmat. A bérrabszolgaságba süllyesztett munkásokat kizárólag a politikai hatalomért vívott harcra kell szervezni, hiszen a munkás csak „Önnön magát becsteleníti meg és zülleszti le úgynevezett munkabérharcaiban, sztrájkjaiban és nem jut tovább, minthogy meglopja a nagy tolvajt”.

Szálasi talán legforróbb vágya volt, hogy Horthy fogadja őt. Szinte mániákus makacssággal hitt abban, hogy ha egyszer végre-valahára személyesen is beszélhet a kormányzóval, akkor meg fogja tudni őt nyerni a „nemzetiszocialista kibontakozás számára”. Az mindenesetre megállapítható, hogy az oly hőn óhajtott audiencia elérését meglehetősen sajátos úton-módon kísérelte meg. Kezdte azzal, hogy radikális szélsőjobboldali ellenzéki tömegmozgalmat szervezett. Folytatta azzal, hogy 1936 októberében Emlékeztetőt próbált meg Horthyhoz eljuttatni, amelyben kifejtette: „A Kormányzó Úr nem élvezi azt a kritika nélküli tekintélyt és tiszteletet, mely minden államfőnek természetes módon kijár… A Nemzet nem hisz senkinek, nem bízik senkiben, egyedül a Kormányzóban. És ezért illetik a legsúlyosabb bírálattal, mert azt látják, hogy ő nem vezeti úgy a nemzet ügyét, ahogyan a nemzet sorsa és jövője megköveteli… A Kormányzó teljesen egyedül áll. Elszakították a nemzettől.”

A Horthy-rendszer hatóságai 1937-től kezdve egyre keményebben léptek föl Szálasival és mozgalmával szemben. Különböző nevek alatt újra és újra megalakuló pártjait egymás után tiltották be, híveit sorozatos internálásokkal, börtönbüntetésekkel, rendeletekkel igyekeztek elriasztani, megfélemlíteni. Szálasit is többször bíróság elé állítják, egyre súlyosabb büntetéseket szabnak ki rá, igaz eleinte mindannyiszor feltételesen szabadlábra is helyezik. Az üldöztetéssel a rendszer csak annyit ért el, hogy a mártíromság glóriáját vonta Szálasi feje köré. Azzal pedig, hogy végleges, jogerős ítéletet csak 1938 augusztusában hoztak ellene, sokak szemében magas állású (bel- és külföldi) támogatók titkos kegyeltjévé tette.

De hiába hangoztatta 1936–1938 között Szálasi, hogy ő „rendíthetetlenül” hűséges a Kormányzó Úr Őfőméltósága személyéhez, Horthynak esze ágában sem volt fogadni a pártvezetőt. Amikor régi különítményes bajtársa, Bádoky-Soós Károly nyugalmazott gyalogsági tábornok megpróbált közbenjárni érdekében, a „Kormányzó magából kikelve kiabálta, hogy nem áll szóba olyan emberrel, aki kormányzói székéből ki akarja emelni, családja ellen merényletet készít”.

Szálasi programját a magyar bíróságok is hasonlóképpen értékelték. 1938-ban jogerős ítéletének indoklása szerint Szálasi „az államfő időbeli és jogi állását korlátozni, sőt utólagos népszavazással hatáskör nélkül való helyzetbe kívánta hozni”. Ezt a célját pedig „A természetes fejlődést átugorva, egyéni elgondolása szerint, forradalmi mozgalommal, ellenvélemény legázolásával, diktatúra útján akarta megvalósítani” – hangsúlyozta a Kúria ítélete.

Szálasi 1940. szeptember 17-én, az Észak-Erdély visszaszerzésének ünnepén meghirdetett közkegyelem révén szabadult a szegedi Csillagbörtönből. Első nyilvános politikai nyilatkozatában kijelentette: „Kötelességemnek tartom, hogy a Kormányzó Úr Őfőméltóságának megköszönjem szabadulásomat. Kötelességemnek tartom, hogy megmondjam, hogy a teljes felelősség tudatában olyan erkölcsi, szellemi, anyagi személyes hatalom birtokáért harcolok, amilyen hatalma az olasz nép vezérének van, különösen azért, mert nekem mindig volt államfőm, mindig van államfőm és mindig lesz államfőm.”

