Egy meg nem valósult területi gyarapodás

Maruzsa Zoltán

A II. világháború kitörése után a Kárpátokon túli galíciai területek előbb szovjet, majd Hitler Szovjetunió elleni támadását követően német fennhatóság alá kerültek. A terület sorsa hosszú távon bizonytalan volt, ám a magyar kormány egy, a Német Birodalommal szövetséges ukrán állam létrehozásától tartott, mely igényt formálhatott volna Kárpátaljára. Ezért 1941 szeptemberében magyar oldalról felvetődött a határkiigazítás terve. A tanulmány célja, hogy bemutassa az ezen határkorrekcióval kapcsolatosan a berlini Külügyi Hivatal Politikai Levéltárában fellelhető iratokat, melyeket a magyar történetírás teljes részletességgel még nem tárt az olvasók elé.

Miként azt Hitler már a Mein Kampf-ban megjósolta, a második világháború folyamán a keleti front mögötti, német megszállás alá került területeken elkezdődött az új germán élettér kialakítása. Erről számos távlati elképzelés látott napvilágot, amelyek közül a Generalplan Ost a legismertebb: az 1942 májusában elfogadott dokumentum értelmében a Baltikum, a Krím félsziget, valamint Ukrajna és Fehéroroszország jelentős részeit a Német Birodalomhoz kell csatolni. A Szovjetunió elleni támadás megindítása utáni hónapokban azonban nem létezett olyan egységes, rövid távú terv, mely a majdan germanizálandó területek politikai újjászervezését tűzte volna ki céljául (az elhúzódó háború miatt ennek nem is volt realitása, a katonai igazgatás fenntartása szükséges maradt). Így, bár sejteni lehetett, hogy Berlinnek nem célja egy szláv csatlósállam létrehozása „a kommunizmus uralma alól felszabadított” régióban, mégis elterjedtek a Német Birodalommal szövetséges ukrán állam létrehozatalának tervéről szóló hírek.

Aggodalom a Kárpátokon túli területek sorsa miatt

Önálló állam helyett végül csak a „Reichskomissariat Ukraine” jött létre, a magyar diplomácia azonban ezt a folyamatot is aggodalommal figyelte: Kárpátalja ruszin/ukrán többségű lakossága miatt ezen terület elvesztésétől tartott. A félelem messzemenően indokolt volt, hiszen Hitler – távlati terveinek megfelelően – már 1939-ben is kacérkodott egy, a németekkel szövetséges ukrán államocska létrehozásával a Kárpátokon belül, mely vonzerőt gyakorolhatott volna a Lengyelországban és a Szovjetunióban élő ukránokra, továbbá fontos kiindulópontja lehetett volna az ekkor már eltervezett, Lengyelország elleni német hadműveleteknek. Ezt Magyarország Kárpátalja katonai megszállásával (1939. március) megakadályozta, de a fenyegetettség megmaradt.

A kérdés ezt követően – átmenetileg – lekerült a napirendről, Lengyelország el foglalása után sem a Szovjetunió, sem Németország nem tett olyan lépéseket, amelyek veszélyeztették volna a Kárpátalja feletti magyar ellenőrzést. A térségben 1939–1941 között közvetlen határ jött létre Magyarország és a Szovjetunió között. A helyzet azonban megváltozott, amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, és hamarosan elfoglalta a Magyarországgal határos galíciai régiót, melyet Lemberg központtal átmenetileg a Lengyel Főkormányzóság igazgatása alá vontak, további sorsára azonban német győzelem esetén nem volt elképzelés. A közép-európai államok közötti versenyfutás a németek kegyeiért Magyarországot is a háborúba sodorta és további engedményekre kényszerítette.

