Windisch-Grätz és Haynau: Két fővezér Magyarországon

Hermann Róbert

A hadtudomány elméletével foglalkozó hadvezérek és tudósok számára az elmúlt évszázadok során az egyik nagy kérdés az volt, vajon mekkora szerepe van a szerencsének a háborúban, s milyen mértékben lehet ezt a szerepet csökkenteni vagy növelni. Zrínyitől Clausewitzig és tovább sokan próbálták legalább az állandó tényezők és a szerencse arányát eltalálni – kevés sikerrel. A magyar szabadságharc sorsát alighanem szerencsésen befolyásolta az a tény, hogy a magyar hadsereg eleinte Jellasiccsal, majd Windisch-Grätzcel találta magát szemben, és legalább akkora szerencsétlenséget jelentett, hogy 1849 május végén Julius Haynau táborszernagy vette át az osztrák hadsereg vezetését.

Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg 1787. május 11-én született az akkor osztrák fennhatóság alá tartozó Brüsszelben. Az ifjú Alfred, aki egészen a 11. századig tudta visszavezetni családfáját, gondos nevelést kapott, amely különösen a katonai tudományokra terjedt ki. 1804-ben főhadnagy lett egy dzsidásezredben, s 1805–1814 között részt vett a Napóleon elleni hadjáratokban, ahol többször kitüntette magát, így a háború végén már ezredes volt. 1815-ben feleségül vette Eleanore Schwarzenberg hercegnőt, Felix Schwarzenberg hercegnek, a későbbi miniszterelnöknek a testvérét.

Hercegi erély

1826-ban vezérőrnaggyá (tábornokká) léptették elő, 1833-ban altábornagy lett, 1840-ben pedig csehországi főhadparancsnokká nevezték ki. A herceg, akit születése és neveltetése egyaránt a birodalmi arisztokráciához, azon belül is a birodalom hagyományos, rendi szerkezetét megőrizni kívánó csoporthoz kötött, idegenkedett minden változástól. Ezek az évek nagyobbrészt békésen teltek, bár Windisch-Grätznek 1844-ben már egy prágai munkásmegmozdulás elfojtásában kellett részt vennie. Érezte az újabb vihar közeledtét, s követelte a hadsereg mielőbbi megerősítését. Figyelmeztető jel volt számára az 1846-os galíciai felkelés is.

A március 13-ai bécsi forradalom kitörése után Ferdinánd császár őt bízta meg a rend helyreállításával, ám miután az udvar viszonylag gyorsan engedett a felkelők követeléseinek, Windisch-Grätz „rendcsinálásából” semmi sem lett. A herceg május 24-én tért vissza Prágába, ahol június 11-én kitört a forradalom. Windisch-Grätz visszautasított minden kompromisszumot, s 17-ére elfojtotta a mozgalmat. Erélyességéhez hozzájárult magánéleti tragédiája is: a forradalom első napján egy eltévedt golyó megölte a feleségét.

A krakkói forradalom április 26-ai leverése óta a prágai felkelés vérbefojtása volt a cs. kir. katonaság első jelentős sikere. Csehország, Morvaország és Szilézia területén a továbbiakban nem kellett újabb megmozdulástól tartani. Windisch-Grätz pedig bebizonyította: képes és kész erővel felszámolni a forradalmi mozgalmakat, s ennek érdekében még attól sem riad vissza, hogy a hivatalos osztrák politikával is szembeszálljon. A siker elismerése nem maradt el: június végén a herceg felajánlotta, hogy rendet teremt a birodalomban, ha ő lesz a hadsereg fővezére, amit az uralkodó egy titokban tartott kéziratban meg is ígért neki.

Az október 6-ai bécsi forradalom után a császári udvar a morvaországi Olmützbe menekült, s nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megbocsásson az immáron harmadszor revoltáló fővárosnak. Windisch-Grätz is ide érkezett, ahol október 16-án Ferdinánd császár tábornaggyá és – az itáliai hadsereg kivételével – az egész cs. kir. hadsereg főparancsnokává nevezte ki, s teljhatalommal ruházta fel a rend helyreállítására. A herceg megszokott erélyével látott munkához. Mozgósította a cseh- és morvaországi, valamint az ausztriai erőket, melyeket a vasutakat felhasználva Bécs alá irányított. A forradalom következtében Bécsből kiszorult helyőrséggel és Jellasics csapataival együtt kb. 70 000 főt és 200 löveget tudott a császárváros alatt összpontosítani. Október 21–23. között hadai körülvették Bécset, majd megkezdték a külvárosok megszállását. Október 28-án megindították a döntő támadást, s a belváros faláig nyomultak előre. A városi tanács küldöttséget menesztett a herceghez, mire az 24 óra haladékot adott a fegyverek letételére és a legbűnösebbek kiszolgáltatására. Úgy tűnt, hogy a város kapitulálni fog. Október 30-án reggel a Stefansdomra ki is tűzték a fehér zászlót, ám a délelőtti órákban a felkelők ismét fegyverhez nyúltak.