De Horthyt ezek a szép szavak nem hatották meg. 1940 őszén hatalma szilárdabb volt, mint 1920 óta bármikor. A nyilaskeresztes szélsőjobboldali radikálisok az 1939-es választásokon ugyan kb. 700 000 szavazatot szereztek, de félszáz képviselőjük lármás szociális demagógiájára a 187 kormánypárti képviselő alig figyelt oda. Horthy nyugodtan megkegyelmezhetett Szálasinak, az ország lakosságának többsége az I. és II. bécsi döntés után, amely a Felvidéket és Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak, a kormányzót az „országgyarapítónak” kijáró tisztelettel, szeretettel és hálával ünnepelte. Az 1940. őszi országos bányászsztrájk – amelynek megszervezésében Szálasinak nem, de alvezérei közül többnek nagy szerepe volt – szintén hozzájárult ahhoz, hogy Szálasit Horthy ne fogadja. „Messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve p.o. a nyilasokat, mint a zsidót – írta 1940 őszén Horthy Teleki Pál miniszterelnöknek. – Az utóbbi ide van érdekből is kötve és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a Vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani.” A bányászsztrájkkal kapcsolatban pedig így fakadt ki a kormányzó: „Nem látok más kiutat, mint hogy a nyilas-vezetőket meg kell fenyegetni, hogy ha felfordítják a helyzetet, a pártot betiltjuk, és a vezetőket falnak állítjuk… Ha Szálasi a mozgatóerő … menjen vissza a Csillagbörtönbe.”

Szálasi nem pusztán „mániákussága”, néha már-már legközelebbi hívei számára is esztelennek tűnő makacssága miatt ragaszkodott tulajdonképpen az utolsó utáni pillanatig ahhoz, hogy Horthy nevezze ki őt miniszterelnökké. 1935 és 1944 között ebben szerepet játszhatott neveltetése, katonatisztként beleivódott hierarchiatisztelete. De az a vágya is, hogy a Hindenburg–Hitler vagy még inkább a Viktor Emmanuel–Mussolini példát követhesse. Ugyanakkor helyes taktikai érzékre is vallott az, hogy felismerte: túlságosan radikális, a kormányzót figyelmen kívül hagyó, Horthy akarata, beleegyezése nélküli hatalomátvételre az adott kül- és belpolitikai helyzetben semmiféle esélye sincs.

Szálasi 1938 augusztusától 1940 szeptemberéig börtönben van, mire kijön, már egy éve tart a II. világháború. 1939 őszétől statárium van, Teleki Pál kormánya korlátozta az egyesülési, gyülekezési jogot, szigorú sajtócenzúrát vezetett be, rögzítette az árszínvonalat, korlátozta a sztrájkjogot stb. Nincs több választás, főleg a Szálasi szívének oly kedves országos népszavazás megrendezésére nem mutat a rendszer semmiféle hajlandóságot. A parlamentet egyre ritkábban hívják össze, a kormány rendeletekkel kormányoz. 1941 júniusától egyre nagyobb tömegben sorozzák be katonának a nyilasok fő tömegbázisát alkotó fiatalabb korosztályokat. A háborús konjunktúra a legszegényebb néprétegek indulatait is segíti tompítani.

Most, 1940–1943 között ütött vissza az 1937–1939-ben oly sikeres nyilas propaganda is, amely először 1938-at hirdette meg a győzelem és hatalomátvétel évének, majd kiadta az „1939-ben győzünk!” jelszót. Végül 1940-től, Szálasi kiszabadulásától remélték-hirdették, hogy most végre hatalomra jutnak, de semmi sem történt. A középrétegek zöme, a hadsereg, a hivatali apparátus szilárdan, elégedetten állt Horthy mögött. Ahhoz, hogy Szálasi ilyen körülmények között hatalomra kerülhessen, a náci Németország segítsége kellett volna.