Amikor a magyar diplomácia tudomást szerzett arról, hogy Berlin tervez valamit az elfoglalt területek átszervezésével kapcsolatosan, külpolitikai akcióba kezdett: Horthy 1941. szeptember elején, Hitlernél tett látogatása alkalmával kezdeményezte a német vezetésnél, hogy – miként Románia is – területeket kapjon az 1939– 1941 között szovjet megszállás alatt lévő galíciai térségben. A határkiigazítás tervezetét szeptember 10-én Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök terjesztette Alfred Jodl vezérezredes elé. A német fél megtárgyalta a magyar kérést, és mivel Magyarország intenzívebb katonai szerepvállalásáról 1942 januárjában egyébként is tárgyalásokra került sor, melyek végül egyebek mellett a 2. magyar hadsereg frontra szállítását eredményezték, a kölcsönös ajánlatok és kérések között ez a téma is szerepet kaphatott, és Adolf Hitler Budapest számára pozitív döntést hozott az ügyben.

A kérdéses határmódosítással kapcsolatos első német anyag a Birodalmi Biztonsági Főhivatal jelentése, melyben tájékoztatja a Véderő Főparancsnokságot: Lembergből azt a jelentést kapták, hogy a helyi szóbeszéd szerint a Magyarországgal határos részeket a Dnyeszterig Magyarországhoz csatolják. Tatarow polgármestere, az ukrán Prokopuw szerint a magyar katonák egyes lakosoknál már elkezdték az ingóságok és ingatlanok összeírását. A hírnek a lengyelek és a zsidók örülnek, az ukránok körében azonban nagy a nyugtalanság. Sok ukrán azt tervezi, hogy a terv megvalósulása esetén a német megszállási zónába (azaz északabbra) költözik. A levél írója kéri a jelentés tudomásulvételét és tájékoztatást az esetleges fejleményekről.

Határkorrekció lehetősége

Válasznak a Politikai Levéltárban nincs nyoma, az értesülés helytállóságát azonban igazolja, hogy 1942. április 14-én a Külügyi Hivatal összeállítást készített a Magyarországnak átadandó területről. A dokumentumból megtudhatjuk: egy térképvázlat alapján kiszámolták, hogy a Magyarországhoz kerülő terület nagysága nagyjából 3250 négyzetkilométer. A területen élő lakosság lélekszáma 1921-ben mintegy 37 000 fő volt, s a lengyelországi népességszaporulattal számolva 1941-re hozzávetőlegesen 50 000 fő lehetett, az 1931-es lengyel népszámlálási adatok ugyanis ezen településekre és településrészekre nem állnak rendelkezésre.

A feljegyzés készítője kiemelte, hogy az ukránok és a zsidók valamivel magasabb arányban vannak jelen, mint a nemzetiségi statisztikák szerint. Megállapította továbbá, hogy magyarok egyáltalán nem élnek a területen, mely sosem tartozott Magyarországhoz. A feljegyzést feltételezhetően egy április 15-én Berlinben tartott értekezletre készítették.

Ezen ülés emlékeztetője nem ismert, azonban alighanem az itt egyeztetettek alapján készült az az 1942. április 20-i keltezésű szóbeli jegyzék, melyet a magyar királyi követségnek adtak át. A dokumentum a magyar királyi követség 1941. december 4-én átadott szóbeli jegyzékére (Nr-993/B 941) hivatkozva a Kárpátokban futó határ kiigazításával kapcsolatosan a következő tájékoztatást nyújtja: a német fél magyar–német vegyes bizottság felállítását javasolja, mely még a szerződéskötés előtt megalakulna, megállapítaná ügyrendjét és bejárná a kérdéses területet, hogy a helyi viszonyok ismeretében fogalmazhasson meg javaslatot a mindenki számára elfogadható új határvonalra. Az előzetes bejárásra azért van szükség, mert amint az 1:200 000 méretarányos térképen is látszik, egy úttalan és kevéssé ismert területről van szó. A német kormány ezen túlmenően fontosnak tartja, hogy a területi változásról szóló szerződést egy sor további egyezménnyel egészítsék ki,különösen a határőrizet témakörében, továbbá erdészeti, fa- és vízgazdálkodási területen. Ezen kérdések egyeztetése is a vegyes bizottság feladata lenne. A német fél javasolja, hogy a bizottság első ülése Berlinben legyen, majd a magyar féltől mielőbbi választ kér.