Az október eleje óta a határon álló magyar hadsereg ugyanis október 27-én végre rászánta magát Bécs megsegítésére. A magyar csapatok október 30-án érték el a Schwechat folyócska vonalát, s itt ütköztek meg Jellasics seregével. Windisch-Grätz számolt ezzel a lehetőséggel. Döntenie kellett arról, hogy a bécsi forradalom vagy az előrenyomuló magyar sereg ellen vet-e be nagyobb erőket. Ő az előbbi mellett döntött, s elutasította azt a javaslatot, hogy Bécset csupán kisebb erőkkel zárják körül, a főerőkkel pedig semmisítsék meg a magyar hadakat. A cs. kir. hadsereg megnyerte ugyan a schwechati csatát, ám elmulasztotta a magyar sereg megsemmisítését. Windisch-Grätz néhány hónap múlva alighanem megbánta ezt a döntését.

Október 31-én csapatai megszállták Bécset, majd megkezdődött a rendteremtés. Több ezerre rúgott a letartóztatottak száma, s száz fölé emelkedett a kivégzetteké. A herceg azonban nem csupán katona volt, hanem politikus is. Úgy vélte, Ausztriának szakítania kell az 1848 márciusa óta érvényesülő liberális politikával, s elérte, hogy sógorát, a szintén katona Felix Schwarzenberg herceget nevezze ki az uralkodó miniszterelnökké. A sógorok véleménye a birodalom jövőjét illetően ugyan eltért egymástól, de a közelebbi célokban egyetértettek. Windisch-Grätz is fontosnak tartotta, hogy az áprilisi törvények szentesítésével „kompromittálódott”, mérsékelt szellemi képességekkel rendelkező Ferdinánd császár és király lemondjon a trónról, s azt egy olyan főherceg foglalja el, aki a birodalom egységének helyreállítását tekinti céljának.

Elbizakodott hadvezér

December 2-án Ferdinánd és a kijelölt trónörökös, Ferenc Károly főherceg egyaránt lemondott, s Ferenc Károly fia, a 18 éves Ferenc József lépett trónra. Bécs pacifikálása után Windisch-Grätz újabb hadjáratra készülhetett. A cs. kir. csapatok félkörben vették körül Magyarországot. Windisch-Grätz abban reménykedett, hogy az erdélyi cs. kir. csapatok rövidesen elérik az Alföld keleti peremét, így ha a cs. kir. fősereg megszállja Budát és Pestet, a magyar forradalom összeomlik.

A támadásra december 9–23. között került sor. Ezekben a napokban a hadijelentések szinte csak a cs. kir. csapatok sikereiről szóltak. Két hét alatt a cs. kir. fősereg a magyar főváros közelébe jutott, s három héttel a hadműveletek megindulása után már fekete-sárga zászló lengett Buda és Pest felett. Windisch-Grätz azonban elbízta magát. Amikor január 3-án a magyar országgyűlés küldöttsége felkereste őt bicskei főhadiszállásán, hogy a megbékélés feltételeiről érdeklődjön, tömören válaszolt: „Unbedingte Unterwerfung” (feltétlen alávetés). Sőt, január 8-án a cs. kir. hatóságok a fővárosban letartóztatták a küldöttség egyik tagját, Batthyány Lajost.

Windisch-Grätz 1849. január 5-én Ferenc Józsefhez írott jelentésében úgy vélte, hogy „a honvédzászlóaljak és az önkéntesek a visszavonulás alatt lassankint szét fognak oszlani”. A herceg azonban alaposan elszámította magát. A főváros elfoglalása után gyakorlatilag leállította a hadműveleteket. A Tisza-vonalra csak egy alig kétezer főnyi megfigyelő dandárt küldött, s csupán a Felvidék irányába vonuló Görgeit üldöztette jelentősebb erőkkel. Az események látszólag igazolták derűlátását. A magyarok a Tisza vonalán sem álltak meg, Görgei seregét az üldözők alig bírták beérni, s a magyarok megkezdték a Délvidék feladását is.