De erre Hitlernek 1939–1943 között semmiféle oka sem volt. Horthy, az időnkénti óvatos eltávolodási kísérletek ellenére, Hitler szempontjából megbízható, szilárd szövetséges volt. 1939–1941 között, a német diplomáciai források és a Hungarista Napló egybehangzó tanúsága szerint német hivatalos körök többször is nyomatékosan figyelmeztették Szálasit: ha pártja bármit kezdeményez a magyar kormány ellen, német szuronyokkal fogja magát szembetalálni. A szavaknál még meggyőzőbbek voltak a tettek: Szálasira elsősorban romániai testvérmozgalmának, a Vasgárdának német segítséggel és jóváhagyással történt lemészárlása hatott figyelmeztető erővel.

Szálasi éppen ezért már 1940 őszén megpróbálta a németek tudtára adni: „nem kíván a német kormány részéről támogatást, mert tisztában van azzal, hogy a német kormányt a magyar kormányhoz kötik szerződései”, de a „párthivatalos érintkezést” a „világnézeti pártok között” fontosnak és lehetségesnek ítéli. Hiszen, fejtette ki több ízben is Szálasi: „Lehetetlenség, hogy a plutokrata-marxista-judaista pártok az egész földgömbön hivatalos érintkezésben állanak egymással, tekintet nélkül a kormányok hivatalos magatartására, csak egyedül a nemzetiszocialista pártok … várják birkatürelemmel, amíg a nyakukat felmetszik.” Ezzel Szálasi elárulta, hogy fogalma sem volt arról, micsoda szimbiózisban élt egymással az NSDAP, a német állam és kormányzata. Ő makacsul hitt abban, hogy az igazi nemzetiszocialisták között az aktuális kormánypolitikától függetlenül is lehet baráti-elvtársi kapcsolat.

Szálasi megint nem volt hajlandó tudomásul venni egy olyan tényt, amely nem illeszkedett „eszmerendszerébe”. Nem akarta belátni, hogy a náci ideológiától teljesen idegen volt mindenfajta nemzetköziség. A nácik kizárólag árja pártokkal, csoportokkal tartottak fönn „pártközi” kapcsolatokat, az általuk mélyen lenézett magyar nyilaskereszteseket legfeljebb eszköznek, de semmiképpen sem egyenrangú társnak tekintették.

A Szálasival foglalkozó eddigi magyar szakirodalom álláspontja teljesen egységes volt abban, hogy Szálasit és pártját már az 1930-as évek közepétől kezdve a náci Németország titokban pénzelte, és minden „politikai, diplomáciai, anyagi” eszközzel támogatta, hogy minél szélesebb körű tömegmozgalommá alakuljon.

A mai magyar szakirodalom az egykorú nyilasellenes publicisztika vádjai mellett elsősorban Sombor-Schweinitzer rendőrfőkapitány-helyettes 1943-as, élesen Szálasi-ellenes összefoglaló jelentésére támaszkodik, bőven idézve a rendőrfőnököt azokban az esetekben, amikor felsorolja, hány körözött nyilasnak adott a náci Németország politikai menedékjogot, milyen segítséget nyújtott az SD, a Gestapo nyilas röplapok, brosúrák kinyomtatásához, hazajuttatásához, kik azok a fő- és alacsonyabb rangú nyilasok, akik buzgón végezték hírszerző tevékenységüket a németek zsoldjában. Viszont nem szokták idézni Sombor-Schweinitzer jelentésének összefoglalóját, ahol (1943 májusában!) így írt: „A magyar nyomozóhatóságok minden ébersége ellenére sem sikerült eddig bizonyítékot szerezni arra, hogy a magyarországi nemzetiszocializmus vezetői német pénzből építették ki a mozgalmat.”