A dokumentum kapcsán fontos kiemelni, hogy ennek alapján ismerjük a határkorrekcióra vonatkozó magyar kérés átadásának időpontját; ám a magyar jegyzék nem volt megtalálható a vizsgált iratok között.

A német szóbeli jegyzék átadását követően, május 29-én összefoglaló feljegyzés is készült belső használatra. Ez bizonyítja, hogy a berlini magyar követnek április 21-én átadták az imént ismertetett jegyzéket, amelyben a német fél azt javasolta, hogy a határ pontos kijelölésére állítsanak fel német–magyar vegyes bizottságot. A dokumentum szerint a németek elengedhetetlennek tekintették a megegyezést a katonai szempontból nélkülözhetetlen faszállítás tekintetében, továbbá a jövőbeni árvizek elkerülése érdekében előzetes megegyezésre törekedtek a magyarokkal az árvízvédelmi szempontból fontos fakitermelési és erdészeti szabályokról. Ezenkívül az új határvonal kapcsán felmerülő komoly őrzési problémákra is fel kívánták hívni a figyelmet, hiszen a korábbi erdőmentes, jól átlátható, mindössze négy átjáróval rendelkező hágók helyett a jövőben számtalan vízfolyással, erdőségekkel és természeti akadályokkal tagolt határ és csaknem 60 határátkelő jön majd létre.

A belső jelentés megállapítja, hogy a magyar fél eddig nem válaszolt a jegyzékre, aminek Berlin nagyon örül: még a szovjet megszállás idejéből (1939–41) rengeteg kivágott fa található a térségben, ennek az átadást megelőző elszállítására a Wehrmacht komoly kapacitásokat mozgósított. A jelentés megállapítja, hogy a magyar fél a határmódosítási kérését katonai indokokkal támasztotta alá. A jelentést készítők véleménye szerint a háttérben az állhat, hogy Magyarország tart a Szovjetunió legyőzése esetén létrehozandó ukrán államtól, mely igényt jelenthetne be Kárpátaljára, ezért a magyar fél a hegygerincnél katonailag jobban védhető pozíciók megszerzésére törekszik a térségben. Ezzel tudatosan szakít a Szent István-i határok helyreállításának hagyományos törekvésével, hiszen a kérés sem topográfiai, sem demográfiai adatokkal nem támasztható alá. A jelentés megjegyzi még, hogy az ügyben a további időhúzás a német fél érdeke.

Érdekes módon a dokumentumnak egy, a második oldalon eltérő szövegezésű példánya is fellelhető. Ebből megtudhatjuk, hogy a magyar kormánnyal a tárgyalások június közepén kezdődnek. A magyar delegáció vezetője Medvey Aurél szolgálaton kívüli altábornagy, német részről pedig Kurt von Kamphoevener vezeti a delegációt.

Ezen második dokumentum még egy érdekes információt tartalmaz: összeállítója szerint miután Hitler eldöntötte, hogy Magyarország megkapja a határsávot, a főkormányzóság megpróbálta ennek végrehajtását megakadályozni, a Külügyi Hivatal azonban közbelépett és a Führer kívánságának megfelelően járt el. Abban azonban mind a Külügyi Hivatal, mind a főkormányzóság képviselői egyetértettek, hogy húzni kell az időt, elsősorban azért, hogy a főkormányzóság az ott található hatalmas mennyiségű – még a szovjetek által kitermelt – fát elszállíttathassa.

A magyar álláspont

Az időhúzásban a magyar fél volt a németek legnagyobb segítségére: az 1942. április 21-én átvett jegyzékre csak június 1-jén érkezett visszajelzés Mészáros György követségi titkártól, aki telefonon tájékoztatta a Külügyi Hivatalt, hogy a magyar delegáció Medvey szolgálaton kívüli altábornagy vezetésével készen áll a tárgyalásokra. Mészáros azt is jelezte, hogy Magyarországon azt remélték, a Zágrábban tárgyaló német delegáció Németországba hazafelé menet megáll Budapesten, és ott tudnak tárgyalni. A feljegyzés szerint Mészáros ezt követően arról érdeklődött, hogy mikor kerülhetne sor a tárgyalásokra.