Két héttel a főváros megszállása után azonban megfordult a helyzet. Előbb Erdélyből érkeztek hírek a cs. kir. csapatok kudarcairól. Január 22-én és 25-én Perczel csapatai a Tisza mögül előretörve Szolnoknál, majd Ceglédnél arattak győzelmet, s egészen a főváros határáig száguldottak. Ezzel egy időben Schlik előrenyomulása is megakadt a Bodrog vonalán, Görgei pedig kicsúszott az őt üldöző cs. kir. csapatok gyűrűjéből. Windisch-Grätz annyira meglepődött, hogy a Görgei után küldött csapatok egy részét visszarendelte a főváros védelmére, sőt, a dunántúli csapatok egy részét is odairányította. Három hét múlva pedig – látván, hogy a magyar forradalom egyáltalán nem szándékozik megbukni – a január elején abbahagyott támadás folytatása mellett döntött.

Windisch-Grätz február 26–27-én Kápolnánál megütközött a magyar fősereggel, s a Tiszántúlra történő visszavonulásra kényszerítette azt. Azonban ismét túlértékelte a sikert, s az udvarnak küldött hadijelentése a „lázadó csordák” megsemmisítéséről szólt. „Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem” – írta. A hangzatos szavakat azonban nem követte tett. A herceg megelégedett azzal, hogy a magyar csapatok ismét a Tisza mögött tartózkodnak, s meg sem próbálta átlépni a folyót. A hadijelentés egyetlen következménye az olmützi oktrojált alkotmány kibocsátása volt, amely fel kívánta számolni a tartományi és rendi különbségeket a birodalmon belül. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a herceg katonai sikerei nem a birodalom – általa óhajtott – föderalisztikus átszervezését, hanem a – sógora, Schwarzenberg által képviselt – centralizáló koncepció megvalósítását szolgálják.

Ám ezután a győzelmek elfogytak. Windisch-Grätz egy hónapon át nem tudta rászánni magát újabb támadásra, s alvezéreit sem sikerült engedelmességre szorítania. Április elején már a magyar hadsereg lendült támadásba. Görgei a főváros közelébe szorította vissza a cs. kir. fősereget, s a herceg katonai tehetetlensége komoly szerepet játszott a balsikerekben.

Amikor április 12-én Ferenc József a magyarországi cs. kir. haderő szinte egész vezetését lecserélte, Windisch-Grätznek is mennie kellett. A herceg politikailag már az olmützi alkotmány kibocsátásával megbukott, a katonai kudarcok pedig végleg megpecsételték a sorsát. Április 14-én állítólag éppen támadni akart, ám a 13-áról 14-ére virradó éjjel érkezett visszahívó császári rendelet hatására elállt szándékától. Ideiglenes utóda, a rangidős Jellasics táborszernagy csak rontott a cs. kir. hadsereg helyzetén, így a fővezérré kinevezett Ludwig Welden táborszernagy a parancsnokság átvétele után már csak a visszavonulást tudta elrendelni.

Bukása után a herceg egy időre visszavonult a közügyektől, s csak az ötvenes évek közepén jutott újra szerephez. Azonban néhány, többé-kevésbé fontos diplomáciai kiküldetésen kívül nem sikerült a birodalmi politika formálásában részt vennie. Schwarzenberggel is megromlott a viszonya, ám annak halála után sem tudott Ferenc József bizalmasai közé emelkedni. Amikor közeledni érezte a véget, felvette díszegyenruháját, feltűzte összes kitüntetését, s egy fényesen kivilágított teremben, karosszékben ülve várta a halált. 1862. március 21-e volt.

A bresciai hiéna

Windisch-Grätzről a bécsiek azt tartották, hogy szerinte „az ember csak a bárónál kezdődik”. A Weldent követő Julius Haynau táborszernagy e szempontból kétségkívül embernek tekinthető, bár sok kortársa hiénának nevezte.

Julius Heinrich Friedrich Ludwig von Haynau 1786. október 14-én született Kasselben, IX. Vilmos hessen-kasseli tartományi gróf és Rosa (Rebecca) Wilhelmine Dorothea Ritter gyermekeként. Egyes források szerint az apa és az anya morganatikus (rangon aluli) házasságot kötöttek. Az anya hét gyermeket szült a tartományi grófnak, aki mindegyiket elismerte, s a gyermekek bárói címet kaptak, von Haynau predikátummal.

