[1] Az Emmet Till-gyilkosság

1955 | Mississippi-delta

A városi tanácsnokok és a hatóság emberei gyakran az aktatáskájukban hordták a csuklyájukat” – így jellemezte egy szemtanú a déli államok jogviszonyait az 1950-es években. Az afroamerikai kisebbség jogkorlátozásából eredt, hogy az ellenük elkövetett bűncselekmények nagy része felderítetlen maradt. A Ku-Klux-Klan befolyása hatalmas volt Délen. A helyi hatóságok és a fehérek kezében lévő sajtó rendre eltussolta a feketék ellen elkövetett rasszista indíttatású bűncselekményeket, amelyek közül a legsúlyosabbak a lincselések és a brutális gyilkosságok voltak.

Egy tinédzser halála

1955-ben Emmet Till, egy 14 éves színes bőrű chicagói tinédzser unokatestvérével, Curtis Jonesszal a Mississippi torkolatvidékére érkezett nyári vakációra. A Money nevű kisváros, amelynek környékén napszámos nagybátyja lakott, sokban különbözött az északi nagyvárostól, Chicagótól. A szegregáció az emberek mindennapi életét alaposan átszőtte.

Néhány nap után Emmet a kisváros főutcáján helyi fiúknak otthoni fényképeket mutogatott. A többiek hitetlenkedve nézték a fotókat, amelyeken több fehér gyerek társaságában volt látható. Emmet Till így szólt az egyik fehér lányra mutatva: „Ő volt a barátnőm.” Az egyik helyi fiú erre megjegyezte: „Ott, abban a boltban van egy fehér lány, lefogadom, hogy nem mész be beszélgetni vele.” Emmet, akit anyja óva intett, hogy fehérekkel szóba álljon, habozás nélkül bement a szatócsboltba. Cukorkát vásárolt, és beszélgetett a tulajdonos fiatal feleségével. Amikor kilépett, így köszönt el: „Bye baby!” Nem is sejtette, hogy északon természetes viselkedése micsoda eseményeket indít el.

Néhány nappal később, az éjszaka közepén a bolt tulajdonosa, Roy Bryant és sógora, J. W. Milam Till nagybátyjának faházához hajtottak. A fiút keresték, aki „beszólt”. Kezükben revolver és elemlámpa volt. Amíg Emmet felöltözött, az idős nagybácsi kérlelte őket, érjék be azzal, hogy megverik a fiút. Néhány perc múlva elhajtottak Emmet Tilllel. A fiút a helyiek azonnal keresni kezdték. Egy helybéli fiatal így emlékezett: „Nővéremmel az elsők közt indultunk el keresni őt. Napokig rohantam az újságárushoz megvenni a friss lapokat.” Testét néhány nappal később halászták ki a közeli Tallahatchie folyóból. Brutálisan összeverték, egyik szemét kinyomták, fejébe golyót eresztettek, nyaka köré szögesdrótot tekertek, amihez nehezékként a gyapot megmunkálásához használt gép súlyos alkatrészét erősítették. A holttest azonosítása nem volt könnyű feladat. Mind a brutális bántalmazás, mind a folyóban töltött napok eltorzították a testet. Monogramos gyűrűje alapján bizonyosodtak meg Till személyazonosságáról.

Egy rendhagyó temetés

A további történések megrengették az Egyesült Államokat. Több polgárjogi harcos nyilatkozott úgy később, hogy ez a megrendítő bűntett alapozta meg szerepvállalását a mozgalomban. Egyikük így emlékezett: „Halálhíre és a brutálisan megcsonkított holttestéről készült képek látványa sokkolt minket. Sírva kérdeztem, hogy tehették ezt vele? Egyidősek voltunk...” Egy másik későbbi polgárjogi aktivista elmondta: „A képeket látva egy új, mindennél erősebb félelmet ismertem meg: megölhetnek, mert fekete vagyok.”

Mamie Bradley, aki 2003-ban bekövetkezett haláláig a polgárjogi mozgalom élharcosa volt, erről a változásról így nyilatkozott: „Két hónapja szép házam volt Chicagóban, jó munkám, gyönyörű fiam, ha hallottam valamit, hogy Délen mi történik a feketékkel, azt gondoltam, nem az én ügyem. Már tudom, mekkorát tévedtem. A fiam meggyilkolása megmutatta, hogy bárhol történik a világban valami velünk, az a dolog mindnyájunkat érint.”