Az események ezután felgyorsultak: von Kamphoevener 1942. június 3-án kelt, titkos minősítésű feljegyzésében a magyar delegáció összetételéről és a tárgyalások időpontjáról adott tájékoztatást. A magyar tárgyalódelegáció tagjai: Medvey Aurél szolgálaton kívüli altábornagy, geográfus, térképész, Rédey István alezredes, térképész, Bodiczky Géza őrnagy, vezérkari tiszt, valamint Mészáros György követségi titkár. A feljegyzés szerint a magyar küldöttség június 7-én, vasárnap 8.54-kor érkezik a Friedrichstrasse vasútállomásra, ahol fogadják őket. Az első ülésre június 8-án, hétfőn 10 órakor, az utolsóra legkésőbb 13-án, szombaton este kerül sor. A tárgyalások helyszíne a Wilhelmsstr. 76. 109b előadó. A német fél tárgyalója feljegyzésében protokoll-eligazítást is kért az üdvözléshez, fogadáshoz. (A válasznak nincs nyoma.)

A magyar delegáció alighanem rendben megérkezett és a tárgyalások hétfőn elkezdődtek, majd június 10-én, szerdán folytatódtak. A szerdai napon, a tárgyalásokat követően von Kamphoevener titkos és sürgős minősítésű jelentést készített az egyeztetések állásáról. A német tárgyaló rögzítette, hogy a tárgyalások folyamán egyre erősödik benne az a meggyőződés, mely szerint a magyar fél csakis katonai okokból, a határai mentén egy szláv birodalom létrejöttétől való félelmében kérte a határkorrekciót. A német fél ezzel kapcsolatosan kizárólag gazdasági észrevételeket tett, melyek a vízgazdálkodás és az erdészet területén Németország érdekeit szolgálták.

A magyar delegációt szemmel láthatóan meglepte a német anyagok megismerése, többször hangoztatták, hogy nem voltak tisztában az általuk szegénynek és szinte lakatlannak gondolt terület gazdasági jelentőségével. Jelezték, hogy a területi igény iránti elkötelezettségük jelentősen csökkent, mivel egyértelműen látják, hogy a jelenlegi határtól északra fekvő térség tartósan német megszállás alatt marad. A jelentés készítője kiemelte: Medvey a szerdai megbeszélés végén spontán kijelentette, hogy a hallottakról tájékoztatni fogja Budapestet, de nem lepődne meg, ha a tények ismeretében a magyar fél elképzelésében gyökeres változás állna be a határkorrekcióval kapcsolatosan. Állítása szerint ebben kulcsfontosságú lenne a bizonyosság arról, hogy a kérdéses terület tartósan német megszállás alatt ma rad, és a jövőben nem jön létre magyar–szláv határ. Kérdezte, hogy – természetesen az ügy bizalmas kezelése mellett – nem kaphatnának-e erről írásos nyilatkozatot.

A jelentés írójának megállapítása kulcsfontosságú, hiszen megvilágítja a magyar fél kérésének – a németek által valószínűsített – hátterét, sőt utasítást kér, hogy kiadható-e Medveynek a fentieknek megfelelő tartalmú írásos nyilatkozat. A választ június 12-ig kérte, amikor az utolsó ülésre sor kerül, a kérést pedig közvetlenül a Birodalmi Belügyminisztériumba, Wilhelm Stuckart államtitkárságához továbbította.

A válasz nem késett sokáig: június 11-én kelt, titkos minősítésű feljegyzésében von Kamphoevener jelezte felettesének, Ernst Woermann helyettes államtitkárnak, hogy az előző napi kérést megbeszélték Stuckart államtitkár úrral, akinek nincs kifogása azellen, hogy a magyar fél írásban megkapja: a kérdéses határszakasz tartós német megszállás alatt marad, tehát rendes német–magyar határszakaszról van szó. Stuckart államtitkár úr azt kérte, ha lehet, a szövegben ne legyen utalás arra, hogy a határszakasz nem Magyarország és egy létrejövő szláv birodalom közötti határ lesz, mert bár a magyar fél diszkréciót ígért, ha benne van az utalás a létrejövő szláv birodalomra, akkor azt a magyarok esetleg propagandacélokra használhatják fel az ukránok vagy más szláv ország (pl. Bulgária) irányában.