Julius Haynau 1801-ben lépett katonai pályára, s 1805-ben francia fogságba esett. Ennek köszönhette, hogy találkozott Napóleonnal, sőt, néhány szót is válthatott a nagy ellenféllel. A beszélgetés igen mély benyomást gyakorolt az ifjú tisztre. Az austerlitzi csatát követő párizsi béke után a franciák hazaengedték a hadifoglyokat, köztük Haynaut, aki a későbbi harcokban többször kitüntette magát, a wagrami csatában meg is sebesült, s a napóleoni háborúkat őrnagyi rangban fejezte be.

1808. október 11-én feleségül vette Theresia Weber von Treuenfelst. A házasságból még abban az évben leányuk született, akit Chlotilde-nak kereszteltek. A békeévek alatt elöljáróival szinte mindenütt konfliktusai voltak, ezért gyakran helyezték át egyik alakulattól a másikhoz. 1835-ben vezérőrnaggyá előléptetve Milánóba helyezték át. Itt a cs. kir. hadsereg legtehetségesebb tábornoka, Joseph Radetzky tábornagy parancsnoksága alá került.

Haynau nem az újítások embere volt, ezért meglehetősen makacsul szembeszállt Radetzky ilyen törekvéseivel. Egy dandárgyakorlat alkalmával Radetzky Haynaura bízta a vezényletet, aki természetesen a régi szabályzat szerint igyekezett megoldani feladatát. Miután teljes kudarcot vallott, kénytelen volt belátni, hogy a Radetzky által módosított szabályzat sokkal jobb – ami Radetzkynak „gyermeki örömöt” okozott.

1847-ben Magyarországra, Temesvárra helyezték, ahol a bánsági főhadparancsnokság temesvári hadosztályát vette át, ám még az év nyarán maláriában megbetegedett, s csak szeptemberben vált ismét szolgálatképessé.

A Piret altábornagy által 1847. november 15-én írott viseleti jegyzék szerint a betegség nagyon megviselte Haynaut, aki 61 éves, de inkább jó karban lévő hetvenesnek látszik, s jelenleg kevéssé alkalmas a szolgálatra. „Mint már korábban is tudtam, ez a tábornok ugyan alaposan ismeri a szolgálatot, de dicsőségét keresi a szabályok kihegyezésében azért, hogy olyan egyének ellen, akik neki nem tetszenek, vádpontokat találhasson, hogy ezeket kiszámított gyűlölséggel gyötörhesse vagy üldözhesse, vagy ha lehetséges, megbuktathassa. Egyébiránt a katonai tudományban nagy rátermettséggel és szilárd ismeretekkel bír, azonban igen szenvedélyes, s a katonai tisztességet majdnem sértő fösvénység jellemezi, olyannyira, hogy mindeddig egyetlen lovat sem tart. Kérdéses, vajon visszamaradt gyengeségéből felépül-e annyira, hogy ismét alkalmas legyen harctéri szolgálatra, azonban erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki azt szeretné, ha eltávolítanák, mert senki sem szeret érintkezni vele; talán legjobb volna nyugalomba helyezni.”

Amikor 1848 márciusában az uralkodó miniszterelnökké nevezte ki Batthyány Lajos grófot, Haynau így reagált: „adjon csak ő felsége nekem néhány ezredet, majd ráncba szedem én a magyarokat”. Ekkor került összetűzésbe Damjanich János századossal, aminek következtében Damjanichot áthelyezték. Az eset komoly visszhangot keltett. A hivatalba lépő Batthyány-kormány követelte az osztrák kabinettől Haynau visszavezénylését. A temesvári főhadparancsnokság kénytelen volt igazoló iratot írni Haynau ténykedéséről, aki májusban háromhavi szabadságra elhagyta Temesvárt. „Remélem, vissza sem jön” – írta a Délvidék királyi biztosa, Vukovics Sebő – majd így folytatta: „Senki sem sejtette akkor, hogy ez utált egyén egy év múlva a császár fővezére s Magyarország hóhéra leend.”

Temesvárról történt eltávolítása után Haynau kérte Latour hadügyminisztert, engedélyezze, hogy saját ezrede élén harcolhasson az észak-itáliai hadműveletekben. Latour ugyan örömét fejezte ki Haynaunak igazi katonai érzelmeiért, derék katonai szelleméért, de kijelentette, hogy a jelen körülmények között nem teljesítheti a kérést. Így aztán Haynau visszatért Grazba, s elhatározta, hogy kéri nyugalmaztatását.

