Új hadsereg, új tisztikar?

Szakály Sándor

1919-ben olyan ismert katonai vezetők szolgáltak a Vörös Hadseregben, mint Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, Lakatos Géza, Csatay Lajos, Nagy Vilmos, Jány Gusztáv, Sztójay Döme, Vörös János vagy Miklós Béla. Amikor 1919 augusztusában, a Magyar Tanácsköztársaság bukását követően megkezdődött az új magyar haderő kiépítése, joggal merült fel a kérdés: mi legyen a bomlásnak indult Vörös Hadsereg tisztjeivel?

Az új magyar haderőnek a magvát a Szegeden 1919. június 6-án megjelent hadügyminiszteri rendelet alapján szervezni kezdett Nemzeti Hadsereg adta (volna). A Szegeden működő ellenforradalmi kormány hadügyminisztériumának rendelete szerint a “vörös terror leküzdésére, valamint a törvényes rend és a biztonság helyreállítása céljából ‘Magyar nemzeti hadsereg’ felállítása rendeltetett el”. Ennek a hadseregnek – amely egyelőre csak alakulóban volt – a tagjai olyan megbízható tisztek és altisztek lehettek, akik 1918. október 31-éig ténylegesen szolgáltak, még nem töltötték be az 50. életévüket, a világháborúban legalább 12 havi arcvonalbeli vagy vezérkari szolgálatot teljesítettek. Nem számított kizáró oknak, ha az 1918. október 31-ét követő időszakban nyugállományba helyezték őket.

A „vörös tisztek” igazolása

A hadsereg szervezését meghirdető hadügyminisztérium ezen megbízható tisztek és altisztek mellé a későbbiekben önként jelentkező tiszteket és altiszteket, valamint legénységet szándékozott bevonni, s kevés jelentkező esetén a behívást kívánta alkalmazni.

Az így megszervezni kívánt, illetve szervezés alatt álló hadsereg tiszti állománya kezdetben a Szegeden és környékén lévő hivatásos, valamint tartalékos tisztekből verbuválódott, mivel a hivatásos és tartalékos tisztek döntő többsége ekkor még a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált, míg egy másik része román, illetve olasz hadifogságban volt.

Az 1919 júniusától szerveződő Nemzeti Hadsereg eleinte nem jelentett komoly erőt, létszámát, fegyverzetét, felszereltségét tekintve meg sem közelítette a Vörös Hadsereget. Szervezése, létrejötte inkább csak mint alternatíva jöhetett szóba a nem szolgáló vagy a Vörös Hadseregből elvágyó tisztek számára. Vonzereje akkor nőtt meg jelentősen, amikor a Tanácsköztársaság politikai vezetése a sikeres felvidéki hadjáratot követően úgy döntött, hogy elfogadja az antanthatalmak ajánlatát, és az ígért politikai, gazdasági, illetve területi ellentételezésekért cserében kiüríti a visszafoglalt területeket. A döntés nyilvánosságra kerülése után a csalódott „vörös tisztek” – nem egy esetben a döntéssel egyet nem értő és ezért lemondó Stromfeld Aurél példáját követve – nagy számban váltak ki a Vörös Hadseregből vonták ki magukat a szolgálat alól, és nem kevesen vették útjukat Szeged felé.

Az ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, Belitska Sándor tábornok 1919. július 27-én kelt rendeletében szabályozta a Szegedre érkező tisztek fogadásának módját. Intézkedett egy személygyűjtő állomás felállításáról, ahol minden Szegedre érkező tisztnek feltétlenül meg kellett jelennie. A tisztek személyazonosságát és politikai megbízhatóságát az itt működő igazolóbizottság állapította meg.

A bizottság az igazolási eljárás alá vont tiszteket három csoportba sorolta: teljesen megbízhatók; politikailag még nem tisztázottak; illetve politikailag rovott múltúak. Ez utóbbiakat azonnal le kellett tartóztatni. A hadügyminiszter tapintatos eljárásra intett: “A bajtársias szellem és az egymás iránti kölcsönös tisztelet nem engedheti, hogy azon tisztjeink, kik nélkülözések és számtalan élétveszély után végre eljuthatnak hozzánk, itt elutasító, sőt durva fogadtátásban részesüljenek.” Csak az igazoláson átesett tisztek kerülhettek azután a Nemzeti Hadsereg állományába, melynek létszáma ekkor alig néhány ezer főt tett ki az önkéntes és sorozott legénységgel együtt.