Ezzel kapcsolatban utalnunk kell arra is, hogy a Szálasival és pártjával kapcsolatos egykorú német iratokat eddig még nem dolgozták föl. Csak a Gestapo és az SD iratanyaga alapján lehet majd pontosan feltárni, hogy a magyarországi nemzetiszocialisták a propagandaanyagaik, újságjaik stb. kinyomtatásához, terjesztéséhez mennyi segítséget, támogatást kaptak a III. Birodalomtól. A magyarországi források alapján csak az állítható teljes bizonyossággal, hogy ha Szálasi maga személyesen nem is kapott német pénzt, alvezérei (például Baky, Hubay, Málnási stb.) annál lelkesebb német zsoldosok voltak. És éppen ők azok, akik 1941–1942-ben egymás után hagyják ott Szálasit, mert a pártvezetőnél hamarabb ismerik föl: a náci Németország csak olyan embereket, csoportokat, pártokat hajlandó támogatni, akik, illetve amelyek minden fenntartás, önállóskodás nélkül elismerik a III. Birodalom hegemóniáját.

Szálasi nem volt hajlandó elhinni: a nácik hosszú távon semmiféle önálló magyar államot nem akartak megtűrni „életterükben”. Alvezérei viszont ezt belátták, és minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül kezdték el hirdetni a germánok faji felsőbbrendűségét (Málnási), végeztek hírszerző munkát a náciknak (Baky), és megpróbálták lejáratni Berlinben Szálasit azzal, hogy a pártvezető országszerte terjeszti: Németországban nincs is nemzetiszocializmus (Hubay). Ami egyébként igaz volt, mert Szálasi már 1939 őszén leszögezte: sem Németországban, sem Olaszországban „távolról sincs” nemzetiszocializmus, csak annyi történt eddig, hogy a „burzsujkapitalizmust” megsemmisítették. 1942 tavaszán Hubay „vádjára” válaszolva Szálasi lényegében elismerte, hogy valóban ez a véleménye. Magyarázata szerint Hitlernek és Mussolininek a háború foglalja el minden erejét, ezért nem tudták eddig még megvalósítani „azt a nemzetiszocialista gyakorlatot”, melyet „célkitűzéseikbe állítottak”.

Szálasi ideológiájának lényeges vonása a náci-germán fajelmélet és az erre épülő német birodalmi politika elvetése. Már 1940 júniusában Hitler bölcsessége próbakövének tekintette, hogy Elzász-Lotharingiát meghagyja-e Franciaországnak. Szálasi őszintén bízott abban, hogy igen, hiszen mint írta: „A visszacsatolásnak értelme nem volna, ellenben új fegyveres viszály csíráját hordozná méhében.” Az a tény, hogy Németország imperialista hódításait kihasználva területeket juttat csatlósainak, Szálasit felháborította, és mélységes aggodalommal töltötte el. 1940 őszétől egyre kritikusabb, ingerültebb hangon ír a német imperializmusról, és úgy látja, hogy a német hadsereg sikerei a német vezetésen belül az „imperialisztikus szárnyat” erősítették meg.

Egyetlen reménye Hitler, akit szíve legmélyén szeretett volna igazi nemzetiszocialistának látni, ezért is próbált meg az NSDAP-vel kapcsolatokat kiépíteni, majd ezért próbált meg 1944-ben közvetlenül a Führerrel találkozni. 1941 júniusában egyetlenegyszer még magát a német népet is „megvádolja” azzal, hogy a „német fegyverek páratlan győzelmei” nemcsak a német vezetésen belül hozták túlsúlyba az imperialista szárnyat, de a német nép is hajlik az ilyen megoldás felé.

Szálasi 1942–1943-ban több beszédében is világosan kifejtette: az olasz fasizmus célja a totális állam kiépítése, a német Völkische Bewegungé a totális északi fajta uralomra juttatása. Egyedül a hungarizmus tűzte ki célul a totális nemzet kiépítését. Egyes egyedül a hungarizmus az, amely nem szűken római-imperialista vagy germán-faji gondolat, hanem „egyúttal gyakorlati európai gondolat és eszmerendszer is” – mondta Szálasi 1943 tavaszán, és magabiztosan hozzáfűzte: a fasizmus, a Völkische Bewegung és a hungarizmus közül a „nacionalista és szocialista rendszereket gyakorlati megvalósulásukban” a hungarizmus fogja leginkább befolyásolni. A hungarizumus gyakorlati meglátásait nem lehet mellőzni Szálasi szerint, mert „ami jó, hasznos és szükséges száz és egynéhány tízezer km2 területen, 7 népszemélyiség élete szempontjából … az ugyanolyan érvényű akárhány millió km2-en élő bármilyen számú népszemélyiség számára.”