Itt persze érdemes feltenni a történetietlen kérdést: mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha Haynaut valóban nyugalmazzák, mint ahogy Piret altábornagy ezt már tanácsolta? Vajon akkor is ilyen véres leszámolással végződik a magyar szabadságharc 1849-ben? A császári kormányzat akkor is megtalálta volna a megfelelő embert a hóhér munkájára?

Haynau azonban mégis Itáliába ment, ahol Radetzky Verona katonai parancsnokává nevezte ki. A hadjárat döntő csatája 1848. július 23–25. között Custozza környékén zajlott le. Az első napon Radetzky visszaverte a piemontiak támadását, másnap azonban a Simbschen-dandárt katasztrofális vereség érte. A harmadik napon dőlt el, ki lesz a győztes.

Haynau azt a parancsot kapta, hogy egyik dandárját küldje Castelnuovóba. Amikor azonban értesült a Simbschen-dandár katasztrófájáról, ezt a dandárt a cs. kir. II. hadtest megerősítésére küldte. A segítség időben érkezett, így a II. hadtest megverte a piemonti csapatokat. Radetzky külön levélben köszönte meg Haynaunak a csapatküldést. Radetzky újabb győzelmei után Károly Albert piemonti uralkodó augusztus 9-én fegyverszünetet kötött.

Az októberi bécsi forradalom után újabb nyugtalansághullám indult el Bergamo és Como környékén, de Haynau energikus fellépéssel helyreállította a nyugalmat. Ezt követően 1849. január 17-én a Velencét ostromzár alatt tartó II. tartalék hadtest parancsnokságát bízták rá. Ennek élén verte le februárban a ferrarai, áprilisban a bresciai forradalmi megmozdulásokat. Keménykezű rendteremtése azonban Európa-szerte rossz hírbe keverte Haynaut. Mivel állítólag nemesasszonyokat is megvesszőztetett, sőt, halottakat is felakasztatott, a nemzetközi közvélemény hamarosan bresciai hiénaként emlegette. Az energikus fellépés azonban teljes elégedettséggel töltötte el Haynau elöljáróit, köztük az öreg Radetzkyt, aki ismét levélben köszönte meg a gyors cselekvést, s egyetértéséről biztosította őt a szigorú megtorlással kapcsolatban.

A kegyetlenségig határozott

Közben a magyarországi hadszíntéren szinte katasztrofálissá vált a cs. kir. hadsereg helyzete. Május 10-én Ferenc József utasította Radetzkyt, hogy küldje Pozsonyba, a főhadiszállásra Haynaut Ludwig Welden fővezér mellé főhadsegédül, mivel „körültekintése, szilárd jelleme, kiterjedt szakértelme és egyéb ténykedései alapján” teljes bizalmát bírja. Haynau május 22-én meg is érkezett Pozsonyba, s Welden néhány nap múlva közölte Felix Schwarzenberg herceggel, az osztrák miniszterelnökkel, hogy betegsége miatt kéri felmentését fővezéri tisztségéből.

A kérdés az volt, ki legyen a fővezér? A választék nem volt túl széles. A nyugati határszélen állomásozó cs. kir. fősereg tábornokainak többsége a téli és tavaszi hadjáratban alaposan leszerepelt. Az egyetlen kivétel, Franz Schlik altábornagy is inkább ügyes hadtestparancsnoknak, mint kimagasló katonai képességekkel rendelkező hadvezérnek tűnt. Kéznél volt viszont Haynau, akinek kinevezését Schwarzenberg május 30-án javasolta is az uralkodónak. Indoklása szerint Haynau azon kevés osztrák tábornok közé tartozott, aki valódi vezetői adottságokkal, jobb katonai szemmértékkel és azon képességgel rendelkezett, hogy a legénységre lelkesítőleg hasson. Ezért javasolta Haynau fővezéri és ezzel együtt táborszernagyi kinevezését. Az uralkodó még aznap jóváhagyta a javaslatot.

Az új fővezér kiválasztását merésznek mondhatjuk. Haynau igen széles katonai tapasztalattal rendelkezett, hiszen 48 éve szolgált a cs. kir. hadseregben, s a napóleoni és az itáliai forradalmi háborúkban egyaránt jó katonának bizonyult. Ám tapasztalatai addig legfeljebb egy hadtest irányítására terjedtek ki, s arra is jóformán csak adminisztratív szempontból. A harctéren soha nem vezényelt néhány ezer főnél többet. Csak találgathatjuk, miért éppen őrá esett a választás.

