Sztálin

Krausz Tamás

Sztálin alighanem a 20. század legvitatottabb történelmi személyisége. Zseniális szervező, mint sok elvtársa gondolta; rendkívüli képességekkel megáldott diplomata, mint Churchill vélte; tanulékony nagy formátumú hadvezér, a „nagy győztes”, amint Zsukov megállapította; vagy elvtársait és politikai ellenlábasait elemésztő gonosz tömeggyilkos, a GULAG egyik szervezője, kisstílű konspirátor, a hatalom kisajátítója, a Vörös Hadsereg „lefejezője” és a forradalom sírásója, amint azt Trockij állította; netán nagyvonalú államférfi, akit a Szovjetunió és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyiségének kellene tekintenünk, ahogyan Isaac Deutscher ábrázolta; vagy Dzsingisz kán utóda, az „átalakult tatár”, ahogyan Buharintól Trockijon át az említett Deutscherig oly sokan gondolták? Vagy talán mind együtt?

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin 1879. (más adatok szerint 1878.) december 21-én született a grúziai Goriban. A pravoszláv ortodoxia alapján álló papneveldében tanult, ahol jó képességű diáknak számított. Ám tiltott, főleg marxista könyveknek az iskolába történt bevitele miatt nem sokkal a végzés előtt kizárták az egyházi iskolából. A fiatal Sztálin – vagy ahogyan a pártban illegális nevén szólították, Koba – alig 18 évesen végérvényesen elkötelezte magát a szocializmus, a forradalmi szociáldemokrácia ügye mellett, vagy amellett, amit ő annak tekintett.

A cárizmussal szemben a forradalmi megoldás híve volt, vállalva a gyakori letartóztatást, az illegalitással járó megpróbáltatásokat és a szibériai száműzetést is. Az első orosz forradalom után került szorosabb munkatársi kapcsolatba Leninnel, de nem tartozott Lenin szűkebb köréhez. Sztálin az emigráns értelmiségiekkel ellentétben tipikus hazai pártszervezőnek számított. Nem volt kifinomult elme, nem tudott jól nyelveket, oroszul is akcentussal beszélt. De sokat olvasott, olyan autodidakta volt, aki az elsajátított ideológiai téziseket a gyakorlati politikában ügyesen felhasználta.

Az 1912 januárjában megválasztott első bolsevik központi bizottságba távollétében kooptálták. 1913-ban Bécsben járt, hogy – Buharin segítségével – anyagot gyűjtsön a Marxizmus és nemzeti kérdés című brosúrájához, amelyet Lenin felkérésére írt. A brosúra – amelyet még a hatvanas években is sokan forgattak a nemzet fogalmának meghatározása miatt – elnyerte Lenin tetszését. Sztálin a háborúban nem vett részt, nemcsak azért, mert elutasította az idegen érdekekért folyó vérontást, hanem azért sem, mert alkalmatlan volt a katonai szolgálatra: bal keze kacska volt, talán a gyermekkori himlő következményeként. A döntő ok mégis az lehetett, hogy a rendszer számára megbízhatatlannak számított, ezért száműzték a távol-keleti Turunaszki járásba, ahonnan csak 1917 februárjában szabadult. Szverdlov visszaemlékezése szerint Sztálin szúrós, bizalmatlan, gyanakvó ember volt, aki legbelső gondolatait eltitkolta társai elől. Ismerősei közül többen is megemlékeznek Sztálin bosszúálló természetéről, ami különösen veszélyes tulajdonsága volt, hiszen egészen kiváló emlékezőtehetséggel rendelkezett.

Amikor 1917 kora tavaszán megjelent Péterváron, a Pravda szerkesztésében végzett kiemelkedő munkát, bár a februári forradalom jellegéről és perspektíváiról egy ideig nem alakított ki adekvát képet. Az áprilisi konferencia után nem játszott látványos szerepet a forradalmi eseményekben, általában Lenin döntéseihez igazodott. Támogatta Lenin álláspontját az októberi fegyveres felkelésre vonatkozóan. Mint pártvezető csak a polgárháború idején vált ismertté a keleti fronton, Caricin körzetében mint rendteremtő komisszár, bár az első szovjet kormányban, a Népbiztosok Tanácsában nemzetiségügyi népbiztosi funkciót töltött be. E funkciójában súlyos hibákat követett el a túlzott centralizáció erőltetésével, a kisnemzetek, nemzetiségek iránti lojalitás megsértésével.