A magyaroknak adandó válasz tekintetében azonban megoszlottak a vélemények: Woermann helyettes államtitkár titkos minősítésű, azonnali jelzésű levelet küldött kollégájának, von Kamphoevenernek, amelyben jelezte, hogy saját felettesével és Stuckart államtitkár úrral is egyeztettek a kérdésben, és azt kérik, ha lehet, ne kerüljön sor a már említett nyilatkozatra. Ha elkerülhetetlen, akkor megfelelő a Stuckart által elfogadott megfogalmazás, de kéri Kamphoevenert, úgy tárgyaljon, hogy a nyilatkozatra ne legyen szükség. Elképzelése szerint az ügyet úgy kell kezelni, hogy a magyarok maguktól lépjenek vissza a kezdeményezésüktől; a jegyzőkönyvet is eszerint kell megírni, semmiképpen sem úgy, mintha a német fél állt volna elő annyi követeléssel, hogy a magyarok ennek hatására, Berlin kedvéért léptek volna vissza.

Ugyancsak a június 10-i ülésen állt elő a magyar fél azzal a kérésével, hogy a főkormányzóság területén található PopIván-hegyen lévő meteorológiai állomást használatba vehessék 4-5 fős legénységgel. A német fél ebbe minden további nélkül belement, Woermann levélben tájékoztatta a főkormányzóság krakkói Külügyi Hivatalát a megegyezésről. A diplomata szerint az ügyben az érdekelt magyar fél majd közvetlenül kapcsolatba lép az illetékes hivatallal Lembergben. A levél leszögezi még, hogy a meteorológiai állomás létesítése a háború idejére szóló katonai lépés, és a határkorrekcióval kapcsolatos kérdésektől függetlenül valósul meg.

A határkérdés elnapolása

A tárgyalások további menetéről Woermann 1942. június 12-én kelt, titkos minősítésű levele nyújt tájékoztatást, melyet a budapesti német követségnek küldött el. A tájékoztató ismét áttekinti a tárgyalások előzményeit: kifejti, hogy véleménye szerint a kezdeményező egyedül a Honvédelmi Minisztérium, mely attól fél, hogy Németország a Kárpátoktól északra esetleg létrehoz egy ukrán államot. Kiemeli, hogy a tisztán katonákból álló magyar delegációval végül nem is esett szó a katonai szempontokról. Ezzel szemben német részről számos gazdasági – elsősorban vízgazdálkodási – szempontra kellett felhívni a figyelmet. (A több okból is nagyon érdekes német tárgyalási anyag összefoglalója a mellékletben olvasható.) Ezen érvek szemlátomást mély benyomást tettek a magyar félre. Mint Medvey bevallotta, fogalma sem volt arról, hogy a Kárpátok vonulata milyen nagy jelentőséggel bír Galícia sík részei számára, s nem is gondolta volna, hogy egy szegény, szinte lakatlan térség gazdasági szempontból ilyen fontos lehet.

Medvey a gazdasági érveket nem kommentálta, mivel a delegációban nem volt gazdasági szakember, de azt ígérte, hogy továbbítja a Honvédelmi Minisztériumnak az információkat, amelyek véleménye szerint megváltoztathatják az addigi hozzáállást. A budapesti követségnek küldött német levél kiemeli, hogy a bizottság ülésén vagy magánbeszélgetésekben a magyar delegáció tagjaira semmiféle nyomást nem gyakoroltak, sőt hangsúlyozták, hogy az egész vegyes bizottság tevékenysége a Führer főhadiszállásán az új határra vonatkozóan már megszületett döntés eredménye. A német fél kérése csakis a gazdasági szempontok lehetséges mértékben történő figyelembevételére és a német gazdasági érdekeket tükröző kiegészítő egyezmények mielőbbi megalkotására vonatkozik. Kétséges persze, hogy a nyomásgyakorlás hiányát mennyire kell komolyan vennünk, hiszen a fentebb idézett levélben éppen olyan emlékeztető készítését kérték a német tárgyalótól, amely szerint a magyarok maguktól léptek vissza.