Haynau professzionális katona volt, olyan személyiség, aki csak a hadsereghez és az uralkodóhoz kötődött, ellentétben például Windisch-Grätzcel és Jellasiccsal, akik a politika színpadán is fontos szerepet játszottak. Haynaut sajátos származása sem tette alkalmassá a politikai szerepre, viszont éppen e származás kezeskedett arról, hogy a frissen kinevezett táborszernagy meg akarja hálálni az uralkodói kegyet. Haynau a kegyetlenségig határozott ember volt, ellentétben Windisch-Grätzcel vagy Weldennel, akik kiáltványaikban fenyegették a „magyar pártütőket”, de közben meglehetősen engedékenyek voltak. A harcmezőn önállóan cselekedni tudó katonaként viselkedett, mind Custozzánál, mind a bresciai felkelés leverése alkalmával. Összeférhetetlen és parancsnoklásra termett személyisége, alárendeltjeivel szembeni kíméletlensége is alkalmassá tette a cs. kir. fősereg megbomlott rendjének helyreállítására. Windisch-Grätz utasításainak egy részét alárendeltjei rendre elkényelmeskedték, sőt, időnként testületileg jelentették be ellenvéleményüket. Haynauval ezt nem lehetett megtenni. 1848. májusi távozása miatt köztudottan haragudott a magyarokra, s várható volt, hogy Windisch-Grätzcel ellentétben kemény kézzel fog rendet teremteni Magyarországon.

Haynau rászolgált a bizalomra. Merész és szerencsés hadvezérnek bizonyult a magyarországi hadjárat során. Június végén csapatait észrevétlenül átcsoportosította a Duna jobb partjára, elfoglalta Győrt, majd dél felől elszigetelte a Komáromnál álló magyar fősereget. Július 11-én megakadályozta a magyarok áttörését a Dunántúlon, s ezzel egyidejűleg csapatai bevonultak Budára. Július második felében előretört Szeged, majd augusztus elején az osztrák kézen lévő Temesvár felé, s egy percnyi nyugtot sem engedett a Dembinski parancsnoksága alatt hátráló magyar főseregnek. Augusztus 9-én Temesvár alatt aratott döntő győzelmet e hadsereg fölött, s ezzel eldöntötte a háború sorsát.

Ha a magyar félnek 1848 őszén szerencséje volt Jellasiccsal, majd a tél és a tavasz folyamán Windisch-Grätzcel, Haynaunak legalább akkora szerencséje volt ellenfeleivel, Mészárossal és Dembinskivel. Ha Mészáros és Dembinski július végén kicsit aktívabb, ha augusztus elején Dembinski Szőregről nem Temesvár, hanem Arad felé vonul vissza, Haynaut könnyen érhette volna súlyos vereség. Úgy tűnik, a hadjárat második felében egyetlen cél mozgatta: ne az oroszok, hanem a cs. kir. hadsereg mérjen döntő vereséget a magyar haderőre. Örömét csak az árnyékolta be, hogy a fegyverletétel az oroszok előtt történt, s a magyar fővezér ily módon is érzékeltette: a cs. kir. hadsereg egymagában képtelen lett volna a szabadságharc leverésére. Haynaut még inkább felbőszítette az, hogy az oroszok kegyelmet kértek a fogságukban lévő katonák számára. Világos után talán azért is volt engedékenyebb a magyar erődök védőseregével szemben, mert nem engedhette meg magának azt a presztízsveszteséget, hogy Komárom megadása ne a cs. kir. csapatok előtt történjen.

A hóhér küldetéstudata

A fegyveres harcok befejeztével kezdetét vette a politikai és katonai felső vezetés elleni eljárások sorozata. Haynau eredeti szándéka az volt, hogy a honvédseregben szolgált volt cs. kir. tiszteket rögtönítélő eljárással halálra ítélteti és kivégezteti. Ez a szándék megvalósulása esetén több száz személy életét követelte volna. Haynau egyfajta küldetéstudattal látott a megtorláshoz. „A magyarok háromszáz éve mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg-király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak” – írta Radetzkynak. A magyar tisztikar többségét csak az óvta meg ettől az eljárástól, hogy Haynaut 1849. augusztus 25-én a minisztertanács felszólította: az ítéletek végrehajtásával várja meg az újabb, részletesebb utasításokat. Az oroszok által kiadott magyar hadifogoly tisztek pedig éppen ezen a napon érkeztek meg Haynau aradi főhadiszállására.