Sztálin – részben Lenin és más pártvezetők támogatásával – egyre nagyobb szervezeti hatalmat összpontosított saját kezében. 1922 áprilisában Kamenyev ajánlására került a KB főtitkári funkciójába, amely akkor jelentéktelen kis hivatalnak látszott csupán. A betegeskedő Lenin a hibát már 1922-ben felismerte, ám ahhoz már nem volt elegendő ereje, hogy eltávolítsa Joszif Visszarionovicsot a hatalomból. Sztálin ügyesen használta ki szervezeti hatalmát értelmiségi konkurenseivel szemben.

A húszas évek párton belüli frakcióharcai során a „szocializmus egy országban”, azaz az önerőre támaszkodás politikájának jegyében legyőzte politikai ellenlábasait, sőt, a baloldali és leningrádi pártellenzéket az 1927. decemberi pártkongresszuson kizáratta a pártból. Sztálin 1929-ig végrehajtotta a maga rendszerváltását. Megszabadulva a „jobboldali” Buharin „piacszocialista elhajlásától”, megkezdte a NEP Oroszországának államszocialista országgá történő átalakítását, ami a nagyüzemi kolhozgazdálkodás és az iparosítás megvalósítására épült. Sztálin „modernizációs” politikája a Nyugat „utolérését” tűzte ki célul.

A nagy építkezések és bizonyos szociális vívmányok, a jelentős társadalmi mobilitás, a szegények millióinak szociális és kulturális felemelkedése a nyugati értelmiséget is elbűvölte. A súlyos emberáldozatok, a GULAG-on kényszermunkát végző ún. politikai foglyok százezrei, a „nagy terror”, a moszkvai kirakatperek is elhomályosultak Sztálin „országépítő munkájának” és kultuszteremtő politikájának fényében. A problémák teljes nagyságukban a háború kezdetén éreztették hatásukat, amikor a náci Németország Moszkváig, majd Sztálingrádig nyomult előre.

Családi élete még a harmincas években megromlott. Második felesége 1932-ben öngyilkos lett. Igazán mélyen Nagyezsda lányát szerette. Első fiával különösen sok problémája volt; a háború idején nem mentette ki őt a hadifogságból, mondván, hogy nem ad tábornokot katonáért cserébe. Másik fia, Vaszilij később repülőtiszt lett.

Sztálin a háború éveiben is gyorsan tanult, s partnere tudott lenni katonai kérdésekben a vezérkari tábornokoknak, sőt, mint politikai szervező és tekintélyes vezető a nyugati szövetségesek körében szintén népszerűségre tett szert. A háború győzelmes befejezésével Sztálin egy ideig a világ legnépszerűbb emberének számított. Csak a hidegháború kirobbanásával fordult a kocka, amikor Sztálin megértette, hogy az USA nem hajlandó a Marshall-segély keretei között (vagy azon kívül) finanszírozni a szovjet újjáépítést. Ennek hatása alatt Sztálin az új izolációnak „megfelelően” visszatért a terror és a pszichológiai nyomás eszközeihez.

Az ún. antikozmopolita kampány idején a Nyugat-ellenes érzelmeket meglovagolva antiszemita kampányt is kezdeményezett, amely a zsidó Antifasiszta Bizottság likvidálásához vezetett. Sztálin nem tudta megemészteni, hogy Izrael Állam, amelynek létrejöttét a Szovjetunió kezdettől a leghatározottabban támogatta, gazdasági megfontolások miatt az amerikai orientációt választotta. Az orvosper előkészítése már egy paranoiás vénember döntésének eredménye volt, amelynek csak a „népek nagy tanítójának” halála vetett véget 1953. március 5-én.

Sztálint sokan meggyászolták, mert benne a Szovjetunió népei háborús helytállásának megszemélyesítőjét látták. Csak a XX. kongresszus nyomán, 1956-ban vált közismertté bűneinek hosszú lajstroma.

Megjelent a Rubicon 1999/3. lapszámában

Szeretne többet megtudni Sztálinról? Rendelje meg 20. századi diktátorokról szóló tematikus gyűjteményünket IDE KATTINTVA!

20. századi diktátorok

 

Előző cikk A hatalmi egyensúly jegyében
Következő cikk Windisch-Grätz és Haynau: Két fővezér Magyarországon