Elmaradt felelősségre vonás

A bejelentések alapján a két fehér férfit, akik elvitték rokona házából a fiút, még a holttest megtalálása előtt emberrablás vádjával őrizetbe vették. Egy ideig nem akadt helyi ügyvéd, aki vállalta volna képviseletüket. A kezdeti felháborodás azonban Délen gyorsan elült, s ahogy az ügy országos súlyt kapott, felerősödtek a rasszista, szegregációpárti hangok. Visszautasították az Északról érkező éles kritikát, amely a szegregáció feudális voltát bírálta. Abszurdnak tartották a fekete közösség képviselőinek vádját, hogy lincselés történt volna.

A tárgyalásra egy hónappal a gyermek eltűnése után került sor egy szegregált bírósági épületben, Mississippi államban. A vádhatóság legnehezebb feladata az volt, hogy a szemtanúkat tanúvallomásra bírja, mert az államban még soha nem fordult elő, hogy egy fekete a bíróság előtt egy fehérre terhelő vallomást tegyen. Óriási szenzációnak számított, amikor a 64 éves Mose Wright, Emmet Till nagybátyja a bíró kérdésére így szólt, rámutatva a vádlottakra: „Ott, azok!” Az egyik szemtanú így számolt be: „a fehérekkel teli tárgyalóteremben hatalmas morajlás támadt.” Wright, aki biztonságát féltve a tárgyalás után azonnal Északra költözött, azt mondta: „nem vagyok hős, nem vagyok bátor, csak azt tettem, amit tennem kellett.”

A védelem és a szegregáció hívei igyekeztek minden eszközzel megcáfolni a vád bizonyítékait, s lejáratni a feketéket és a halott fiút. Egyes helyi politikusok Emmet Till tiszteletlen, kihívó viselkedését tartották eltűnése okának, mások édesapjára hivatkozva hangoztatták: a vér nem válik vízzé. Till apját ugyanis – aki a világháborúban harcolt – 1945-ben végezték ki Olaszországban, miután bűnösnek találták több nő ellen elkövetett gyilkosság és nemi erőszak bűntettében. A vádlottak ügyvédje védőbeszédében az ügytől elvonatkoztatva így érvelt: „Az elődeink forogni fognak sírjaikban, biztos vagyok benne, hogy az utolsó angolszász fehérekben, magukban megvan a bátorság, hogy felmentsék ezt a két embert.”

A tárgyalás öt napig tartott. A fehérekből álló esküdtszék 67 perc tanácskozás után felmentette a két férfit. Indoklásuk szerint nem találták bizonyítottnak, hogy az előkerült test Emmet Till holtteste.

Következmények

Miután az esküdtszék a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére felmentette a vádlottakat, a felháborodás óriási volt. A helyi kisebbség bojkott alá vette Bryanték boltját, akik így hamar tönkrementek. A felháborodást tetézte, hogy a két elkövető 1956 januárjában 4 ezer dollárért az egész sztorit eladta a Look magazinnak. Itt részletesen beszámoltak a gyilkosság elkövetéséről és a bizonyítékok eltüntetéséről. Ennek ellenére soha nem emeltek ellenük újra vádat, mindketten visszavonultan éltek Mississippi államban. Milam 1980ban, Bryant 1994-ben halt meg.

Annak ellenére nem történt meg az ügy tisztázása, hogy Mamie Bradley évtizedeken keresztül harcolt a tettesek elítéléséért, és számos történész, polgárjogi aktivista és politikus is mind a mai napi harcol a tisztességes ítéletért.

A Délen nem ritka bűncselekmény és annak eltussolása nem várt következményekkel járt. A sajtó felfigyelt az eseményekre, tudósítók, fotóriporterek kezdtek foglalkozni a számukra sem veszélytelen témával. A szegregáció felszámolásának hívei megerősödtek, a déli afroamerikai közösségek pedig hangsúlyosabban kezdték követelni jogaikat. Küszöbön állt egy új politikai mozgalom kibontakozása, amelyet polgárjogi mozgalom néven ismerünk.

Fekete-fehér Amerika sorozatunk következő epizódja: A montgomeryi buszbojkott. Megjelenik június 15-én.

Napjaink legjelentősebb eseményeinek „miértjére” mindig a történelemben találjuk a választ. Olvassa a Rubicont kedvezményes előfizetéssel minden hónapban, hogy a múlt ismeretében valóban megértse a jelent!

FORRÁS | Názer Ádám: Mérföldkövek. Az amerikai polgárjogi mozgalom főbb állomásai. Megjelent a Rubicon 2008/9. számában.