Az 1919. augusztus 19-éig működő szegedi ellenforradalmi kormány mellett a Budapesten létrejött Friedrich-kormány is foglalkozott a tisztek forradalmak alatti magatartásának és működésének igazolásával. A Friedrich-kormány hadügyminiszterének, Schnetzler Ferencnek az aláírásával 1919. augusztus 16-án megjelent rendelet kimondta, hogy a “felállítandó nemzeti hadseregbe csak azok a tisztek, tisztjelöltek, hadapródjelöltek és hasonló állásúak vehetők, fel, akiknek tökéletes megbízhatósága minden kétségen felül áll”, ezért a tiszteket igazoló eljárás alá kell vonni, és meg kell állapítani, hogy az illető “a tanácsköztársaság alatt és annak érdekében nem teljesítette a köteles, illetve rákényszerített munkát meghaladó szolgálatot”.

Az így megfogalmazottak az igazolóbizottságok számára végül is meglehetősen szabad kezet adtak, hiszen mérlegelés kérdése volt, hogy mit takar „a köteles, illetve rákényszerített munkát meghaladó szolgálat”. Éppen ezért az igazolóbizottságok előtt a legtöbben a kényszerhelyzetet említették, s ezt az érvet a bizottságok általában elfogadták. Sokan utaltak az ország védelmére, sőt elhangzottak olyan állítások is, mint Erb Gusztávé Stromfeld Aurél perében, miszerint “a vörös hadsereg nacionalista célokért harcolt, Stromfeld alatt fokozatosan nemzeti színűvé vált, – és nem küzdött osztály érdekekért”. Erb Gusztáv később Hennyeyre változtatta a nevét, és 1944-ben mint szolgálaton kívüli altábornagy, majd vezérezredes a Lakatos-kormány külügyminisztere volt.

Természetesen voltak eltérő vélemények is a Vörös Hadseregben szolgált tisztekről, ennek ellenére a „megbélyegzettek” döntő többsége tovább szolgálhatott. Pawlas István alezredesről 1919 őszén a következőt jegyezték fel: “A kommunizmus alatt terror kényszere alatt nem állván a megengedhető simulékonyság mértékét oly mértékben lépte túl, hogy ezen viselkedését a tiszti állás becsülettel összeegyeztetni nem lehet. „Ettől függetlenül Pawlas István tovább szolgált a hadseregben és mint címzetes tábornok vált ki annak kötelékéből, majd mint nyugállományú katona még évekig dolgozott a 2. vkf. osztály rejtjelfejtő részlegénél, hiszen tökéletesen beszélte a németet, törököt, a románt, szinte hasonló fokon az oroszt, angolt, franciát, szerbet, de szükség esetén elboldogult az albánnal és az olasszal is. Berger Károly vezérkarhoz beosztott századosnak sem törte derékba a katonai karrierjét a Vörös Hadseregben teljesített szolgálat. Róla ezt jegyezték fel 1920-ban: “Berger szds. a szegedi vörös gyalogezred segédtisztje volt, habár a szegedi kommunista viszonyok távolról sem voltak olyan súlyosak, hogy egy tiszt az ú.n. vöröshadseregbe való belépésre kényszerítve lett volna.” A nevét később Beregfyre magyarosított tiszt a második világháború időszakában hadtest- és hadseregparancsokként szolgált, vezérezredes lett, a nyilas-hungarista hatalomátvételt követően pedig honvédelmi miniszter és a honvéd vezérkar főnöke, illetve a honvédség főparancsnoka volt.

A fegyelem megszilárdítása

A Nemzeti Hadsereg szervezése során egyre egyértelműbbé vált, hogy a hadsereg szakmai felkészültségét, fegyelmét és társadalmi elfogadottságát csak úgy lehet javítani, ha megválnak mindazon személyektől és erőktől, melyek 1919-ben ugyan fontos szerepet kaphattak a tanácsrendszer felszámolásában, de a jövőben csak a haderő kárára váltak (volna). Ezen erőket az ún. különítmények jelentették, melyek 1919 augusztusa és 1920 kora nyara között „államot alkottak az államban”. Az egykori századok, zászlóaljak – így pl. a Prónay, Ostenburg-Moravek, Héjjas stb. – feloszlatása és tisztjeinek a elbocsátása a katonai vezetés elemi érdeke volt. Az egy ideig még a kormányzóvá választott fővezérrel is dacoló különítményeket a minisztertanács 1920. június 11-én feloszlatta, s bár egy részüket a Nemzeti Hadsereg kötelékébe osztották be, a zömmel tartalékos tisztekből álló állomány jelentős része kivált a szolgálatból.