Ennek magyarázata és oka rendkívül egyszerű, legalábbis Szálasi szerint. Egyrészt „geoszociológiai tény”, hogy Magyarország Európa szíve, valamint a Duna folyó teszi Európát egységessé. A hungarizmus igazsága kényszeríteni fogja az összes hatalmi tényezőket, hogy elismerjék dél-kelet-európai vezető szerepét, majd belátva a hungarizmus egyetemes érvényességét egész Európát az igazi hungarista-nemzeti-szocialista ideológiának megfelelően építik föl.

Ebből az ideológiai alapállásból érthető igazán, hogy Szálasi miért bírálta olyan hevesen 1944-ben Magyarország német megszállását. Ezt a lépést teljesen feleslegesnek ítélte, hiszen mint azt már 1943 tavaszán megfogalmazta és 1944 tavaszán is vallotta: erőszakos lépések a külföld részéről nem szükségesek, mert a Hungarista Mozgalom és Párt elég erős ahhoz, hogy a parancsolóan szükséges kibontakozást az Államfő és a Nemzet együttes akaratából végrehajtsa. Magyarország német megszállását egyes német vezető körök tájékozatlanságával vagy szándékos félretájékoztatásával „mentegette”, illetve a nagy német birodalom erőszakos megalkotására irányuló imperialista politikába illeszkedő lépésnek tekintette. Mindezeket nem is túlságosan udvarias formában 1944 júliusában Hitlerhez is eljuttatott emlékiratában is megírta.

Szálasi először 1944. január végén kapott információkat arról, hogy a németek meg akarják szállni Magyarországot. A Hungarista Napló magabiztos megállapítása szerint: „PV [Pártvezető – A szerk.] szervezésszakilag mindent előkészít és megtesz, hogy a Párt elmellőzhetetlen tényezőjévé váljon nemcsak Magyarországnak, hanem Délkelet-Európának és a nemzetiszocialista Európaközösségnek is… kérdés csupán az, hogy a németek a megszállás előtt akarnak-e a párttal és a mozgalommal összeköttetésbe lépni, vagy csak utána.” Szálasi fejében fel sem merült ekkor még, hogy létezik egy harmadik lehetőség is: sem előtte, sem utána nem óhajtanak a németek szóba állni vele.

1939–1943 között Szálasi politikája, pártvezetői tevékenységének egyes vonásai (például makacsul ragaszkodott a sváb – tehát Himmler szerint Volksbund fennhatóság alá tartozó – községekben folytatandó nyilas szervező munkához) és nem utolsósorban az a tény, hogy időnként nyíltan bírálta Németországot, nem segítették elő, hogy Berlin komolyabb támogatásában részesüljön. Edmund Veesenmayert, Hitler teljhatalommal felruházott magyarországi megbízottját még 1943. őszi helyszíni tanulmányútján fölvilágosították: volt egy nemzetiszocialista mozgalom Magyarországon, amely harckészséget mutatott, de „félig örmény, félig szlovák származású” vezetője, Szálasi tönkretette. Ez utóbbi megállapítás enyhe túlzás. Szálasi a számára adott, mint láttuk, rendkívül szűk mozgástérben nem volt képes pártjának meggyengülését megakadályozni. De az 1940-es mintegy 200 ezer nyilas párttagnak legfeljebb fele hagyta el Szálasit 1943 végére. Maga Szálasi Veesenmayernek 1944 augusztusában a következőképpen vázolta pártja helyzetét: a munkásság és értelmiség tíz-tíz százaléka meggyőződéses nemzetiszocialista, míg a parasztság 98 százaléka „halálosan retteg” a szovjettől, és „simulni igyekszik” a hungarizmushoz, míg a nők és az ifjúság túlnyomó százaléka „tudatosan vagy ösztönszerűen a nemzetiszocialista és hungarista koreszme alapján áll”.