Haynau, mint mindenben, a megtorlás végrehajtásában is szigorú és könyörtelen személyiségnek mutatkozott. A kivégzettek testét közszemlére kellett kitenni. Batthyány Lajos miniszterelnök a kivégzése előtti éjszakán felvágta nyaki ütőereit, s ezért nem lehetett felakasztani. Haynau szemrehányást tett Kempen altábornagynak, a budai katonai kerület parancsnokának, amiért nem felakasztatta, hanem agyonlövette a vérveszteségtől támolygó volt miniszterelnököt.

Legalább 3000 főt állítottak haditörvényszék elé, több százra rúgott a bebörtönzöttek, illetve az első fokon halálra ítéltek száma. Összesen kb. 111 főt végeztek ki 1848–1849-es cselekedeteikért. A halálos ítéletek többségét 1850 tavaszától többévi várfogságra vagy más büntetésre enyhítették, s csakhamar megkezdődtek a kegyelmezések.

A megtorlás természetesen kiterjedt a szabadságharc egyszerű résztvevőire is. A kisebb vétségek elkövetőit többféle büntetéssel sújtották, a pénzbírságtól, néhány hetes fogságtól a többéves sáncmunkáig. A honvédsereg állományának kb. 25-30 százalékát sorozták be a cs. kir. hadseregbe, méghozzá úgy, hogy egy-egy századba legfeljebb egy-két volt honvéd kerüljön. 1852-től a fegyelmi problémák miatt egy részüket tartósan szabadságolták, s engedélyezték a katonai szolgálat pénzbeli megváltását, de így is több tízezer fő volt kénytelen letölteni a hét évet, kitéve a goromba altisztek kíméletlen bánásmódjának.

Haynau azt hitte, hogy a megtorlás során tanúsított kíméletlensége ellenére a magyar társadalom megbékél uralmával. Nem így történt. Bajza József egy versében a Habsburg-ház hű ebének nevezte, s megjósolta: amint nem lesz rá szükség, a császár kiejti kegyeiből.

Haynauról Radetzky egy alkalommal azt mondta, hogy olyan, mint a borotva: használat után vissza kell tenni a tokjába. Az osztrák kormány meglehetősen nehezen, csak a nemzetközi felháborodás hatására szánta rá magát erre a lépésre. 1849 októberében leállították a további kivégzéseket, noha a hadbíróságok továbbra is szorgalmasan gyártották a halálos ítéleteket. Haynau és a minisztertanács között már 1849 végén voltak bizonyos feszültségek. Az uralkodó azonban ezekben az esetekben mindig a fővezér pártjára állt, s ez eldöntötte a kérdést. A rend helyreállítása után azonban a katonák egyszerre kevésbé fontossá váltak.

Amikor Ferenc József 1850. március 26-án 36 magyar tisztet kegyelemben részesített, Haynau saját kegyelmezési jogkörében érezte sértve magát, s tiltakozott a határozat ellen. A minisztertanács elutasította ezt, Haynau azonban alaposan elhúzta az amnesztia végrehajtását: csak június 15-én jelentette a tisztek szabadon bocsátását.

Ugye, a magyarok szeretnek engemet?

Ettől kezdve állandósultak a hatásköri összetűzések. Bach belügyminiszter április 16-án felszólította Haynaut, állítson össze egy listát a politikai vádakért elítéltekről és a vizsgálatokról osztályozás céljából. A lista július 4-ére készült el. A minisztertanács azonnal tárgyalás alá vette a munkálatot, és Schwarzenberg július 5-én figyelmeztette Haynaut, nehogy az ügyben az uralkodó végső határozatát megelőző intézkedést hozzon. A figyelmeztetés azonban elkésett. Haynau e napon halálra ítélt 34 vádlottat, köztük 23 olyan képviselőt, akik a vád szerint részt vettek az uralkodóház 1849. április 14-ei trónfosztásában. Ám az ítéleteket azonnal kegyelmi záradékkal látta el, a képviselőket szabadon bocsátotta, a többiek ítéletét pedig börtönbüntetésre enyhítette.

Ez a kegyelmezési aktus Haynau azonnal nyugalmaztatását eredményezte. A minisztertanács július 6-án határozott erről. A határozat indoklása szerint Haynau többször kompromittálta a kormányt, s eltávolítása „nem csupán megérdemelt büntetés, sokkal inkább adminisztratív szükségszerűség”. A határozatról Schwarzenberg értesítette Haynaut.

