Róma [Hanyatlás és megújulás örök körforgása]

„Róma bukása Kr. u. 476-ban történt”. Ebben a tényközlésben – amelyre legtöbben iskolai tanulmányaikból emlékezhetnek – mindhárom adat téves. 476-ban ugyan megfosztották trónjától a még gyermek Romulus Augustulust, Róma állítólagos utolsó császárát (valójában Iulius Nepos keleten továbbra is császárként uralkodott), de más egyéb nem történt. „Róma” semmiképp sem bukhatott meg, legfeljebb a Nyugatrómai Birodalom, ugyanis az addig egységes imperium Romanum 395-tól hivatalosan is ketté lett osztva: egy nyugati és egy keleti részre. És végül maga a „bukás” sem stimmel. A történészek már régóta megkérdőjelezik, hogy bármi ilyesmi történt volna. Peter Brown, a „késő antikvitás” elméletének kidolgozója nyomán ma már inkább „átformálódásról, átalakulásról” beszélünk, semmint bukásról. Brown olvasatában a pogány Róma helyét átvette egy lassanként kereszténnyé váló birodalom, az egykori Nyugatrómai Birodalom helyén pedig a népvándorlások következtében új államalakulatok jelentek meg, amelyek kulturálisan, sőt nyelvileg is ennek a krisztianizált késő antik birodalomnak az örökösei voltak.

Edward J. Watts az ókori Róma történetét a „hanyatlás – megújulás” narratíva szempontjából elemzi. A Római Birodalom eszméje sokszori átalakulás után sem szűnt meg, és a mai napig inspirációt jelent a jelenkor politikai vezetői számára.