1944 kora nyarán a németek megpróbálták Szálasit és pártját egy szélsőjobboldali koalíciós kormányba bevonni, de a pártvezető minden ilyen ajánlatot mereven visszautasított. Ő még mindig csak Horthytól várta a megváltó szót, és amikor nyolcévi eredménytelen próbálkozás után a kormányzó 1944. május 3-án végre fogadta őt, föl is szólította: „álljon a nemzet élére, elhatározásának lelkét és gerincét a magyar nemzet minden rétegében szélesen kiteljesedett Nyilaskeresztes Párt és Hungarista Mozgalom képezze, melynek fegyelmezettségét és szervezettségét PV személyével együtt ezennel felajánlja a kormányzónak…” A pártvezető itt félbeszakította jelentését, hogy alkalmat adjon a kormányzónak a válaszra, aki azonban nem válaszolt a javaslatra.

A csalódott Szálasi a németeknek világosan megmondta: ennek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy őt a kormányzó nevezze ki, és ha valaha koalícióra is lépne más pártokkal, ezeket igen rövid időn belül föl fogja számolni, méghozzá „kíméletlenül”. Szálasi ezzel egy időben rendkívül élesen bírálta a Sztójay-kormányt, német tárgyalópartnerei előtt is kizárólag „német szuronyok segítségével” uralmon lévő, az országot kiárusító társaságnak nevezte őket, akik még „egyes tág lelkiismeretű németek részéről is” támogatásban részesülnek.

1944. augusztus 20-án Szálasi előbb egy német üzletembernek, majd Veesenmayer közvetlen munkatársának is kifejtette „szomorú meggyőződését”, mely szerint: „a nemzetiszocialista rendszer Németországban eddig kétféle embereket nevelt Európában; vagy partizánokat, vagy pedig a német hatalom előtti hasoncsúszókat; a harmadikat, amelyik őszintén és becsületesen, félreérthetetlenül és egyértelműen akarta és akarja szolgálni az igazi Európa-közösséget, eddig mindig elutasította.”

Szálasi politikai pályájának döntő fordulata 1944. augusztus 29-én következett be, amikor Horthy megint mellőzte őt, és Lakatos Géza vezérezredest bízta meg az új kormány megalakításával. Egyben, és erről Szálasinak és a németeknek is meglehetősen pontos információik voltak, a kormányzó egyre komolyabban törekedett a fegyverszünet létrehozására és a háborúból való kiugrásra. 1944 szeptember első hetére Szálasi már elő is készítette a hatalomátvétel pontos menetrendjét. Javasolta a németeknek, hogy Lakatost lőjék agyon vagy legalább tartóztassák le, a Horthy körül lévő „áruló klikkel” együtt, a kormányzót pedig Hitler ismételten hívja magához. Szálasi nem fukarkodott az ötletekkel. Az általa angolszász-zsidó cimboraság vak eszközének tekintett kormányzóval szemben minden módszert jogosnak tartott. A kormányzó – figyelmeztette a németeket Szálasi 1944. szeptember 26-án – „öreg ember, csüng a családján, unokáján és menyén, elképzelhető, hogy ezek érdekének a figyelembe vétele megfelelő körülmények között jobb belátásra bírják”.

1944. október 15–16-án Szálasi és a németek harmonikusan együttműködtek. Otto Skorzeny emberei elrabolták Horthy fiát, Lakatos és Veesenmayer pedig rávette a kormányzót, hogy Szálasit nevezze ki miniszterelnökké. Szálasi, aki vezérkari őrnagyhoz csepet sem illő vakhittel bízott még ekkor is a német csodafegyverekben, hozzálátott 170 napos országlásához.