A levél ugyanakkor rögzíti: Medvey azt mondta a június 10-i ülésen, hogy számára a körülmények alaposabb megismerése után az egész határkorrekció fontossága kérdésessé vált, és szerinte Budapest véleménye is megváltoztatható. Döntő lenne azonban a magyar fél számára, ha bizalmasan megtudhatná: mik a német fél szándékai a Kárpátoktól északra fekvő területtel. Tartósan német megszállás alatt álló területről van-e szó, vagy a jövőben egy szláv birodalom terül majd el ott? Erre írásos választ kért. A dokumentumból megtudhatjuk, hogy Stuckart államtitkár és Woermann helyettes államtitkár álláspontja közül Woermann véleménye érvényesült: a magyar delegációt úgy tájékoztatták, hogy rendes birodalmi határról van szó Magyarország és egy, a Német Birodalom által katonailag tartósan megszállt terület között, amiben minden érintett német hatóság egyetért, azonban ezt nem adják írásba ilyen szintű tárgyalások közepette, mert a keleti területek sorsáról eddig semmiféle magas szintű német nyilatkozat nem látott még napvilágot. Ilyen nyilvános és kötelező érvényű nyilatkozatok megfogalmazása a legfelsőbb vezetés hatásköre alkalmas módon és időben. Addig is elégedjenek meg a szóbeli közléssel. A magyar delegáció ezt el is fogadta, éppen ezért ez a protokollba sem került bele.

A budapesti követségre küldött levélben Woermann a követség segítségét kérte annak felmérésében, hogy a magyar politikai és katonai szervek részéről a határkorrekció ügyében milyen fejlemények várhatóak, felülvizsgálják-e a határkorrekció szükségességét. Woermann kifejtette: ha a magyar fél megváltoztatja álláspontját, annak valószínűleg az az oka, hogy a területi igény túlnyúlik az egykori Szent István-i határokon, ráadásul az egykori baráti Lengyelország területét érinti, továbbá ronthatja Magyarország esélyeit értékesebbnek tekintett, Budapest számára fontosabbnak tartott területek megszerzésére.

A tárgyalások ezt követően lezárultak, amint azt az 1942. június 12-én kelt emlékeztető is rögzíti, s a magyar delegáció hazautazott. Német források sajnos nem számolnak be arról, hogy Magyarországon milyen viták folytak a német javaslatokról, de azt tudjuk, hogy von Kamphoevener 1942. augusztus 14-én levelet írt a tárgyalásokban részt vevő valamennyi német kormányszervnek. Tájékoztatása szerint a magyar kormány augusztus 13-án arról értesítette a német felet, hogy a berlini tárgyalásokon megfogalmazott német aggályok miatt a kérését a Kárpátokban lévő határ módosítására a háború végéig felfüggeszti. A magyar álláspont megváltozása elsősorban a Kállay-kormány megalakulásának tudható be: az új miniszterelnök és külügyminiszter pontosan látta, hogy a terület birtokbavétele milyen negatív következményekkel járna az angolszász hatalmak Magyarországról alkotott véleményére, illetve joggal feltételezhette, hogy cserébe a német fél újabb kéréseket fogalmazna meg Budapestnek.

A kérdéssel kapcsolatosan a magyar királyi követség a Külügyi Hivatalnak 1942. augusztus 17-i keltezéssel írt levelet. Ebben kiemelte: az 1942. április 22-én kelt POL IV. (Grenz). 1435. I. iktatószámú levélben foglaltak alapján június közepén tartott berlini tanácskozáson a német fél olyan körülményekre hívta fel a figyelmet, melyek a magyar fél javaslatának megfogalmazásakor nem voltak ismertek, és amelyek megnehezítették a terület birtokbavételét. A magyar követség ennek alapján a kormány határozatának megfelelően jelzi a német félnek, hogy ennek figyelembevételével a magyar kormány a háború végéig a terület sorsával kapcsolatos tárgyalások folytatásától és a terület birtokbavételétől eltekint. A magyar kormány ugyanakkor fenntartja a német birodalom vezérének és kancellárjának döntésén nyugvó igényét.