Az amnesztiának köszönhetően Haynau körül kisebbfajta legendárium keletkezett, ami abból a – voltaképpen igaz – sejtésből fakadt, hogy Haynau csak a bosszú végrehajtója, de nem annak kiötlője volt. Bártfay László hallomás után feljegyezte, hogy Haynau kijelentette volna: „Eddig jó voltam a rémületkeltésre, a kegyelmezés jótéteményét is gyakorolni akarom, és a megbékülést elősegíteni.” Amikor elbocsátották, azt hitte, hogy a nyugalmaztatását okozó amnesztiával megnyerte a magyar közvéleményt. „Nemde, a magyarok szeretnek engemet?” – kérdezte egy Magyarországon szolgáló osztrák kormánytisztviselőtől.

Nyugalmaztatása után Szatmár megyében, Nagygécen birtokot vásárolt. Ottani tartózkodásának komoly emléke maradt a néphagyományban: az 1979-ben gyűjtött történetek szerint Haynau házában minden véres volt, s aki bement a kastélyba, az soha többé nem látott napvilágot, mert a kaszatömlöcben összevágták, aztán a Szamos vizével kimosatták a maradványokat.

1850-ben Angliába utazott. Szeptember 4-én ellátogatott a Barclay and Perkins sörfőzdébe. A munkások között dolgozott egy bécsi menekült, aki felismerte Haynaut. Erre a munkások bántalmazták, sőt, még híres hosszú bajuszát is megrángatták. Haynaunak nagy nehezen sikerült egy közeli házba menekülnie. Haynau rövidesen elhagyta Londont, és Ostende-be utazott.

Az angliai osztrák ügyvivő ezután jegyzéket intézett Palmerston miniszterelnökhöz, aki azt válaszolta, hogy az angol kormány sajnálatosnak tartja az esetet, ám a bírói vizsgálat lehetetlen, mert Haynau nem akar személyesen felperesként fellépni, s a tényállást nem lehet kinyomozni, mert a bűnösöket nem találják. Az osztrák kormány kénytelen-kelletlen elfogadta ezt a magyarázatot. Maga Palmerston egy magánlevelében úgy nyilatkozott, hogy Haynau utazása „oly rövid idővel olasz- és magyarországi viselt dolgai után, ezen ország népe ellen irányzott szántszándékos inzultus volt”. A söröskocsisok ugyanakkor hibás lépést követtek el: „inkább a levegőbe kellett volna őt dobálni egy paplannal, azután a kutyaólban meghengergetni és bérkocsin hazaküldeni, megfizetve a kocsibért a szállodáig”.

1852 nyarán Haynaunak hasonló inzultusban volt része Brüsszelben, Ostende-ben és Párizsban is. Amikor 1853. február 18-án értesült a Libényi János által Ferenc József ellen elkövetett merényletről, Bécsbe sietett. Március 12-én részt vett a császár megmenekülése alkalmából rendezett hálaadó istentiszteleten, ahol Ferenc József barátságos szavakkal kezet nyújtott neki, s Haynau könnyekig meghatva borult a császár kezére.

Haynau magánkihallgatást szeretett volna kieszközölni a császártól, s aztán tovább akart utazni Grazba. Nem tudni, miben reménykedett. Talán abban, hogy a merénylet után ismét őt, a kemény kéz emberét fogják alkalmazni Magyarországon. Ám a tervekből nem lett semmi.

Amikor március 14-én este szállására visszatért, erős szívdobogást érzett. Máskor is előfordult már hasonló eset, s ilyenkor Haynau szívtájékát szokta dörzsölni. Ezúttal is ezt tette. Éjfél körül szolgáját ágyba küldte, mondván, hogy most már jobban van. Valamivel éjfél után egy pohár vizet kért, ám mire az inas visszatért, Haynau már haldoklott. A gyorsan megérkező orvos csak a halál beálltát tudta megállapítani. A diagnózis szerint ennek oka „akut agy- és tüdővérzés” volt. 1853. március 15-én, annak a forradalomnak az ötödik évfordulóján, amelynek elfojtásában oly fontos szerepet játszott, Haynau meghalt. Március 17-én temették el a grazi St. Leonhard temetőben.

Megjelent a Rubicon 1999/4. lapszámában

Szeretne többet megtudni a szabadságharc és a reformkor fontos alakjairól? Rendelje meg Nagy idők- nagy emberek I. tematikus gyűjteményünket IDE KATTINTVA!

Nagy idők – nagy emberek I.

Előző cikk Sztálin
Következő cikk Lev Trockij: Sztálin első számú ellensége