Nem arról van szó, hogy Szálasi, mint az 1946-os népbírósági tárgyalásán vádlói is jogosan mondták: a „hatalom megszállottja”. Némi magyarázatot az is érdemel, hogy miért nem emlegette Szálasi 1944. október 16. után a „német imperialisztikus célkitűzéseket”. Miért volt hajlandó az általa is sokat bírált náci-imperialisták kezéből elfogadni a hatalmat? Szálasi utólag két fő indokot jelölt meg, és semmi okunk arra, hogy őszinteségében kételkedjünk. Egyrészt azt hangsúlyozta, hogy „a németekre rá kellett kapcsolni”, nehogy „egyedül csinálják meg a lépést”, és ürügyet kapjanak arra, hogy kijelenthessék: a „magyar nemzet életképtelen”.

Szálasi ugyanakkor őszintén hitte és hirdette még a népbíróság előtt is, hogy ő egyrészt a németek segítsége nélkül, a nemzet akaratából vette át a hatalmat, ráadásul „Magyarországon a hungarizmus mozgalma döntötte meg véglegesen a feudális-reakciós rendszert 1944. okóber 15–16-án, senki más”.

Szálasi szinte prófétai előrelátással 1939 óta készült arra a pillanatra, amikor Horthyval szakítani kényszerül. Sajátos distinkciója szerint forradalmak idején az államfőt kell támogatnia, „nemzet- és népmozgalmaknál” viszont a nemzet mellé kell állnia. Történelmi példatára szerint Hitlert, Mussolinit, Francót „nem az államfő szentesítette, hanem a nép, a nemzet tudatos akaratból és akarásból. A nemzetiszocialista hungarista mozgalom népmozgalom és nem forradalom. Mindenkinek tehát tudnia kell, hogy hol a helye, államfőtől az utolsó vezető emberig.”

Szálasinak ugyanakkor országlása kezdetén éppen Horthyval kapcsolatban kellett megtanulnia, hogy a németek csak egyfajta szövetségest tűrnek meg: a vakon engedelmeskedőt. Hiába hangoztatta Szálasi, hogy Horthy Németországba szállítása „nem fogadható el”, hiszen „feleslegesen csinálnának belőle mártírt”, tiltakozására ügyet sem vetve az agg kormányzót Németországba vitték családjával együtt. Pedig Szálasi nagyon szerette volna, ha az általa megrendezni vágyott „nagy hazaárulási és hűtlenségi perekben” ha nem is fővádlottként, legalább „tanúként” szerepelhetett volna Horthy, és ezzel „önmaga felett” mondott volna ítéletet.

De Szálasi éppen ilyen engedelmesen emelte föl Magyarország háborús hozzájárulását 200 millió pengőről 300 millióra, és járult hozzá a nyersanyagok, gépek, élelmiszerek, gyógyszerek Németországba szállításához. Évek óta dédelgetett nagy tervei, a Hungarista Alkotmány vagy az úgynevezett Országépítés, mind-mind megvalósítatlanok maradtak. Amikor megpróbálta „hivatásrendekbe” szervezni az uralma alatt álló maradék Magyarország lakosságát, a tényleges hatalmat gyakorló német megszállók figyelmeztették: semmi olyan lépést ne tegyen, amely veszélyeztethetné a többé-kevésbé még mindig működő közigazgatási apparátus munkáját.

Szálasi töretlen optimizmusát egészen 1945 késő tavaszáig megőrizte. 1945. március 6-án teljes nyugalommal vázolta a tennivalókat: „A szovjet déli szárnyát kell összetörni, politikai, gazdasági és társadalmi előfeltételei ennek mind megvannak. Nyár végéig nyugodtan el lehetne érni a Dnyeszter vonalát a Déli szárnyon, ami megengedné, hogy a háborút a Nyugati hadszíntéren is döntő céllal levezethessük.”