A magyar döntéssel kapcsolatosan 1942. augusztus 21-i keltezéssel Gottfried von Erdmannsdorff összefoglaló tájékoztatót készített a birodalmi külügyminiszternek. Az összefoglaló ismét leírta a tárgyalások már ismertetett okát és körülményeit. Új elem, hogy készítője kiemelte: a Honvédelmi Minisztérium által kezdeményezett elképzelésről van szó, melyet a magyar politikai döntéshozók, így a követség is a legnagyobb távolságtartással kezelt. Ismét kiemeli továbbá, hogy a tárgyalások során semmiféle nyomást nem gyakoroltak a magyar félre, sőt, kifejezetten hangsúlyozták, hogy a tárgyalások egyetlen alapja a Hitler főhadiszállásán már megszületett döntés. Az összefoglaló lezárásaként készítője kiemeli, hogy a tárgyalások elhalasztása a háború végéig megfelel azon kérésnek, amelyet a galíciai körzet német közigazgatása fogalmazott meg, továbbá a német hadigazdaság érdekeinek is.

A tárgyalásról készített magyar dokumentumok vizsgálata és elemzése nélkül természetesen nem lenne helyes messzemenő következtetéseket levonni arról, hogy a magyar fél valójában miért kezdeményezte a határmódosítást és azután miért lépett vissza, mindemellett megállapítható, hogy a német Külügyi Hivatal belső felhasználásra készített anyagai nem jártak messze az igazságtól. A magyar kormányt valóban a többségében ukrán lakosságú területének esetleges elvesztésétől való félelem és a Kárpátok előtere katonai megerősítésének igénye motiválta. Amikor azonban szembesült azzal, hogy a német fél – amely nagyhatalom létére minden különösebb gond nélkül átengedte a területet Magyarországnak – egyrészt komoly befektetéseket igénylő munkát vár a térségben, másrészt nem szándékozik határainál szláv –ukrán – államot létrehozni, inkább visszakozott, igaz, a háborúban való győzelem esetére fenntartotta Magyarország jogát a területre. 1945-ben azonban ez a jog már semmit sem ért.

Melléklet a tárgyalások végén készített emlékeztetőhöz - 1942. június 12.

A jelenlegi határ a Kárpátok gerincén 1000 éve változatlan, lakatlan területen fut, jól áttekinthető és csak 5 határátkelő van rajta. A probléma az, hogy

• az új határ szétvágna településeket, vasútvonalakat, folyókat.
• az új határon völgyek és hegyek váltogatnák egymást, a határ áttekinthetetlen lenne, és csaknem 50-60 határátkelő jönne létre, ami jelentős többletköltség.
• mivel a térség erdőségei egészen az Urálig az utolsó nagy értékű és minőségű erdőt képezik, ennek kölcsönösen előnyös gazdasági kihasználása alapvető érdek.
• ebben a határövezetben esik le a Galíciában hulló csapadék döntő többsége, innen indulnak a folyók a Dnyeszterig. Ez Galícia termékenységének záloga és az árvizek kulcsa is. Az utóbbi évek árvizei óriási károkat okoztak, éves átlagban 100 millió zloty a statisztikai érték. Ez a Német Birodalomnak is óriási károkat okozott: azon túl, hogy az 1941-es árvíz megsemmisítette az értékes termés egy részét, 100 hidat sodort el a víz, és számtalan utat semmisített meg. Ennek a katasztrófának az oka, hogy a térségben az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka óta nem törődtek a gátak és egyéb vízügyi műtárgyak létesítésével és fenntartásával, ugyanakkor jelentősen fokozták a fakitermelést. A szovjet megszállás 1939–1941 között tovább rontott a helyzeten: szabályos rablógazdálkodást vezettek be a fakitermelés területén, és semmit sem költöttek az árvízvédelemre. A következményeket most láthattuk.