Horthy Miklós és a körülötte kialakuló katonai felső vezetés, melynek tagjai az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó időszakának tábornokai és törzstisztjei közül kerültek ki, érzékelve a konszolidáció iránti belső és külső irényt, a jogállam keretei között működő hadsereg megteremtését tartotta feladatának. Horthy már a Nemzeti Hadsereg fővezéreként is elengedhetetlenül szükségesnek tartotta a fegyelem helyreállítását. 1919. augusztus 23-ai tisztiparancsában kinyilvánította: “Amióta a fővezérséget átvettem, egyik legfontosabb teendőmnek tartom, a tisztikart minden tekintetben ama magas katonai színvonalra újra felemelni, melyen a régi hadsereg kötelékében valamennyi magyar tiszt minden korállott. […] erős és tántoríthatatlan elhatározásom a magyar nemzeti hadsereg tisztikarát megóvni mindattól, ami annak tekintélyét leronthatja és mostani nehéz, feladatának sikeres megoldását veszélyeztetheti. „ Éppen ezért a fővezér úgy vélekedett, hogy a ”…felépítendő hadseregünk tisztikarának sziklavár fegyelemmel kell bírnia. A fegyelem lényegét a régi szolgálati szabályzat határozványai szabják meg, Minden parancsnoknak el nem mulasztható kötelességévé teszem, hogy saját hatáskörében ezen szabályzatnak fegyelmi tekintetben, valamennyi alárendelt tisztnek érvényt szerezzen. A legkíméletlenebb eszközöktől sem szabad visszariadnunk, hogy a letűnt korszak bomlasztó és fegyelmet ölő mételyét sorainkból kiöljük.”

A fegyelem megszilárdításának egyik legfontosabb elemeként parancsok, rendeletek tucatjai láttak napvilágot a tisztikar politizálásának megtiltására. A katonai vezetés nem győzte hangsúlyozni, hogy a tiszteknek távol kell tartaniuk magukat a politikától. A hadügyminisztérium 1919. augusztus 11-én rendeletben tiltott be mindennemű politizálást, ám a hadügyminiszternek augusztus 30-án meg kellett ismételnie korábbi rendeletét, mivel “egyes tisztek még mindig részt vesznek politikai mozgalmakban és irányú célzattal párthelyiségeket (klubokat) látogatnak”, s megerősítette: a politizáló tiszteknek az új magyar hadseregben semmi esetben sem lesz helye. „

A Nemzeti Hadsereg Fővezérsége és a hadügyminisztérium megállapításai szerint a tisztikart nemcsak a politika fertőzte meg, hanem erkölcsi helyzete is jelentősen romlott a világháború éveiben, s főleg a forradalmak időszakában. Úgy vélték, a társadalom által elvárt erkölcsi szintnek nem felel meg a tisztikar, ha annak tagjai “üres óráikat pincérnők, frisernők, manicür és egyéb gyanús nők társaságában töltik el sőt mi több kiszolgálólányokkal, valamint kétes erkölcsű nőszemélyekkel nyilvánosan együtt vannak; étteremben asztalhoz ültetik, majd ezekkel elborozgatva szolgálati-, járőr-, propaganda és egyéb szolgálati tevékenységüket a bor által hatványozott fantáziával beszélik el”. A katonai felső vezetés, mely a Monarchia haderejét tekintette példaképnek, már 1919-ben, illetve 1920-ban is nagy figyelmet szentelt az elvesztett presztízs visszaszerzésére. Ezt a célt szolgálta Vogel Ákos alezredes A tiszti hivatás Ethikája című munkája. A szerző szerint a ”…nemzeti újjászületés gondolata és akarata a magyar nemzeti hadseregben találja meg legbiztosabb támaszát, mely erkölcsi erőforrásait viszont a tisztikar szelleméből meríti”.

A megosztottság megszűnik

Az országban jelen lévő antantmisszió tagjainak véleménye meghatározó lehetett az ország külső megítélésére. Horthy Miklós a különítmények működése okozta fenntartások eloszlatására is fel kívánta használni a budapesti bevonulását. A bevonulást megelőzően bizalmas tisztiparancsban tájékoztatta a tiszteket: “A nemzeti hadsereg féllépése és magatartása az entente hatalmak figyelmét a legnagyobb mértékben foglalkoztatja. Az ország érdeke megkívánja tehát, hogy a hadsereg ezen újabb szereplése alkalmából is a legkiválóbb benyomást gyakorolja. Ez csak úgy lehetséges, ha a hadsereg – mint a törvényes rend megtestesítője – tartózkodik minden cselekedettől, mely nem az ő megszabott hatáskörébe tartozik.” Ezért ismételten felhívta a tisztek figyelmét arra, hogy tilos mindennemű politizálás mindenfajta tendenciózus megnyilatkozás, kerülendő a nyilvános helyeken a hangos és kicsapongó mulatozás, a különböző személyek letartóztatása (erre megvannak a megfelelő szervek), tilos bárminemű önkényeskedés, illetve vallási kérdések nyilvános megvitatása (ez nyilván a „zsidókérdést” takarta – Sz. S.).