Bizalma és hite a német csodafegyverekben 1944. december 4-én még tovább erősödött, amikor végre teljesült leghőbb vágya, és Hitler fogadta őt. A találkozó jegyzőkönyvének tanúsága szerint Szálasi szóba sem merte hozni azokat a nagy elvi-ideológiai problémákat, amelyektől 1944 tavaszán-nyarán még hatalomátvételét tette függővé. Igaz, Hitler sem tett szemrehányást neki azért, hogy a Hungarista Mozgalom Magyarországon csak rémuralmat, káoszt teremtett.

A „Nemzetvezető” nem vállalta, hogy hű pártszolgálatosai élén a fronton hősi halált haljon. A szovjet csapatok elől előbb a nyugati határszélre, onnan pedig Németországba menekült. De szinte az utolsó utáni pillanatig próbálkozott azzal, hogy megszervezze az európai nemzetiszocialista vezetők konferenciáját. 1945. március 30-án még arra utasította Kemény Gábort, külügyminiszterét, hogy „keressen a délkelet-európai nemzetiszocialista mozgalmak vezetőivel érintkezést, és konferenciára hívja össze őket.”

A tervezgetést, a „kezdeményezést” fogságba esése, 1945. május 5. után sem hagyta abba. Rendíthetetlen hitet sugárzó gondolatok sorát rögzítette Börtönnaplójába. Még 1945 novemberében is sziklaszilárdan meg volt győződve arról, hogy Magyarországon nála hivatottabb személy aligha található, aki dönthetne a nemzet sorskérdéseiben, hiszen ő az egyetlen a kortárs magyar politikusok között, aki „évtizedek óta” foglalkozik „államszervezéssel, nemzetneveléssel, népmozgalmak gyakorlati vezetésével”. Azonkívül csak ő birtokolja az igazság teljességét, ellentétben például Hitlerrel és Mussolinivel, akik ugyan hozzá hasonló idealisták voltak, de csak az „igazság egy részét” látták meg.

Az általa igen nagyrabecsült Péter Gábornak, a Politikai Rendőrség Államvédelmi Osztálya vezetőjének is kifejtette igencsak lesújtó véleményét nemcsak a népbíráskodás rendszeréről, hanem az egész politikai helyzetről is. Úgy vélte, hogy a totális válságot csakis egyetlen módon lehetne elkerülni: ha Magyarország három legfelelősebb vezető személyiségével, Tildy Zoltánnal, a kisgazdapárt vezetőjével, Rákosi Mátyással, a kommunista párt első titkárával és egy vezető szociáldemokratával találkozhatna, és együtt, négyesben minden problémát megtárgyalhatnának.

De legtitkosabb vágya az volt, hogy egy moszkvai „döntő illetékességű” személlyel „a nagy európai és délkelet-európai kérdésekről komolyan és fesztelenül és személyes közvetlenséggel” beszéljen. De sem Rákosiék, sem Sztálin nem jelentek meg az Andrássy út 60. 39-es pincezárkájában, hogy átvegyék Szálasi utasításait, meghallgassák tanácsait.

Rájuk várva Szálasi ugyanakkor tudatosan készült utolsó nagy fellépésére. A Hungarista Mozgalom mártír vezérének szerepét őszinte, belső meggyőződéssel alakította, abban a biztos tudatban, hogy halálra fogják ítélni, de eszméi előbb-utóbb diadalmaskodni fognak.

Szálasi Ferencet 1946. március 12-én 15 óra 24 perckor a Népbíróságok Országos Tanácsa ítélete alapján fölakasztották.

Cikkünk eredeti, angol nyelvű változata az 1990. évi Madridban megrendezett történész világkongresszusra készült, s megjelent a Reformists and Radicals in Hungary c. kiadványban. (5. kötet, 191–210. o. Edited by Ferenc Glatz)

Megjelent a Rubicon 1992/10. számában

Szeretne többet megtudni a XX. század első felének Magyarországáról? A létező egyik legrészletesebb áttekintést "Kutyaszorítóban" címmel megjelent könyvünkben olvashatja. Rendelje meg szerkesztőségünkből IDE KATTINTVA!

Kutyaszorítóban

Előző cikk A szatmári kiegyezés, 1711
Következő cikk A márciusi napok Erdélyben