A térségben rövid idő alatt nagy mennyiségben lehulló eső így akadálytalanul zúdul le a völgyekbe, hiányzik az erdő, a moha, az aljnövényzet, amely felfogná. Az eső így letarolja a termőföldet a hegyekről – jelentősen megnehezítve így az erdő újratelepítését –, rengeteg követ és murvát sodor magával, amelyet az értékes mezőgazdasági területekre hord, az útjába kerülő infrastruktúrát pedig megsemmisíti. Ennek következtében az utóbbi években a térség szinte évente katasztrófa sújtotta terület.

Ezen a helyzeten csak átfogó és nagyvonalú beavatkozással lehet változtatni. A német hatóságok ezt a munkát érkezésük után azonnal megkezdték, a tervek kivitelezése már folyamatban van. Számos völgyzáró gát tervezése és építése indult meg, melyek célja az esővíz felfogása és az elektromos áram termelése, továbbá számos folyómeder megerősítési munkálata kezdődött meg. Átfogó erdőtelepítés is folyamatban van a régióban.

A határmódosítás jellegéből következik, hogy mindezen tervekben a birodalom nagyon érdekelt, Magyarország számára azonban ezek érdektelenek, hiszen a kérdéses térségből minden víz Galícia felé folyik. Az ebből a tényből fakadó következmények és hátrányok kizárólag a birodalmat érintik.

Nyilván Magyarországtól nem várható el, hogy ilyen jelentős anyagi terhet vállaljon a terület odacsatolása esetén. A birodalomnak azonban ragaszkodnia kell ezen tervek megvalósulásához, ellenkező esetben évről évre tetemes anyagi kár keletkezik a birodalom területén.

A határ kijelölésekor éppen ezért létre kell hozni két, a területi kérdésekkel foglalkozó albizottságot, amelyeknek meg kell vizsgálniuk a határ kijelölésekor a helyi adottságokat, lehetőleg csökkentve a határ változás káros következményeit, és lehetőleg el kell kerülni az utak és a vasúthálózat szétszabdalását. A két albizottság: A: a román határtól a Lomnicza-völgyig (német bizottság); B: a Lomnicza-völgytől az Uzsoki-hágóig (magyar bizottság). Az egyes bizottságok országhoz rendelése azt jelenti, hogy az adott bizottság működési költségeit az adott ország viseli, a másik ország pedig csak delegáltakat küld.

A határ kijelölésénél figyelembe kell venni a közlekedési és vízgazdálkodási szempontokat; a települési és birtokhatárokat; a határ minél egyszerűbb őrzésének és áttekinthetőségének szempontját; ahol nincs más szempont, nem kell eltérni a földrajzi szempontoktól; a közös határutakat lehetőség szerint kerülni kell és az utakat az egyik vagy másik félhez kell csatolni, de ha mégis egy útnál kerül megállapításra a határ, akkor annak az egyik szélét kell határvonalként kijelölni; pályaudvaroknál pedig úgy kell a határt meghúzni, hogy a határőrizethez és az utasok fogadásához szükséges épületek egyazon állam területén feküdjenek.

A területi kérdésekkel foglalkozó albizottságokon túl létre kell hozni egy gazdasági albizottságot is, mely javaslatot tenne olyan államközi szerződésekre, amelyek pon tosan rögzítenék a két államnak a határmódosulás utáni kötelezettségeit.

Ezen albizottságok feladata olyan javaslatok elkészítése, melyek Magyarország katonai érdekeit és a birodalom gazdasági érdekeit közös nevezőre hozzák. A bizottság német tagjai biztosak abban, hogy amennyire a Német Birodalom a legteljesebb mértékben figyelembe vette Magyarország katonai érdekeit, úgy a magyar fél is a legteljesebb mértékben figyelembe veszi majd a Német Birodalom gazdasági érdekeit.