Természetesen az állandó figyelmeztetés és intelmek ellenére voltak elítélendő megnyilvánulások, de a katonai felső vezetés igyekezett ezeknek elejét venni. Célja egy egységes, hivatásának élő tisztikar kialakítása volt. Úgy vélték, ha visszatérnek a Monarchia időszakának előírásaihoz, külsőségeihez, akkor ez megvalósítható lesz. A „vörös” és „fehér”, „közös” és „honvéd” megosztottság, ha nem is azonnal, de lassan megszűnt. Az utolsó „nagy erőpróba” IV. Károly király 1921. áprilisi, majd októberi visszatérési kísérlete volt. A király hiába számított a kormányzó támogatására, Horthy és a politikai vezetés többsége érzékelte azt a veszélyt, amely a „Habsburg-restaurációval” járt volna. Sem a környező országok, sem az antanthatalmak nem fogadták volna el az új helyzetet. Az alig néhány tízezer fős magyar haderő pedig képtelen lett volna megállítani a környező országok csapatait, amelyek ténylegesen támadással fenyegettek. A tisztikar azonban nem volt ennyire egységes. A volt közös hadseregbeli tábornokok és tisztek egy része legitimistának vallotta magát, Horthy kormányzóságát csak átmeneti megoldásnak tekintette, s 1921 októberében a király mellé állva szembefordult a Nemzeti Hadsereg tisztikarának másik részével.

A fegyveres összetűzéssé fajult konfliktus mégsem okozott feloldhatatlan ellentétet. Az eredménytelen királypuccs után néhány idősebb tábornok nyugállományba vonult, de a tisztek többsége „bocsánatot” nyert és tovább szolgált, akárcsak 1919-ben, hiszen a „bűn” ebben az esetben meg sem közelítette a „vörös szolgálat” bűnét. Úgy tűnik, hogy a közös indulás, a hivatás erősebbnek bizonyult a különbözőségeknél! Voltak persze ellenkező megnyilvánulások is. Az egykori közös tisztek úgy érezték, hogy a hajdani honvédtisztek kerülnek előnybe, míg a volt honvédtisztek ezt fordítva látták. A korábbi két hadseregben szolgáltak aránya az új haderőben ötven-ötven százalékosnak tekinthető. Más volt a helyzet az 1919-ben szolgálatot vállaltak esetében. Az akkori „vörösök” aránya elérte a kilencven százalékot a „fehérek tíz százalékos arányával szemben. Az előbbiek nélkül nem lehetett 1919-1920-ban Magyarországon hadsereget felállítani, szervezni. A Károlyi-, illetve a Berinkey-kormány alatt nyugállományba helyezett, de 1919 őszétől a hadseregbe visszatért tábornokok és ezredesek is látták ezt, és úgy vélték, hogy a már jelzett átigazolásokkal a probléma megoldható, kialakulhat az egységes, új (?) magyar tisztikar, amely magában foglalhatja a „vörösöket” és „fehéreket”, közöseket és honvédeket, hivatásosakat és tartalékosokat egyaránt. Igazi feltétel csak az volt, hogy elfogadják az új politikai és társadalmi viszonyokat, és a Monarchia időszakában megszokott politikamentes módon teljesítsék kötelességüket. Ez a tisztek döntő többségének nem okozott gondot. A végleg politikát választók kiváltak a hadseregből és politikusi pályára léptek – pl. Gömbös Gyula, Kozma Miklós -, igaz, „vigyázó szemüket” mindig a hadseregre vetették.

1919-1920 forradalmai, ellenforradalma, valamint a trianoni békediktátum létrehoztak egy új, szellemében azonban a Monarchia hadseregéhez kötődő magyar haderőt, amely 1922 januárjában a magyar királyi honvédség nevet vette fel, tisztikara azonban a régi maradt, akárcsak a fegyverzet, melyet „örökölt”.

Szeretne többet megtudni a XX. század első felének Magyarországáról? A létező egyik legrészletesebb áttekintést "Kutyaszorítóban" címmel megjelent könyvünkben olvashatja. Rendelje meg szerkesztőségünkből IDE KATTINTVA!

Kutyaszorítóban

Előző cikk 1919: A Magyarországi Tanácsköztársaság kérdőjelei
Következő cikk A szatmári kiegyezés, 1711